Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

8. * ■ NÉPÚJSÁG, 1986. december 24., szerda SZAKONYl KÁROLY: — A karácsony — mondta F. —, na igen, egy ideig hit­tem a karácsonyban is. mint ahogy sok minden másban: ünnepnapokban. utazásban, nyarakban, nagy fehér te­lekben. Hittem a meleg szo­bákban, hittem a gyümöl­csök zamatában. Mindez ré­gen volt. gyermekkaromban mindvégig. Történtek dol­gok — ma már kibogozha­tatlan a múlt gubancából, hogy mik és mikor —. ame­lyek megváltoztatták az ad­dig meghittnek érzett han­gulatok .jellegét, a szép ösz- szemosódott a csúnyával, a jó a rosszal; az ünnepnapok az év többi, várakozásban eltöltött napjával. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább csak azt tudtam, mi nem boldogít, s egyre kevés­bé sejtettem, mi igen. Bizo­nyára más is így van ezzel. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szeret­tem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású. gyan­ta- és gyertyaszagú. öröm­teli karácsony, de már na­gyon a múltban, talán ha-, •mis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vi­gasztalja magát, ám valójá­ban soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egy­más örömét. Azon a kará­csonyon — mondta F. —. amelyről most beszélni aka­rok. megint szükségem volt az emlékeimre, mert már háború volt. s már nem is volt egészen együtt a család. Mindahányan úgy akartunk viselkedni, mintha, a legbé­késebb estét töltenénk együtt a fehér abrosszal borított asz­tal körül; örültünk, hogy apa még itthon van. hogy a frontot csak a rádió hírei­ből. az újságból, meg a filmhíradókból ismerjük, örültünk, hogy anya megint borlevest készített, pontyot rántott, és lila céklasalátát tett az öreg drótozott cserép­tálba. — Csak Józsi — mondta anya —. csak Józsi nem lehet velünk. — Na igen — mondta apa — de szerencsére még őt sem vit­ték ki. — S ebben is meg­nyugodtunk. mert a bátyám ugyan katona volt. de még csak az újonc idejét töltöt­te, s csupán azért nem le­hetett köztünk, mert erre az estére nem engedték ki a laktanyából. Anya két sze­let rántott halat félretett a részére, hátha az ünnep el­ső napján kap kimenőt. Anya a halszeleteket hagy­más. ecetes lébe rakta. így szerette Józsi. Kint hideg volt. de a havazás is hűtlen lett a karácsony emlékéhez, nem jött meg a hó. csak ól­mos eső esett délután, és estére síkosra fagytak az utak. Én akkor a tizenket­tedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meg­gyújtását. a csillagszórók szikrázását, vártam az aján­dékokat; s amikor végre be­mehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örö­mét. és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is. a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt — az. hogy ünnepélyes han­gulatban ültünk asztalhoz, az. hogy a kályhában pat­togott a fa. és a meleg édes­kés szaga betöltötte a szo­bát; jó volt a borleves, meg a hal. melyet más napokon anya soha nem készített, ra­gaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szol­gálja. Vacsora után anya al­mát. diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltö­getett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart Is csak ka­rácsonykor szívott, máskor söha; köhögött tőle. de ez is az ünnephez tartozott. Ml nógattuk. hogy meséljen, szívesen tette; régen és sok­szor hallott történeteit kér­tük újra. mondja el azt. amikor kalapot vettek gye­rekkorában egy búcsú előtt, vagy azt. hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a front­ra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színe­sen. aprólékosan elmondani az ismert történeteket, ö maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgat- tuk. és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kel­lett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éj­szaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezd­tünk. halkan, előbb egy ka­rácsonyi dalt. aztán minden­kinek sorba a kedvenc nótá­ját. Nevettünk, hogy