Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
A Compugraphir ai. egyik, a/.on kevés világcég közül, amelyek a könyvnyomtatás (eltalálása óta az egyik legnagyobb lépést, az ólomszedés kiküszöbölését teszik lehetővé a nyomdászat számára. A számítógépekbe írt betűsort elektronikus úton formázzák, lézerrel nyomdatechnikai filmre világítják, és igen gyorsan, az ólommérgezés veszélye nélkül kezdődhet a nyomtatás. Képeink Brüder Henn-nél. Béesben. illetve a I.andesverlagnál, Linzben készültek. (Fotó: Kőhidi Imiié) • ■ A mint felnyitottam a szemem, azonnal tudtam, hogy rendkívüli napra ébredtem. Cseppet sem voltam kába, törődött, mágamnak is fád, mint általában ébredéskor, az agyam is tiszta volt, mint a frissen esett hó, minden porcikámban a tettrekészség nedvei buzogtak — igenis buzogtak! Amint ezen örömteli észlelések után talpra szökkentem — igenis, szökkentem! — még ízületeim is rút roppanások és csikorgások nélkül szolgáltak, könnyű voltam, sőt könnyed, mozdulataim pontosak, célszerűek és kecsesek. (Igenis, kecsesek!) Hatalmas étvágyat éreztem, tejet, kakaót, szalámit, dzsemet, mézet, disznósajtot, töltöttkáposz- tét kívántam enni. Visszatért hát. egyre ritkábban visszatérő duzzadó ifjúságom: nem tudom, miért éppen most, de hát az ifjúság az ilyen szamárságokon nem is töpreng. És hogy az éhgyomorra ivott káivétólsem fájdult meg a gyomrom, kedvem még magasabbra hágott, már csaknem gátlástalanul tombolt bennem az életkedv — igenis, életkedv; azért létezik ilyen szó a magyarban —, így hát a fürdőszobában elénekeltem a La donna mobile-t, majd a boldogtalan Fülöp király áriáját; óh mily szépek e dalok, s mennyi érzelem lakoz bennem! Ha nem is vagyok egy Gigli, annyi arany azért van a torkomban, mint jó egynéhány világsztár vonyítónak — ezt egészen tárgyilagosan megállapíthattam. Majd ha az irodalom, mint áru, már a kutyának sem kell, majd jó pénzért vonyítok nektek. Hivatástudattól acélozott — igenis, acélozott! — léptekkel indultam szeretett munkahelyem felé. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy amint az utcán összeakadtam szeretett embertársaim első példányaival, ez a duhaj élni- és tenni- vágyás hirtelen és jelentős mértékben megtorpant. Különösebb ok nélkül, reflexsze- rűen. Ezen ismeretlen — és a dolgok szempontjából jelentéktelen — személyek pusztán fizikai közelségükkel, mert jószerével rám se pillantott senki, igyekszem szakszerű lenni: előhívtak egy védekezési mechanizmust, mely nyilván ama egy cseppet sem dédelgetett, inkább a tudat alá szorított, de valós tapasztalatokból ered, hogy nekem bajom igazán mindig abból támadt, ha tenni, vagy akárcsak mondani akartam valamit. Hirtelen mentségeket kezdtem keresni illetlen, talán botrányosnak is nevezhető felpezsdült fizikai és szellemi állapotomra; óh, drága barátaim, legyetek bölcsek, és lássatok a hiú máz mögé! Valójában én csak egy törődött, kedvetlen, kiszikkadt, lassan öregedő férfi vagyok, tele gondokkal, vacakoló egészséggel, valójában * A Központi Sajtószolgálat 1986. évi tárcapályázatának I. díjas alkotása. semmit sem akarok tenni, de még mondani sem nektek. Legyetek kíméletesek. Állapotom csak pillanatnyi, kivételes, meglátjátok, hamar el fog múlni. Röstellem magam, nem is tudom, hogyan juthattam idáig. Tálán csak a tegnap vacsorára fogyasztott vitamindús zöldsaláta tette az egészet. Imigyen, társadalmi