Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. december 20., szombat 9. ládasd Németh József: Szivárvány igas fenyőfa áll rajtuk, mint az erazmuszi zsidótemetőben. — Csak a szél hozhatta idáig a magot — mondta magának Olivér. Jól tudta, a virágot senki nem ültette. Itt ezer éve nem lakott más, csak magyar ember. Vagyis csak olyan, aki e' népbe tartozónak nevezte magái. Ősrégi időkben a török elől menekülvén érkeztek ide Mitrovi- cáról. Lendváról szerbek és egyéb délszláv nációk, a rácokat a földbirtokosok telepítették be. De azok mind magyarnak vallották magukat. Lassan elfeledték egykori önmagukat. Házukat, földjüket sokszor elvitte az árvíz, sarcolta őket idegen katona, erőszakot tettek rajtuk. erőszakot tettek magukon, mégis maradtak. Olivér idáig jutott, amikor előtte termett egy kisfiú. Az idegen férfi látása összerezzentette. Elbújt egy római kő mögé. — Ki vagy te? — szólt hozzá a férfi. — Én vagyok énnek a falunak az egyedüli lakója — válaszolt éneklő hangon a fiúcska, és előmerészkedett. — Melyik falunak? — Ennek. Aminek látod élporladt köveit. — Az új faluban laktál a szüléiddel ? — Ott laktam valamikor. Olivér nevetett: — Valamikor? Tízéves vagy? — Csak kilenc. — És most hol van az otthonod? — Nem tudom Hol itt, hol ott. Olivér meglepődött. . — Mi a neved? — Olivér. — Testvéred van ? — Volt. — Hol van? — Valahol. A világban. — Apád. anyád van-e? — Nincs már. egyik sem. — Hol laktatok? Az erdészházban ? — Ott, ahol a magas fenyőfa áll. Olivér megborzongott. — Ez lehetetlen! A kisfiú tágra nyílt szem. mel bámulta. — Rosszul vagy? — kérdezte fürkészve. A férfi fejét rázta, de a gyerek közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét. — Nem szeretem, ha hazudsz. Látom, hogy kivert a verejték. Miért viselsz ilyen hőségben szakállt? — Nem tudom — szólalt meg töredelmesen a szakállas. — Tudom én. Azért ragaszkodsz a szakállhoz, hogy különbözz a többi embertől. Vagy azért, hogy hasonlíts hozzájuk? — Nem! Nem — tiltakozott Olivér. — Akkor mondd meg őszintén, hogy miért? — Mert ez a divat. — A világban ? — Igen, mindenütt a világban. — Nem jól válaszoltál! — pirongatta a kisfiú. — Szakállt csak az hordhat, akinek lehetősége adataik ... Én nem hordhatok Érted már? Olivér szégyenkezett. Le. roskadt a földre, hanyatt feküdt. Tekintete ismét föl- röppent az égre, amely nem volt ég. hanem végtelen óceán. olyan, amilyet Ödön már sokszor látott, ö nem tekereg egyik városból a másikba. hogy otthont keressen. Ö úszik a tengerben Elfeledkezett a kisfiúról. Fölpattant, nagyot kiáltott: — Hé, te kisfiú! Hol vagy? Semmi válasz. — Olivér! Mindenütt néma csönd. A szappanvirág illata keringett körülötte. Aztán a kakukk távolodó hangja szűrődött ki a pagonyból. — Olivér! Hová tűntél? — kiabált a férfi. Az ösvényen föltűnt a kocsi. A volánjánál a kisfiú ült. Halkan érkezett, a motor zúgását sem lehetett hallani. — Elmehet! Itt már nem lakik senki, csak én — szólt a gyerek a szakállas férfihoz. aki fölkászálódott. Beült a piros Skodába és indította motort. — Találkozunk még? — suttogta maga elé. A kérdésre nem érkezett válasz. Az egerészölyv a magasban keringett. Zsákmányra