melyi­ket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt. — Éjfél közelgett már — folytatta F. —. amikor vá­ratlanul kopogtak a kony­haajtón. összenéztünk. ki lehet? Anya csodálkozva fel­állt. lesöpörte kötényéről a dióhéj szilánkjait, de apa kivette rövidre égett szivar­ját a szájából, furcsán, meg­lepett tekintettel mondta: — Majd én . . . Ugyan ki az. karácsonyikor? — Kiment a konyhába, s mi utána lesel­kedtünk, lassem nyitotta ki az ajtót, s mindjárt hátra- 'hőkölt. a gyenge fényben egy szuronyos puska és tom­pán csillanó roihamsisak bukkant be a sötétből. De a rohamsisak kissé megemel­kedett, és Józsi nevető, pi­rosra fagyott arcát pillantot­tuk meg. Ujjongva felkiál­tottunk. Józsi meg azt mondta, párát lehelve: — Kellemes ünnepeket! — Na­hát. Józsi! — örvendezett apa. — Na nézzétek csak. J ózsi! . .. — Lelkendezve fu­tottunk hozzá. De nem egye­dül jött, a kinti sötétből még három hasonlóan felszerelt •katona lépett be utána ille­delmesen és a szentestéhez alkalmatlan öltönyük miatt némiképpen zavartan. Apa gyorsan betette utánuk az ajtót. — Hát te ... ti? — kérdezte apa Józsitól —, hát hogyhogy itt és így? — Itt maradnánk — •mondta a bátyám, s már tá­masztotta is puskáját a sa­rokba. a vízcsap mellé, s vetette le sisakját. — Ha le­het — mondta apa —. ha le­het. hát persze, gyertek csak befelé, gyertek. Csak azért mondom, merthogy szolgá­latban vagytok, nem? — Szolgálatban — mondta Jó­zsi —. de mi azt elintéztük. Vetkőzzetek! — sürgette társait. Azok mindjárt enge­delmeskedtek. fegyvereiket ők is a vízcsap mellé állí­tották, rohamsisakjuk kop- pant a konyha kövén, lecsa­tolták derékszíjukat, és ki­bújtak furcsa szagú köpe­nyeikből. Én mindjárt a fegyvereket nézegettem, még soha nem láttam puskát ilyen közelről. óvatosan megérintettem az egyiket, amikor Józsi rám szólt: — Ne bántsd, — élesre van tölt­ve! — Riadtan visszakap­tam a kezemet, s a katonák nevettek. — Járőrben va­gyunk — mondta Józsi, mi­iközben szeges bákancsukban nehezeket lépve betértek a szobába —. de hét jobbnak láttuk, ha az utca helyett a karácsonyfa körül töltjük az éjszakát. — Persze, persze — mondta apa —. de remé­lem. nem lesz belőle bajo­tok? — Bajunk? — nevetett a bátyám. Ugyan mi bajunk lehetne? A járőrszolgálat a legjobb, s különösen szent­este, ki ellenőriz? — Akkor hát üljetek asztalhoz — ren­delkezett anya —, melegí­tem a vacsorát. — Mi et­tünk odabent — mondta az egyik katona, magas, vöröses hajú. szeplős fiú; s a másik is szabadkozott: — Köszön­jük szépen, nekünk igazán elég annyi, hogy itt ülhetünk. — Ez a második katona zö­mök volt. sima paraszt ar­cú, olajozta fekete haját, és brillantin meg cserzett bőr­szagot árasztott. — Ugyan, ugyan — mondta apa —. jut itt mindenkinek. — Mi igazán nem akartunk zavar­ni — mondta a harmadik. aki kék -szemű volt és na­gyon lányos arcú. halk mo­dorú és kicsit szomorú. De Józsi beléjük fojtotta a szót Később Józsi meg a vörös hajú a laktanyaéletről kezd­tek mesélni, jó. vidám tör­téneteket, apa érdeklődött, hogy ez most hogy van. meg az most. hogy van katona- éknél;' könnyen és gyorsan telt az idő. — Én már kezdtem elál- mosodni — mesélte tovább F. —, amikor apa azt mond­ta: Nahát. Józsi, hogy mi­lyen szerencse, éppen kará­csony estén ilyen szolgálat. — Igen — mondta a bátyám —. már éppen el voltam ke­seredve. hogy nem jöhetek ki. — Annak a szökevény­nek köszönhetjük az egészet — mondta a szeplős katona. — Szökevénynek? — kér­dezte apa. — Igen — mond­ta a brillantinos ha.iú ma- gyarázólag —. a laktanyából megszökött egy újonc, őt kellene megkeresnünk. — Voltaképpen nem is szökött meg — mondta a szeplős —. csak kimenőt kapott még teg­napelőtt, s nem tért vissza. — Mi az ördög — komo­lyodott el apa. hiszen ő. mint egykori katona, tudta, milyen következménnyel jár az ilyesmi. .