Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

££. skutatás folyik ma. Magyarorszá- STI gon. Viccnek, rossz viccnek hangzik,

' r de szavahihető emberek szerint igaz az, hogy legalábbis néhány száz ember időt és fáradságot nem kímélve keresi, illetve pénzt sem kímélve keresteti az őseit, a családfáját. Pontosabban — és ez az, ami elképesztő — a nemesi ősöket keresi és keresteti, ősei népessége után kutat, sőt még annak attribútumai, a családi cimer, a nemeslevél, ama bizonyos kutyabőr után is...

Nemesi származású ősöket keresnek tehát egyesek, itt és ma: a szocializmus építésének ötödik évtizedében. A nemesség alapvető szemlélete az volt, hogy — amint az osztályát megtagadó Károlyi Mihály és felesége is idézik emllékirataikban — „nincs más, csak mi”. A munkásosztály viszont az, amely minden dolgozó osztályt fölszabadít a kizsákmányolás, az elnyomás alól. és tudja, hogy mások nélkül ezt nem is teheti meg, és amely tettekkel hirdeti, hogy „mindenki más — és mi”. A konzervatív nemes ember szemlélete szerint az ember értékét a származása, az ősei szabják meg — a munkás számára minden ember egyenlő, és megbecsülését mindenki a maga — és nem az ősei — teljesítményével vívja ki. így tehát a — máskülönben esetleg bármilyen kiváló — nenr.es ősök keresését enyhén szólva korszerűtlennek tartom.

Megvallom, fogalmam sincs: minek keresik nemesi őseiket azok az emberek? Ugyanis, még ha sikerül is kimutatni, hogy dód- vagy ükatyjuk mondjuk nemes alsó- és felsőbagosi Bagosshy Balázs volt, vagy báró, gróf, netán herceg X. vagy Y. — mire jó ez?

Használni nem használhatják! Ügy látszik, sokan elfelejtették, hogy a felszabadulás után megalkotott egyik első törvényünk kimondta a nemesi címek és rangok, és persze a velük járó megszólítások — a mél- tóságos, kegyelmes stb. — megszüntetését. Sőt, hogy félreértés ne essék: megtiltotta ezek használatát. De — és itt a meglepetés — elvétve mégis vagy már űj.ból használják! Egyelőre csak fizetett gyászjelentésekben láttam — és borúlátóan azt mondom: még csak ott láttam — nemesi előnevek, prédikátumok felsorolását. Csakhogy a nemesi előnevek bevétele az újságközleménybe: ez nem kegyelet. Ez politika.

Vannak azonban állítólag olyanok, akik nem nemesi ősöket keresnek, csak egyszerűen családjuk felmenő ágának a sorsa iránt érdeklődnek, tudni szeretnék, kik voltaik, hol és hogyan éltek személyesen talán nem ismert nagyszüleik, vagy déd- és ük- szüleik. milyen volt a kor. Azt is hangoztatják, hogy „a családját mindenkinek vállalnia kell”. Csakhogy én ebben nem tudok őszinte érdeklődést és kegyeletet látni. Mert az az érzésem, hogy azért turkásszák a levéltárakat, hátha kiderül, hogy valame. lyik ős messze földön híres iparos, netán neves orvos, tudós, művész volt. valamelyik város fejlesztésének úttörője és így tovább —•' azután az utód ősei érdemeinek hangoztatásával akar valamit elérni. Mert. hogy fogja-e „vállalni a családját” az, aki rájön, hogy mondjuk a nagypapa keretlegény volt egy murrkaszolgálatos század mellett a szovjet fronton, vagy az, aki fölfedezi hogy ükapja a szabadságharc bukása után Bach-huszár volt... Azt mondanám hát: nem kell „vállalni” a hibázó, bűnös ősöket, mert mindenkinek magának kell vállalnia tettei következményeit —, de ugyanígy nem lehet az ősök érdemei után sem elismerést, netán kedvezményt vagy juttatást várni. Amint ma már — nagyon helyesen és a szocializmus elveivel és gyakorlatával összhangban — nem nézegethetjük az ősöket, és ha sikeres a felvételi vizsgája, az egykori nagybirtokos vagy Horthy- tábornok unokáját ma ugyanúgy felveszik az egyetemre, mint bárki mást, ugyanúgy ne keressen senki kiváló ősöket abban a reményben, hogy azzal előnyhöz juthat, kivételezni fognak vele! Elismerés és kegyelet a múlt nagyjainak: emléket állítunk a haladás mártírjainak, kutatjuk a tudomány, a művészet, az országfejlesztés régi nagyjainak életét és munkásságát —, de az utódnak bizony magának kell megmutatnia ki ő, és azt, hogy valóban utódja a kiváló embernek. Nem vér szerinti, hanem szellem és jellem szerinti utódja.