vadászott. CSÁSZÁR ISTVÁN Kövületek Senki sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, pedig a? emlékek olyan szemétdombjával rendelkezem, mint egy aggastyán. Valószínűleg a kor tette azt, amiben éltem. A kor, amely az elmúlt harmincnégy év alatt több alkalommal nemcsak megtagadta, hanem le is tagadta önmagát. Több rétegből állnak az emlékeim, mert több világ maradványaiból halmozódtak. Néha, amikor túl korán ébredek, mint ma is, kotorászgatok a már-már felismerhetet- len tárgyak között. Most éppen könyveket találtam. Gyerekkoromban a Hársfa utcában laktunk egy antikvárium szomszédságában. Rácz Lajosnak hívták a tulajdonost, — tudom, hogy a nálam idősebbek közül sokan ismerték, én csak arra emlékszem, hogy kövér volt, krumpliorrú, vörösen izzott a homloka, szivarcsutkák szaga vette körül, és átjárt a szembe lévő kocsmába, ahol a Gesch- windt-likőrgyár plakátjai voltak a falon, például az, hogy „Marha, mért nem iszol Gottschlig rumot?” önként adódó és olcsó megjegyzés, de nem hagyhatom el, hogy azóta. Rácz Lajos és a plakátok is eltűntek a Hársfa utcából, csak a kocsma maradt, mintegy jelképezve a mindent átvészelő emberi értékeket. A nálam később születettek el sem tudnak képzelni egy olyan apró antikváriumot. Méltánytalanságnak tartom, hogy a használt könyvekkel kereskedő, mostani, főútvonalon pompázó, jól szervezett, túladminisztrált boltokat ugyanúgy nevezik, mint Rácz Lajos dohos odúját, ahol nemhogy szabott áraknak, számlakönyveknek, betűrendes polcoknak, de leggyakrabban a tulajdonosnak sem lehetett nyomára lelni. Igaz, hogy kirakat az volt. Valami kopott és aknarepeszektől sebzett, lapos szekrényszerűség a falon, amit — tekintettel a háború utáni időkre — üveg helyett, nagy lyukú drótháló fedett. Ebben a kirakatban fedeztem fel megsárgult kartonkötésben Tolsztoj Nem tudok hallgatni című röpiratát. El is loptam, még aznap. Magyarázatul, de nem mentségül, azt hozhatom fel. hogy a cím alatt ott állt zárójelben, hogy „Az oroszországi kivégzésekről”, és ez felgyújtotta az akkori divat szerinti klottgatyás és mezítlábas gyermeki fantáziámat: másrészt ez volt az összes között a legvékonyabb könyv, és így viszonylag könnyen kirángathattam a rés- nyire feszítette ajtón. A bűncselekmény elkövetése után napokig félve sompolyogtam Rácz Lajos boltjának közelébe, bűnös gyönyörűséggel elolvastam a füzetet, és bármilyen meglepően hangzik is, nagy részét megértettem. Így kezdődött önálló kapcsolatom a könyvkereskedelemmel. Később —* miután jelentősebb vagyonhoz jutottam — rövid alkudozás után megvásároltam egy fagylalt áráért a Rbbinscn-nak egy elrongyolt, de békebeli, ifjúsági példányát. a fedelén Mühlbech Károly színes rajzával. (Mit tudtck ti Mülhltoeoh Károlyról? — kérdezhetném, vatta- szakállamat simogatva.) Ezután már állandó látogatója lettem a rejtelmes boltnak. délutánokat töltöttem ott. a penészszagú homályban Végtelennek tűnő világ tárult fel előttem. Sok írót ismertem meg akkoriban, akikről csak később tudtam meg, hogy az egész világ ismeri a nevüket. Akkor még csak olyan tiszteletlen pajtásság volt köztünk, mintha csak ott ültek volna az elemi