— Hiszen ez ko­moly ügy! — Elég komoly — mondta Józsi —. de hát mi szenteste nem töltjük szöke- vónykutatással az éjszakát. Inkább hazajöttünk. Majd bemegyünk. és jelentjük, hogy nem találtuk meg. — A bolond — mondta a bril­lantinos hajú —. a meny­asszonyához jött ki a város­ba. Biztosan nyavalygott ne­ki a nő, aztán ő meg hall­gatott rá ... — Nagy marha­ság — mondta a szeplős. Kis ideig csendben ültünk, én mindjárt elfeledtem az ál­mosságot, szerettem volna többet tudni az egészről. A lányos arcú eddig nem szólt semmit, most eltolta maga elől a poharat, és csaknem magának, azt mondta: — Akármelyikünkkel előfordul­hat. — Á — imondta Józsi hirtelen —. inkább kóstoljuk •meg ezeket a finom süte­ményéket. — Persze, persze — kínálta anya is —. csak tessék, van ám még odakint a konyhában, majd szelek mákosbeiglit. — És ez a bor — kérdezte a brillantinos hajú —, csak nem tolnai? — De. de — mondta apa — szekszárdi. Szekszárdi vörös. — Az én hazám — emelte fel a poharát a katona, és a lámpafény elé tartva gyö­nyörködött a bíbonszínű italban. — És hogyhogy nem ment vissza? — kérdeztem váratlanul. — Kicsoda? — nézett rám Józsi. — Hát az. akiről beszéltetek. — Ja — mondta Józsi —. hát egy ideig még visszamehetett volna, de aztán szökevény­nek minősítették, és kiadták a körözést. — Mi jók va­gyunk hozzá — mondta a szeplős, és átfogta Józsi vál­lát —. igaz. mi jók vagyunk hozzá, nem vagyunk hajlan­dók karácsony éjszakáján ’bekísérni. — A szeretet ün­nepe — mondta a lányos ar­cú, és se nem evett, se nem ivott, csak ölbe ejtett kézzel ült az asztal mellett. — Szekszárdi vörös — mondta a brillantinos hajú. akinek Tolna volt a hazája —. na gyere, vigasztald fiad! — és felhajtotta poharát. — Csak vigyázz —. figyelmeztette Józsi —. ne igyál sokat. — Rajtam nem érzik meg! — Na természetesen — mondta apa —. de azért csak úgy. hogy baj ne legyen belőle. — És ha elfogják — kérdez­tem —. mit csinálnak vele? — A bátyám vállat vont. majd csendesen azt mondta: — Agyonlövik. — Agyonlö­vik?! — döbbentem meg. — Na persze. Háború van! — De hátha csak az ünnepeket akarta otthon tölteni? — Az mindegy — mondta Józsi —. azt nem veszik figyelembe. Szökevény. — És egyszerűen csak agyonlövik? — hitet­lenkedtem. — Nem egyszerű­en — magyarázta a bátyám —. hadbíróság elé állítják, de ott nem sokat teketóriáz­nak. — Majd felállítják a legénységet négyszögben a laktanyaudvaron — mondta a szeplős —. pereg a dob aztán egy sortűz. . — Na. de hát senkit sem bántott! — erősködtem. — És nem ellenség! — Azt mondják rá. hogy csirkefogó — mond­ta a csendes katona, és ke­serű fintort vágott —, én nem ismertem, nem tudom, csák azt. hogy mindannyi­unkkal megeshet az. ami ve­le ... — Na nem. nem — mondta figyelmeztetően apa —. te Józsi, és maguk is fiaim, csak vigyázzatok, ne­hogy efféle bajba kerüljetek, valami szamárság miatt. . . — De ha egyszer nem akart visszamenni — maikacskod­tam. Józsi meg a katona rám •néztek: Olykor mi sem aka­runk visszamenni, de mu­száj. — Be kell tartanunk az utasításokat — mondta apa szomorúan —. nagyon kell vigyázni. — Csend lett — mondta tovább F. —. csend lett. és semmiről sem tudtunk be­szélgetni. Mindenkinek ki­csit elromlott a kedve. — Milyen jó — szólalt meg végre halkan anya —. mi­lyen jó. hogy így együtt le­hetünk. Ügye. apa? — De apa csak ült szomorúan, és nem válaszolt. — Karácsony volt. ott ültünik a meleg szo­bában. kint síkos, fagyos idő. de bent a fehér abroszon sü­temények. piros bor a poha­rakban. almák és diók hal­ma. és fenyőillat — s min­denki kissé összébb húzó­dott. érezni akartuk a biz­tonságot. De nekem nem ment ki a fejem,bői az a szökevény. — És ha ti el­fogtátok volna — kérdeztem —. ti is bevittétek volna, hogy lőjék agvon? —• Nem azért vittük volna be — fe­lelt Józsi helyett sértetten a szeplős arcú —. hanem azért, ■mert ez a parancs. — Mi nem visszük be — mondta a bátyám. — Talán Lehetne valahogy értesíteni, hogy szökjön tovább! — mond­tam. és éreztem, hogy tenni kéne valamit az érdekében. — Butaságokat beszélsz — mosolygott Józsi megbocsá- tóan —. hová szökne? — Hát