Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-20 / 299. szám

8.

NÉPÚJSÁG, 1986. december 20., szombat

GULAY ISTVÁN

„Ifjú magyar révész vigyél át a hajón...”

A házaspár fél napig pakolt. A kocsi hátulja egészen lesüllyedt. Akikor próbaként beültették hátra három kisgyermeküket, Sárikát, Lacót, Domokost. A sárvédő majdnem súrolta a kerekeket. Elölről 'kellett kezdeniük. A laposabb csomagokból kettőt az első ülések aló gyömöszöltek, a nagyobbak közül kettőt kitettek a járdára, és topogtak mellette, mitévők legyenek.

A fiatalasszony a negyedik gyereket várta. Zsófit. Mindenképpen Zsófit szerettek volna.

Most egymásra mosolyogtak.

Nagy útra indultak. Gyalázat, de a század hitványsága játszotta kezükre a szerencsét. A keresztény szocializmus hullahegyein, Magyarország kálváriáján múlott ez a nagy utazás. Csalódjuk, mely nemzedékeken át természettudósokkal, professzorokkal, szolgálta a nemzetet, ebben a században megcsonkult. Számos rokonuk nyugatra menekült.

A vadállat, úgy tűnik, megszelídült. Nekiindulhattak hát, hogy ezen a nyáron végigszáguldjanak Európa országain. Viszi őket a gépkocsi napfényre, tengerre, magas hegyek közé.

Mi legyen? Forgatják a bilit. Sok helyet foglal, de ez a legfontosabb. Fölöslegesnek nyilvánítják a hajsütővasat, öt törülközőből egy marad, az ajándékba szánt bokályok is visszakerülnek a lakásba.

Nagysokára beülnek mindannyian az autóba. Integetnek a nagypapának, majd elkanyarodnak az első utcasarkon. Kieyickélnek a városból, ráfutnak a főútra. Nyugatnak tartanak.

Szorosan az út mellett öreg tanyák. Aki ezekben élte le az életét, annak ez az út volt a sorsa. Az úton zajló történelem nevelte, mostohán, ostobán, amilyen az e századi magyar történelem is volt. Daloló, síró katonák, menekülők hömpölyögnek rajta oda-vissza.

Ott lenn Dél-Franciaországban, Saint Tropez fölött, midőn oleander árnyékából gyönyörködtek a tengerben, reggelizés közben így szólt az unokatestvér:

— Meghaitőalk vagytok így együtt! Boldog wagyok, hogy látlak benneteket. Ennyi gyerek .. . ! Tudjátok, az jut eszembe, hogy Magyarország lakossága a tatárjárás előtt annyi volt, mint Angliáé. A tatárjárás után azonban annak csak fele lett. De mire a törököt vártuk, már megint annyian voltunk, ahányan az angol szigeteken élitek. Ezért mondják, hogy van a magyarságban biológiai erő.

A gyerekek ropogósra sültek. A kocsi pedig vitte tovább utasait Svájcba, gyantás illatú hegyi levegőre. „Melyik országban vagyunk? — kíváncsiskodtak a gyerekek, amikor lassították egyenruhás emberek intését lesve, mehetnek-e tovább. — Itt kik élnek? Milyen nyelven beszélnek?” Zsófifca a sarkával jelezte, anyja hasát gyengén taposva, ha kényelmetlenné vált számára a sok ülés.

A svájci alkonyaiban szó került a nyugatra vezető útról, a tanyákkal.

— Két napra meghúztam magam az egyikben — emlékezett a vendéglátó rokon. — Második nap behajtattak a németek egy sereg foglyot. Azt mondja az egyik tiszt a tanyagazdáinak: „Vater, bitte mil...”. De az nem tudott tejet adni neki, mert a tehene hasas volt, utolsó hetes. Borjú volt benne. A német se szó, se beszéd, berontott az istállóba, és kivégezte a tehenet. Én ástam el a gazdával az istálló végénél.

A svájci csokoládétól csömört kaptak a gyerekek, mire tovább indultak Hollandiába. Minden igaz volt, amit erről az országról hallottak. A házak, a tulipánok, a szökőkutak, a teheneik . . .

Rokoni szeretettel fogadták őket itt is. Vendéglátóikra az élő magyar nyelv, a gyermekbeszéd, hihetetlen erővel hatott.

— Merre, jöttetek ? — kérdezték ők is.

Az az út, a nyugatra vezető, izgatta őket. Az utolsó út.

— Győr után volt egy tanya. Ott pihentünk meg. Egy német tábornok és maradék tiszti környezete nem kapott Győrből hazafelé vonatot, gyalog indultak vissza. Egyszerre csak betoppantak hozzánk. Vacsorát követeltek. A gazda felesége krumplipaprikást főzött nekik. Némán ettek. Mézzel ízesítették. Milyen hasuk volt, nem tudom?!

Sárika, Lacó, Domokos a padlón miatschboxokkal játszadozott. A felnőttek derültségére ők is kacarászni kezdtek.