létemben ideológiailag felfegyverkezve, még mindig jónak nevezhető hangulatban indultam tovább. Egy pillantás az órára: hisz ez nagyszerű, még az idő is nekem dolgozik! Ha gyalog, a parkokat is útbaejtő sétálóutamon megyek, tízre még így is beérek! És gyalogolni jó, különösképp ha ily ragyogóan süt a nap. Ha a lég ily lágy, már nem fullaszt, még szénfüsttel sem elegy. Ha a lombok ily szépen sárgulnak-rozsdálnak, s a gyep ismét tavaszi harsogással zöldell: hiszen ez a vénasszonyok nyara! Innen a felbuzdulás: lassacskán a reám szabott idő. Az anyatermészettel ily meghitt lelki közösségben érkeztem az Üllői útra. Egy vijjogó rendőrautó száguldott végig az úton. valójában csalk utólag vettem észre. Ahogy a zebrára léptem volna, széttárt karokkal egy fiatal rendőr megállított, és feddően nézett rám, hogy lehet ilyen álma tagon közlekedni. És igaza volt: már az Üllői út felé közeledve észre kellett volna vennem, micsoda, egészen furcsa csend van. Annyira szokatlan, hogy álmodozva is észre kellett volna vennem. Álltak a buszok, kamionok, taxik, személyautók, motorjaikat leállítva álltak. A belváros felé vezető sávból a parkoló kocsikat is eltávolították: csend, alig valami, csak emberi mozgás, és a házak ablakain a vénasszonyok nyarának selymes csillogása. Milyen szép ez az út így! Valóban lehet verset írni hozzá. Vártunk. Két nyugdíjas a rendőrrel beszélgetett. Semmi kétség, valaki, elnök, király, fővezérezredes érkezett a Ferihegyre, és eme fog elhaj tatai az Qrszágház felé. Igen ... tegnap láttam is valami nagybetűs címet az újságban. És távol, talán már a kőrútnál, a két oldalsó házra feszített kötélen zászlók lengenek... a mienk és egy másik :.. nem ismerem. Valami távoli országé lehet. Meg kéne kérdezni a nyugdíjasokat vagy a rendőrt, azok biztosan tudják. Ismét futó pilantás az órára: ha elmegyek a kétszáz méterrel odább lévő aluljáróhoz, és kilépek kicsit, még mindig beérhetek tízre. De nem megyek el. Nem szoktam késni, ti is tudjátok, de feltartott az elnök, király, fővezérezredes. És a többiek is késni fognak. Akik kocsiban ültek, azok a legtöbbet. Várjunk. Milyen szép is ez a város így, rohanás, por, benzinfüst és zakatolás nélkül! Jól tették, hogy eltávolították a parkoló autókat; milyen szélesek az útjai. Olyan, mint a századfordulói fényképeken, vagy még szebb. Itt tulajdonképpen lehetne élni. Jó, hogy leállították a túlsó oldal forgalmát is. legalább egy hétig így kéne maradni. Nem megyek sehová, megvárom, míg elvonul a vendég. Hadd lássa, hogy Budapest nemcsak szép város, de lakói barátságosak. Még integetni is fogok neki. Hát akkor ... légy üdvözölve idegen! Nem tudom ki vagy, merre van hazád, de látom, zászlótok szép, szép sok szín van benne. Minden bizonnyal jó szívvel jöttél hozzánk, s hogy jól érezd magad, arról gondoskodnak majd az illetékesek. Puszta, gulasch, tokaji, szent korona, gyógyfürdő, Moulin Rouge: a protokollfőnökök négyszemközt már elbeszélgettek az ízlésedről és hajlamaidról. Ha a hétköznapi életünk érdekel, arról is szívesen beszélnek rangbéli kísérőid, majd meglátod, mily lebilincselő előadók. Én. az átlagpolgár, ma el fogok késni egy megbeszéléséről miattad, de egy cseppet siem bánom, mert ma valahogy jó napom van. és szeretném, ha észrevennéd. milyen sokan gyűltünk össze az üdvözlésedre, és nem csak nyugdíjasok. Tudom, hogy ez képtelen gondolat, de ha