iskolai társaim között. Sok könyvről nem tudtam még, hogy nem tűnnek-e el azután, hogy rájuk csülköm az utolsó oldalt, élni fognak nélkülem is. De én nem ezekről akarok beszélni, hanem azokról a könyvekről, amiket, tudom. nem fogok megtalálni soha többé. Először is egy közvetlenül 1900 utáni kiadott könyvecske: A velocipédezés iskolája, mámorítóan bárgyú rajzokkal. Olykor valószínűtlen volt, mint a Legszebb Grimrn- mesek. sőt még valószínűtlenebb, mert ezeknek a mulatságos emberkéiknek és szerkentyűknek a bpicsessz-nadrá - gos. gyümölcstál kalapos, sűrűn satírozott világa kétségtelenül létezett valamikor. 1. ábra; 2. ábra, stb. — mintha csiklandoznának, amikor rágondolok. És ami a legcsodálatosabb. én ebből a könyvből tanultam meg kerékpározni. Addig csak bringáztam, az Éles úr ALméssy téri kölcsönzőjéből bérelt „gépen”, de fogalmam sem volt a hajtóláncról. az erőátvitelről, a helyes pedáltechnikáról. Ezért a könyvért úgy fáj a szívem, mint azért a hatéves kislányért, akibe először voltam szerelmes. (Jelenleg dr. Horváth Istvánnénak hívják, iratokkal tudja bizonyítani, hogy valamikor ő volt az a hatéves kislány, de én ezen csak kétkedve mosolygok.) Egy másik könyvnek a szerzője valamilyen Samu volt A könyv egyetemi hallgatóknak készült, és mindazt tartalmazta, amit a bőrgyógyászatról 1880 körül tudtak. Gondosan végigolvastam ezt én is, bár enyhe undorral forgattam, mert a lapjait helyenként rozsdaszínű foltok pettyez- ték. Hogy miért olvastam el ilyen könyveket? Mert az eredeti rendeltetésüktől függetlenül, a megfogalmazott világot jelentették nekem. Mert minden létező érdekelt. Szintén az orvostudomány köréből való volt egy szexuál- patbológiai. vagy pszichoanalitlkai vallomásgyűjtemény. Abból aztán cifra dolgokat tanultam tíz-tizenkétéves koromban. Ha erre gondolok, akkor aztán valóban sajnálom a mai fiatalokat. Az ő szegényes ismereteikkel. Mit tudnak ők, például... ? De nem is részletezem .. . Aztán emlékszem még a Kotorékebek tenyésztésére. (Kotorékversenyt nyert ebek fényképével.) Ebből is összeszedtem egy halom felesleges ismeretet. Akinek kedve van elbeszélgetni a kotorékebekről, annak szívesen állok rendelkezésére, bár nem vagyok ebtenyésztő, de még kutyabarát sem. A tudásom kizárólag elméleti,' és mint ilyen is csak kotorékebekre korlátozódik, viszont biztos vagyok abban, hogy ebben a műfajban kevés író versenyezhet vele. És hogy egy ilyen értékes elmélkedést ne zárjunk le tanulság nélkül, elmondom még, hogy a múltkoriban együtt iszogattam a Batthyányi-téri áruház mellett egy zöldségkereskedővel, aki azt állította magáról, hogy fiatal korában el vetődött valahogy Veres Péterhez. — Olvasni szoktál-e? — kérdezte tőle Veres Péter. — Minek az nekem — mondtam. — Azt ajánlom neked fiam, hogy ha a budira mész, és kezedbe veszed a papírt, azt is olvasd el, mielőtt elhasználnád ! Érces hangon idézte ezt a zöldségkereskedő, mint egy maszek proi-^a. Többen felfigyeltek ránk, és ezért megismételte : — Még azt a papírt is olvasd el! Mondta, vagy nem mondta ezt Veres Péter, én nem tud hátam, de az biztos, hogy igaza van. Herczeg István: Hűvös hajnal Lakatos Mózsef: Sárvár