— Most hova megyünk? Melyik országba? — kérdezték ezek a vándorgyerekek, amikor ismét kocsiba parancsolták őket.

— Luca nénihez, Ausztriába.

— Ott milyen nyelven beszélnek?

_ — Németül.

Luca néni özvegyasszony volt. Papírokból, vagyis értékpapírokból élt. A férje hagyta rá.

— Azt mondta az Úristen. sokasodjatok. Mi mégsem

sokasodtunk — mondta a népes rókoncsatlád láttán. — Ügy tartotta a férjem, miután elmenekültünk: sokasodjon más! Megundorodott a háborútól, Magyarországtól, magától. Pedtig míg otthon voltunk, jó humorú, vidám férfi volt. Emlékszem, kocsit, hamis papírokat szereztünk, úgy jöttünk ki. Útközben nyitva találtunk egy kisvendéglőt. Pénzünk még volt, bementünk. Kérdeztük egy fiatal pincértől, mi van reggelire. Azt felelte: „Pacal, halászlé!”.

Kérdi az uraim, miből van a halászlé? A pincér indult a konyhába, a válla fölött szólít vissza: „Nyúlfejből!” A férjem, a bolond, meg csak így: „Lófejből nincs?” Ezen igen mulattak, összebarátkoztak, pálinkát ittak . .. így jöttünk ki. De sokasodni nem akart. Nem volt már olyan kedve.

Az osztrák kisválros, akárcsak Luca néni: kedves, csendes, tiszta. Nem hasonlított Magyarországra.

A kocsiban, útiban a magyar határ felé, a szülők nehezen bírtak a gyerekekkel. A töméntelen játék, a gyerekcipők, gyerekruhák, kakaósdobozok, konyhai robotok elfoglalták a hátsó ülés felét is. Ezekkel vezekelte volna bűnét a század ezzel a sokasodó családdal szemben? Otromba, primitív jóvátétel lenne.

A gyerekek ajzottan várták, mikor érnek már hazai földre. Hangoskodtak, kötözködtek egymással. Már-már megálltak, hogy megrakják mind a hármat. Szerencsére sikerült verés nélkül megúszniuk a határig.

Ott megálltak. Kiesisári feltűnően elcsendesedett.

Az apja mutatta:. — Az ott, a sorompón túl, már Magyarország, kislányom.

Vám, útlevéikezelés, sorompó fel, a gépkocsi elindult az úton, amelyen kifelé is jöttek. Amint átgurultak a sorompó alatt, Kicsisári halkan megszólalt:

— Szervusz Ausztria. Kezitcsókolom, Magyarország ...

A szülők egyszerre fordultak hátra. Az apa hökkentőn

még rá is kérdezett:

— Mit mondtál?

Hegyi István: Házak napfényben

... : : : jj:jy ..... ' ’ —-g— —

M

agyar tájak - Hatvanban

Válogatásunkat a város galériájának mostani tárlatából készítettük.

(Fotó: Köhidi Imre)

F. Zámbó István: Táj hajnali fazékkal

Szabó Ág

O

livér az út mentén hagyta a kocsiját. Az ösvényen indult el. Alig lépett néhányat, visszapillantott a piros Skodára. A fölötte zöldellő fán egerészölyv üldögélt.

Ügy rémlett. ettől az akác- * fától indultak el valamikor Ödönnel, hogy megkeressék a vadászházat. Harminc éve?

] — ez futott át Olivér agyán.

Az Ófalu felé vette az irányt. Hamar elérte a Molnár-tagot. A szőlőtőkékre ráborult az inda. A cseresz- ’ nyefáknak csak a dudvás töveit lelte meg. A derékig érő fűből fqgoly rebbent fel. A Sósvölgyben fácánkakas cserregett.

Letiporta maga körül a füvet. Zakóját a földre csúszS

tatta, és rákuporodott. Fölpillantott az égre. Sehol egy felhő. Csak a fakó kék ég olvadt a végtelenbe. akár a tenger. Hajó úszott raj- I ta. Az Atlanti-óceán ilyen a I spanyol Szaharából nézve. Könnyű kis álomsuhanás: Ödön nyaranta küldte a lapokat a világ repülőtereiről. Egyszer Las Pal másból érkezett kártya, s egy fotó. Lila hortenziák közt ült egy német nővel. Azt írta, Kölnben ismerkedtek meg, rajnai sétahajóúton, és mivel ekkortájt Ödönnek se felesége.

■ se élettársa nem volt, ezzel a fehérnéppel ütötte agyon a nyarat a Kanári-szigeteken. Szállodájuk ablakából a kikötőre láttak, ahogy írta, és még annyit, hogy Eu- I rópából, Amerikából, Afrikából futottak be ide a hajók.

Kósza felhő eltakarta a látképet.

