Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

I anuárban a napok már hosszabbak j egy-egy tyúklépéssel. Egy tyúklépés 3 persze nem sok, így aztán észre sem veszi az ember, hogy a csütörtök hosszabb a szerdánál. Húsz, harminc tyúklépés egymás mellett viszont már valami! Feltűnik az embernek. Korábban ha.jnalodik, később sötétedik, bár a tél keményen tartja magát, és a reggel álmosan, bágyadtan kelő Nap csak dél felé vet egy-egy meleg pillantást a fagyos földre.

Ebben a melegségben azonban még nincs köszönet, olyan mint a mostoha anya csókja; hideg és szívtelen. Fázik a világ, fázik a falu. az erdő. az emberek is dideregve húzzák össze magukon a kabátot, a tél meg akarja mutatni szigorát. Még a harangszó sem olyan, mint máskor, a kutyaugatás is messzebb hallatszik.

Toporgok a ház előtt, virgácsseprővel elcsapom az éjjel hullott havat, közben lesem a vendégem ablakát, mikor szűrődik ki már onnan a világosság? Berta profesz- szor azonban még az igazak álmát alussza, nem veri fel sem a kakaskukorékolás, sem a kutyaugatás, de még a harangszó sem, pedig egy kődobásnyira van a torony.

A konyhában tejszagú meleg van. a rán- tottánák való zsír, meg a tojások is a vendég ébredését várják. Az ablak alól kemény kopogás hallatszik. Móré János veri a csizmáját a betonhoz, a mama bosz- szúsan csóválja a fejét:

— Ez a János még felkelti a professzor urat!

Havasan, deres szakállal, jegeshegyű ’ bajusszal lép be a konyhába a vadőr, nem kér elnézést, nem is szabadkozik, természetesnek tartja, hogy a januári hidegből meleg hajlékba érkező ember nem nézhet ki másképpen.

Leveti a kabátját. tenyerével pirosra dörzsöli a fülét, dús fekete haját ujjaival hátrasimitja.

— Mondtam én. hogy nem eszi meg a kutya a telet!

Ülünk a melegen és beszélgetünk. A mama egyszuszra elmeséli, hogy Berta professzor tegnap délután érkezett . Svájcból Nagyon kedves, egyszerű ember, szögről- végről még rokon is.

— Hegyeket! erdőt akar látni minden keppen!

—- Azokból láthat- itt eleget, törölgeti Jani a bajszáról lecsöpögő jeget, és tenyerébe kapja a mama kínálta sült krumplit.

— Vajat vagy kacsazsírt hozzak mellé?

A vadőr a markában táncoltatja a. forrósa got, ős a borzas tejével nemet int:

— Csak így. szárazon, kedves néném!

Jó ízűén eszünk, amikor kilép a szobából

pizsamában a professzor.

— Miért nem költöttéi lel? Masamra sül a Najp!

Bemutatom neki Jánost, aki néhány szó val elmondja az útitervet.

— Lovas szánkóval megyünk professzor úr!

Berta str.úrós kuntckintettel felnyársalja a vadőrt.

— Faludbeli vagyok, csak ne professzo- rozz 1

A hatalmas paraszttenyérben szinte elvesznek a finom, vékony ujjak, a puha kéz.

— összekapom magam és megyünk!

A gazdaság két lova úgy suhan a szánkóval. mim a gondolat, párás leheletüket az arcunkig csapja a szél, a fák. mintha díszsorfalat állnának, vigyázzállásba merednék ránk, a kósza felhők mögül a búj- káló Nap fénycsóvája terül a havas világra.

Hallgatunk, bámuljuk a ragyogni készülő téli világot, a párolgó patakmedret., hallgatjuk a loccsanó vizet, nézzük a vízből kiemelkedő két vadkacsát.

— Álljunk meg egy kicsit! — Tóni ugrik elsőnek, és máris- ott nézelődünk egy zúz,marás. ezer gallyú galagonyabokor körül. két lépésnyire a pataktói.

— Hogy kerülnek ide a vadkacsák?

— Ez a víz sohasem fagy be professzor úr! A tőkések aztán éppen a leghidegebb napokon úsznak fel szinte a forrásig.