megállíttatnád a kocsid, épp itt. a mi sarkunkon és kiszállnál, érezhetnéd. milyen őszinte melegséggel szorítanánk veled kezet. Mert igazán rendes kis ország éz, derék népek lakják. Igen, magunk közt sokat panaszkodunk, egy sor dologban meglehetősen tanácstalanok vagyunk, sókat iszunk és dohányzunk, gyakran megöljük magunkat, de nálunk nem éhezik senki, és ilyen-olyan fedél mindenki feje felett van. Mindenkinek van munkája, és télen is fűtjük a házainkat. Az írófélék nagyritkán énekelgetnek a fürdőszobában. Éjszaka is bátran kiméhetsz sétálni az utcára... mi magyarok alapjában véve barátságosak és vidám alapter- mészetűek vagyunk, szeretjük a tréfát, a hasunkat, a nőket, hallgatagon a hazánkat is. Azt mondják, lobogásaink szalmalángok, de ez nem igaz: inkább türelmesek vagyunk, olykor mint a birkák, és ameddig kezünk munkásaival boldogulunk, hajiunk az értelmes beszédre. Kicsit csodavárók vagyunk, kicsit szertelenek, de van bennünk annyi okosság, hogy felismerjük a tényeket, taláh még annyi is. hogy azokat ne keverjük össze az igazságossággal. Azt hiszem, közhelyeket és szamárságokat fecsegek ösz- sze neked, bocsáss meg... szokatlan dolog nekem, az utca emberének... de ma valahogy furcsa napom van. és nagyon szeretném. ha többet tudnál rólunk ... .jó- lünk”: látod, ez is olyan furcsa ... Azt hiszem, az elején kell kezdenem: azt tudod, hogy kis ország vagyunk, és kevesen maradtunk. Minálunk nagyon sok vér folyt el. sok igazságtalanság és szégyen esett meg... de születtek nálunk nagy gondolatok és nagy emberek is... szóval: legalább ennyien, szeretnénk most már meg is maradni. Mi már majdnem mindent megbocsátottunk egymásnak. Nem gyűlölünk sem más íajúakat, sem kisebbségeket. Mi már mindenkitől pardont kértünk, aki ellen vétkeztünk, a kölcsönösség reménye nélkül is. Már mindenki, aki kővel hajított bennünket, elvitte az érte járó kenyeret innen. Közöttünk nincsenek terroristák, nem építünk támaszpontokat más országok területén, nem kényszerítünk előnytelen gazdasági szerződéseket a gyengébbekre ... nem zsaroljuk kemény kamatokkal a rászorultakat, nem vágyunk sem kulturális. sem vallási, sem tájékoztatási... semmiféle impériumot építeni. Viszont, mi 'magyarok, készek vagyunk a jogainkért, mert mindig is készek voltunk ... És ekkor a Nagyvárad térnél, a messzire látható, kora őszi napsütésben, feltűntek a motarbiciklis rendőrök. Kis izgalom futott át a várakozók között, a rendőr széttárta a karjait. Gyorsan közeledtek felénk, már kivehető volt a motorkerékpárok szabályos ék alakzata, a mögöttük sorakozó, fényszóróikat égető, fekete autósor darabjaira töredezett. Erősödött a motorzaj, az elegáns gumik surrogása az aszfalton. Amikor a motorosok utáni első. zászlókkal feldíszített Mercedes a mi sarkunkhoz ért. üdvözlésre emeltem a kezem. A mozdulat suta volt. gyakorlatlan, elmismásolhaíó, és azonnal valami röstellkedésfélét éreztem miatta. Ez az őszinte, de elbizonytalanodó mozdulat, ott, az Üllői út sarkán, tíz óra előtt néhány perccel, én voltam, a felében- harmadában maradt állampolgár. — Igenis, állampolgár. — Egy pillanatnyi sulhanás. és mintha a hátsó ülésről, a napfény ablak mögül, egy sötét bőrű, őszes 'hajú férfi viszonozta volna köszöntésemet. Mondom: ritka, egyedülálló nap volt. Talán csalk az előző este fogyasztott zöld- saláta tette az egészet. Marosi Gyula- Wénasszoriyok m yai*a