Ugyanígy elképzelhetetlen, és a szociális, ta társadalom egész lényétől idegen és ellentétes az. hogy akadjanak emberek, akik

nem távoli őseik, hanem közeli őseik, mondjuk ki magyarán: ma élő szüleik érdemei és teljesítménye jogán akarnak kiváltságokhoz, kivételes bánásmódhoz jutni, mások rovására. Az ősök nemeslevelével szerencsére nem lehet semmire jutni: akik ilyesmit keresnek, joggal válnak köznevetség tárgyává, mint már foglalkoztak is velük szatirikus formában sajtóban, televízióban. De a levéltárakban kutatóknál sokkal veszélyesebbnek, károsabbnak, a közszellemet inkább mérgezőnek tartom azokat, akik abból próbálnak — a szó szoros értelmében — tőkét kovácsolni, hogy szüleik valamire vitték a mi társadalmunkban. Kezdem ugyanis azzal, hogy ezeknek a szülőknek vagy nagyszülőknek jó része a fel- szabadulás és az azóta felépített — igaz, nem kis részben általuk is épített — társadalmi rend nélkül csak „hé, paraszt!”, „maga izé”, vagy rendőrséggel, gumibottal „fegyelmezett” és „te büdös proli !”-nak becsméijelt, elnyomott, megalázott senki és semmi volna. De a nagybirtok, a Horthy- rendszer, az ezekben a felsőháztól a szol- gabíröig uralkodó grófi — dzsentriuralom megdöntésével megnyílt előttük képességeik szabad kibontakoztatásának útja. Százával, ezrével letteíc gyárak igazgatói, mezőgazdasági nagyüzemek vezetői, a köz- igazgatás, az állami és társadalmi szervek és szervezetek, a honvédség vezetői. Közben, ma elképzelhetetlen erőfeszítéssel tanultak, hogy bírják az egyre bonyolultabb feladatokat. Lassan ez a nemzedék már nyugdíjba megy — legtöbbször azonban nyugalomba nem, mert nem bír meglenni tevékenység nélkül —, és. helyébe már jórészt be is léptek fiaik, lányaik, akik már tanulhattak, nem este, a megfeszített munka után, hanem csak az iskolának szentelve magukat. De ebben a nemzedékben, és még inkább a következőkben, amely szintén már elhagyta az iskolák padjait, bizony akad, aki ősei kutyabőrével próbálja pótolni a saját teljesítményét. Ezek a — bocsánat a szóért — kutyabörök pedig él- munkás-oklevelek, kitüntetések papírjai, elsárgult, nagy tettekre emlékeztető iratok. Vannak, akik ezeket ássák elő az íróasztalból, a szekrényből és megpróbálnak ebből hasznot húzni. Mások nern röstellnek utalni, célozgatni szüleik felelős állására, érdemeire, arra, hogy ismerik ezt, vagy együtt dolgoznak azzal... És ezért, ezzel akarnak kedvezményes felvételt kapni egyetemen, állásokba.

N

emesi ősöket keresőkről szólva kezdtem ezt az írásomat. Felháborítónak és nevetségesnek tartom ezt a ku- tyabőrkutatást. De ez a fajta neokutyabö- rös érvényesülési kísérlet százszor ártalmasabb! Még sokkal idegenebb a szocializmustól, még ellenségesebb, még károsabb, mert ha olykor egy gyáva karrierista alak behódol az ilyen, érdemeik és teljesítményeik alapján felelős helyen dolgozó ember méltatlan utódjának, kielégíti jogtalan igényét — ez olyan mélyen, széles körben és tartósan mérgezi társadalmunk légkörét, hogy azt szinte föl sem lehet mérni. Hadd kutassák őseik címerét meg oklevelét a megszállottak. Mi inkább azzal törődjünk, hogy ne engedjük az arisztokratizmust, a származás jogán követelődzést előretörni. Ennek még annyi helye sem lehet az emberre, a teljesítményre építő, az igazi egyenlőséget megteremtő szocialista társadalomban, mint a nemesi kutyabőrnek.

Pető Gábor Pál

Neokutya bor