Olivér föltápászkodott, hogy utánanézzen, merre találja meg a vadászházat. Szarvas, ként vágta maga körül a csapást, hogy kijusson a Molnár-tagról, és elérje a szántást. az erdőszélet. Pillantást vetett az ártéri füzesekre, a Gergő-hajlásra, amely

nyárfákkal tűzdelt partsze- ■ •

gély a Duna mentén. Útközben a Tordai-tanyán csak a kutat találta. Se sudara, se kávája, csak az ágas csonkja maradt. Innen rálátott az Újfalura.

Amikor beért a pagonyba, meghűlt benne a vér. Az egykori széles, szekerekkel letaposott utat megvénült csalán szegélyezte. Olivér letört egy száraz ágat, hogy verdesse az öreg ragadozókat. így is megcsípte egy néhány. A csalán előhívta anyja kiskacsáit. Sipákoltak szegények, úgy könyörögtek mintha éhesek volnának. Zsákszám hordta nekik ezt az étket. A kezét hólyagosra harapták a gonosz növények.

— Küszködünk fiam, küszködünk — azt hallotta, amikor a vadászházhoz ért.

— Ki az? — rezzent meg Olivér.

Senki sem felelt.

Bepillantott az apró ablakon. A kis hajlékban sötétség tátongott. Elindult az udvar felé. Végében szálegyenes fenyőfa állt rezze- netlenül. Ez volt az, amelyre Ödön fölmászott volna, ha az anyja engedi. Olyan méreg járta' át a fiút, hogy egy baltával esett a fenyőnek.

— Ne emelj rá kezet, fiam! — mondta szelíden az anyja. — Azt a fát szépapád ültette. Ügy mondta, akkor kapta az uraságtól, amikor az hírül vette Kossuthtól, hogy megszűnt a robot.

Olivér a bottal a levegőbe csapott. Mintha a beszélőre mért volna csapást, olyan mozdulatot tett.

— Reménytelen az. fiam. Mi már testetlenek vagyunk — szólalt meg az anyja.

— Édesanyám! Édesanyám! — így nyögött a fiatal férfi. — Ne tegyék bolonddá.

Könyörgőre fogta a beszédet.

— Semmi keresnivalód ebben a házban! — dörrentett rá az anyja.

— És apám?

— Ö is meghalt már. Égi vizeken halászgat egymagában.

— Ó, Ödönnel találkozott-e már?

— Ne ejtsd ki a nevét. Világcsavargója! Elég nagy az erdő. Maradhattatok volna itthon is. Elég nagy az erdő . ..

A mondatot ismételgette vagy tízszer. A férfi szólon- gatta, de többé nem hallatta szavát. Mintha elnyelte volna a pagony.

Olivér megkerülte a házat. hogy kiérjen a csalános ösvényre. Visszanézett.

— Soha többé nem járok erre — mondta magának.

Az erdő szélén kakukk várt visszhangot. A rét fölött pacsirta röppent magasba.

Olivér nem tudta, hogy miért nem találkozik egy teremtett lélekkel sem. Ezen az ösvényen tértek be a faluba régen az aratók, erre jártak egykoron a vadászok. Erre jött ki a faluból éjnek idején az apja is, hogy be- lopódzék az anyjához.

Amikor kiért a tisztásra, káprázott a szeme, a fény elvakította. Közel lehetett a dél, fönn járt a nap. Az óceán közepén forgott a tengelye körül. A pacsirta hasztalan igyekezett fölfelé, hogy szomját oltsa abban a vízben. minduntalan visszaesett.

Ezerjófű és eper nőtt a Sárdos medrében. Vadméhek

döngicséltek fölötte. A patakban apró halak, balinok és kárászok úszkáltak, egy- kettő fölé lehajolt, hogy rájuk rezzentsen. Elsiklottak a parttól, a békák fölverték a parti sás csöndjét.

A széna elhódította a hívatlan tekergőt.

Olivér ismét körbejáratta tekintetét a tájékon, összerezzent a tengercsöndesség- től.

— Benézek az Ófaluba — biztatta magát, és meggyorsította lépteit.

Valamikor hallotta, hogy az Ófalut elvitte a nagy árvíz. A kocsmájában maradtak a hordók, teli borral, a kármentőben vesztek az ezüstékszerek. Ödönnel a fejüket törték, hogyan lehetne nyomukra bukkanni. A terv végérvényesen csak terv maradt.

A nagy árvíz után nyitották a temetőt a papok dombján. Régen lehetett, mert az ideje kiesett az emberek emlékezetéből. Apja, anyja úgy tudta, hogy már szépapját is a dombra temették.

A patakon megrozzant a híd. Olivér átbillegett rajta, hogy közelítsen az Ófaluhoz. Délnyugatra esett a temető, keletre a Duna. Északon az uradalmi földek nyújtóztak. A rekettyés mögött búvott meg az Ófalu.

— Siralmas látvány — így sóhajtott föl a fiatal férfi, amikor meglátta. A törmelékkupacokat benőtte a gaz szappanvirág honosodott meg

Dobrovits Ferenc: Múló idő