Csizmánk térdig süpped a hóba. de egv darabon végigjárjuk a patakmedret. Egy száraz gallyon felül égszínkék, alul rozsdavörös színben csillogó, pompás madár figyel ránk parányi gombszemével. Kattan Tóni fényképezőgépe, a madár elrepül

— Ez a jégmadár! — mutatja be a mesébe illő madarat Móré Sajnos mind ritkább vendég nálunk, pompás dolmánya miatt a nép vízi királynak is nevezi, Meglehetősen rejtett életet él. többnyire víz fölé hajló ágon. leiógó gyökéren üldögél és lesi a patakot. Ha egy apró halacskát, vagy rovart lát. azonnal ráveti magát. Sohasem távozik messze a víztől, ha elkanyarodik is. hamarosan visszarepül.

A lovak horkolnak, idegesen kaparják a havat.

— Megyünk, vagy pokrócot vessek rájuk ?

Eltérünk a pataktól a havas erdőbe, a fák között pásztát vet a délelőtti Nap.

— Mókus! — mutatja a professzor és lehuppan a hóba a szánkóról Időbe telik, amíg lencsevégre kerül a kis mutatványos.

— Én úgy tudtam, hogy a mókusok téli álmot alszanak!

János tiltakozik:

— Ez a hiedelem az iskoláskönyv tévedése. éppen úgy. mint az, hogy a mókusok télen ..odúban” tanyáznak. A kis játékmesterek védett helyen, ágakból fészket raknak. amelyet belülről finom fahánccsal ki- bélelnek. és itt rendezik be éléskamrájukat is. Szép téli napokon ugyanúgy mozognak, mint nyáridőben,

Berta professzor ámulattal nézi a téli erdőt. aztán kiszakad belőle a szó:

— Itt is egy tévedés!

— A tudomány nem csathatatlan . . .

Csodálatos a ragyogó havas téli erdő.

bundába burkolózva a hideget sem érezzük. csendesen nézelődünk. Egv hajlatban szarvasok szaladnak át előttünk, a lovak felhorkannak, megállnak egy pillanatra, de a kocsis halk biztatására újra a hámnak feszítik párolgó szügyüket. Messziről egy muflonkost távcsövezünk. Tóni alig akarja elvenni a szemét a lencséről.

— Nem nagyobb a csigája őtven centinél!

Tóni úgy bámul a vadőrre, mintha most

látná először

ílcimadár

— Honnan tudod?

— Látom! Nekem elég egy pillantás.

Csendben vagyunk, egyedül érezzük ma

gunkat az erdőn. Berta Antal a világhírű tudós is bizonyára egyedül marad a ma ga mögött hagyott évekkel, amelyek elmen tek és ködösek már. mint az őszi délutá nők. Rigó röppen elénk, mórikálja. riszál ja magát, aztán odébb áll.

Később a munkáról esik szó. így nekibátorodom:

— Te miben kutatsz, mire vagy kíváncsi ?

Tóninak felcsillan a szeme, érdeklődéssel nézi az arcomat:

— A molekulaütközésekkel foglalkozom.

Nem játszom meg az értelmest, mosolyra derülök.

— Sajnos, ha angolul, oroszul vagy németül mondom se érthetőbb . .

Fújtatnak a lovak a kaptatón. tapad a hó a szánkóhoz, habos a deres háta a hám alatt.

— Tulajdonképpen a vegyi folyamatok időbeni lefolyását vizsgáljuk, közelebbről az elemi reakcióknak a sorrendjét tanulmányozzuk.

Komoly bólintásomból a professzor -megérti. hogy nincs több kérdésem, szavait tisztelettel már el is felejtettem.

— Tudod, hogy mennyire foglalkoztatnak János szavai! íme. a tudomány egy újabb tévedése. Ezért a kutató tudósnak barátom az a dolga. hogy kételkedjen, vagyis gondolkodásában, kísérleteiben jusson el odáig, hogy kiállja a kételkedés próbáját. . .

Délig tart a szánkóséta a havas erdőben. A faluhoz közeledve a felhők már alacsonyan szállnak, titkos árnyékok jelennek meg a havon, a bokrok között megszólalnak a cinkék, mátyás kiált egy száradó tölgyfa ágáról.

— Vigyázzatok! Ember jár az erdőn.

Megállunk a vágás szélén. Hallgatjuk a

motorfűrészek sipító zúgását, a fejszék koppanásait. A kivágott fák ropogó zuhanása olyan, mint a fájdalom száraz felhördülése.

— Irtják az erdőt?

— Csak a savas esőtől meghalt tölgyeket temetik el professzor úr!

Kiérünk az erdőből. A lovak újra vágtába kezdenek, és ez olyan, mintha a közeledő fellegekbe röpítene minket a suhanó szánkó

Szalay István