valahová, ahol bizton­ságban lenne. — Sehová sem szökhet, mindenütt megta­lálják — mondta a brillan­tinos hajú. s újra ivott. — Mindenütt? — hitetlenked­tem. — Bizony. így van — mondta rosszkedvűen apa. •mert ő ismerte a katonasá­got. Legfeljebb egy-két nap­pal később — bólintott Józsi —. de nincs "olyan hely. ahol fel ne kutatnák. — Akkor hát már sehogy sem mene­külhet meg az agyonlövés elől?! — kérdeztem riadtan. — Na jól van. jól van — mondta szelíden Józsi —. hagyjuk már ezt. hiszen ka­rácsony van. — Karácsony volt valóban — mondta F. befejezésül —. söha nem felejtem el. kará­csony. De a karácsonyfa csak fenyő lett egyszeriben, kis. nyomorúságos fenyő a rosz- szul világított sarokban. És a kályha is kezdett kihűlni, füst úszott a szobában, és gyűrött voit a fehér abrosz. És szébroncsolt diók hever­tek a gyűrődésekben lerág­csált almacsutkák, ök még beszélgettek, még találtak valami beszélgetni valót, koccintottak is. és néha ne­vettek. De én féltem. Tud­tam, hogy felnőtté kell len­nem egyszer. Hajnalodon, és előttünk állt a két ünnep. De nem tudtam másra gon­dolni. csak arra. hogy egy­szer. sokára maid megtör­ténhet. hogy nem engedel­meskedem. Véletlenül, vagy mert nem tudok engedelmes­kedni. És akkor én sem me­nekülhetek sehová? I tt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök kol­dulni. Csakugyan, én mi vagyok vajon: hangya­vagy tücsök? Avagy prózaibb megközelítéssel melyiket szeressem, a tücsköt, vagy a hangyát? Melyiket pártoljam, melyiknek az életmódjáit becsüljem inkább? Bizonytalanság fog el: közérthetők vajon ezek a kérdé­sek a fiatalabbak körében is? Jut még hely a töpörödő irodalmi tananyagban, a ritkuló magyarórákon a tücsök ‘és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem. hát a gye­rekek könyvespolcán, ahol egyáltalán helye van a lakás­ban gyerekeknek is. könyveknek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiatalok szorítanak némi időt a hangos mag­nózások. tévénézés szűkülő rései közt az olvasásnak is? Röviden tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a han­gya nyáron, gondosan begyűjtögette a tólirevalót. Ám a tücsök nem szorgoskodott, csak ugrabugrált ide-oda. és mivel sem törődve jókat hegedült. Eljött azonban a zi- mankós télidő. fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezd­te a hangyát: részeltesse öt is a bőven begyűjtött ele­sésből. Hanem a hangya felháborodva utasította vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron mu­zsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá. Mármost melyiket szeressem, a tücsköt vagy a han­gyát ? Örök téma. mondhatnám, vannak ilyen örökzöld törté" netek a költészetben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezeréves: meglehet, már Ezópusz is örökölte, harmad* félezer évvel ezelőtt. Meglehet, nem is örökölte, csak né­ki tulajdonították, a legendákba szőtt, kalandos életű mesélőnek. aki rabszolgasorból szabadult fel bölcsessége okán. s akit aztán Delpoiban — úgy rémlik, ez is túlsá- v gosan örökzöld téma — kellemetlen szókimondása miatt kivégezték a hatalmasok. Ezópusz nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pár­tolja a mesében, s jó kétezer évvel később, amikor Pesti Gábor, majd Helfcai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és a „szekcső" — azaz szöcske — ki tudja, milyen idős történetét, úgyszintén a törekvő, szorgalmas, dolgos élei hasznát példázzák vele. De már más hangsúlyokkal, mint a görög bölcs. Valláserkölcsi Okítását Heltai külön függelékben toló­ja hozzá a meáéhez: „E fabula arra inti a hivalkodó res­teket. hogy ne hivalkodjanak, hanem hivatal jókban el­járván. munkálkodjanak — nemcsak önnön szükségökért. hogy magoknak legyen mit enniök-inniok és művel ma­gokat megruházzák —. hanem hogy az ő alattvalóit is eltáplálhassák, és az istennek* tiszteleteire segítségül le­hessenek adományokkal, és a szegényeket js megsegithes­Ä A / ^ / • ; » • á I I

Next

/
Thumbnails
Contents