Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-18 / 297. szám

4. Hű -# 11 NÉPÚJSÁG, 1986. december 18., csütörtök „Szólj! S ki vagy, elmondom” Ülök a lakótelepi szo­bámban, hogy beszéd- és ma­gatartáskultúránkról meg­írjam véleményemet, és köz­ben hallgatom a játszótérről beszűrődő esti párbeszéd za­ját. Tizenéves fiatalok ká­romkodásokkal cifrázzák mondanivalójukat estén­ként, szavuk azokhoz is el­jut, akik talán pironkodva hallgatják végig a durva­ságok gyűjteményét. Vesze­kednek, vitatkoznak? Nem, csupán beszélgetnek, ahogy megszokták iskolában, mun­kahelyen, villamoson, vagy épp otthon, a családban. „Nyelvében él a nemzet!” Idézzük manapság oly sok­szor Széchenyi Istvánt, mi­közben a trágárság, a nyel­vi durvaság, az önkifejezés emberhez méltatlan meg­nyilvánulásai olykor hét­köznapi életünk természetes tartozékaivá válnak. Írá­som címében Kölcseyt idéz­tem, de folytathatnám gon­dolataival továbt): „ ... me­leg szeretettel függj a hon nyelvén, mert haza, nem­zet és nyelv három egymás­tól válhatatlan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatra kész lenni nehezen fog.'’ Miért e Kölcseyt meg­gyalázó magatartás, hogy anyanyelvűnk és viselke­désünk kultúráját lebecsül­ve csakis csúnya szavakkal tudjuk gondolatainkat meg­fogalmazni ? Az anyanyelv védelmében számtalan mozgalmat és programot kezdeményeznek nyelvészek, írók, könyvtá­rosok és pedagógusok. A nyelv helyes használata azonban nem pusztán a nyelvtani szabályok óvását, hanem a gondolat pontos, világos kifejezésének vé­delmét jelenti. A beszéd- és érintkezéskultúra jövője nem egy szűk, nyelvészkedéssel foglalkozó szakemberek cso­portjának ügye. Az újpalotai Árendás kö­zi általános iskolából elin­dított mozgalom mottója: „Tudok-e úgy beszélni, úgy viselkedni, úgy cselekedni, hogy méltó legyek magam és mások becsülésére? Gaz­dagabb, szebb, boldogabb ál­talam és velem a világ?” A ,jSzépen magyarul — szépen emberül” — nap, amelyet minden évben a költészet napja utáni pénteken szer­veznek meg az iskola tanu­lói és tanárai, nem egysze­rűen a magyar nyelv ünne­pe, hanem az önértékelés, a számvetés, a magatartás jö­vőjét meghatározó önvizs­gálat ideje. Apró, de figyel­meztető eredmények jelzik, az igyekezet nem hiábava­ló. A gyerekek máskor is ügyelnek szavukra. Figyel­meztetik — udvariasan — azt a tanárt, aki óráján pon­tatlanul fogalmaz. És a pe­dagógus — nincs veszve n tekintély — ezért nem sér­tődik meg. A gyerekek szép, ritkán használt szavak gyűj­tésével egymással verse­nyeznek, miközben tudják, hogy e vetélkedésért nem jár jutalom. Vagy mégis? Tud­niillik a személyiség fejlő­dése. Győr és Sátoraljaújhely városa évek óta megrende­zi a középiskolások és szak­munkástanulók országos anyanyelvi versenyének döntőjét. Írásban és szóban fogalmazzák meg a vetélke­dő diákok: mit jelent szá­mukra az anyanyelv, mit nyújthat számukra a be­szédkészség fejlettsége, a kifejezés sokoldalúsága. A versenyt szervező tanárok és a résztvevő fiatalok egyön­tetűen állítják, hogy a fel­készülés és a közreműködés egy életre szóló élményt je­lent. Az egyik idei .versenyt követően egy kíváncsi rádió­riporter érdeklődve kérdez­te, vajon van-e mérhető eredménye ezeknek a vetél­kedéseknek. Látványos nem — volt a válasz — csupán talán annyi, hogy a verseny­ben részt vevő fiatalok mi­előtt megszólalnak, már tud­ják, mit és miért nem sza­bad. És gondolom, ez sem kevés. A Pedagógusok Szakszer­vezete két esztendeje min­den nyáron óvónőket, taní­tókat, tanárokat hív anya­nyelvi táborozásra. A jelen­lévők — akik egyúttal szak­körvezetői képesítést is kap­nak —, megismerkedhetnek a szép magyar beszédre ne­velés módszertanával, a fo­galmazástanítás korszerű le­hetőségeivel, a drámajáté­kok, a diákszínjátszás tar­talmi és gyakorlati alkalma­zásának pedagógiai prog­ramjával. A tábor rendezői nem titkolják, szeretnék, ha a táborozó pedagógusok lakóhelyükön, iskolájukban az anyanyelvi mozgalom élesztőivé válnának. Néhány héttel ezelőtt a Hazafias Népfront Országos Elnöksége felhívást adott közzé a beszéd- és maga­tartáskultúra ápolásáért. Időszerűségét két mondat­nyi részlet híven tükrözi: „Felhívjuk minden magyar állampolgár figyelmét nyelvhasználatunk visszássá­gaira, viselkedéskultúránk elsilányosodására, gondolat- közlésünk elsekélyesedésé- re ... Ezért kérünk minden magyar állampolgárt, hogy mindennapi magatartásában, egymással való érintkezé­sében ügyeljen arra, hogy beszéde, magatartása, visel­kedése emberhez méltó le­gyen.” Valahogy úgy, ahogy azt az Árendás közi általános iskolában gondolják: Szé­pen magyarul — szépen emberül. (M. I.') Aki költőnek született Zelk Zoltán most lenne nyolcvanéves lyóirataiban. Sokáig csak álnéven, hiszen rejtőzködve élt. Később a Nyugat, a Vá­lasz. a Szép Szó, majd a Magyar Csillag közük ver­seit. A Nyugat harmadik nemzedékéhez is szokták számítani, hiszen első köte­te feltétlenül nyugatos ha­tású, s a halkuló expresszi- onizmus nyomait mutatja. (Csuklódon kibuggyan a vér címmel jelent meg 1930- ban.) Verseiben a romanti­kus, nosztalgikus lázongás fogalmazódik meg az élet igazságtalanságaival szem­ben. Persze nemcsak abszt­rakt módon, hanem néha nagyon is konkrétan az ural­kodó osztályoknak címezve. Amit úgy szoktunk fogal­mazni, hogy a nyomasztó, rossz életérzés költői attitűd­je egyre inkább társadalmi üzenettel telítődik, az kel lí­rai életre. Különösen szép példája ennek a Szilveszter a Fóti úton című vers bel­ső izzású, már-már roman­tikus indulata. 1935-ben me­gint letartóztatják, de ek­kor már neves költő, két kötet van mögötte, számta­lan folyóirat- és napilapbeli megjelenés. A haladó köz­vélemény összefogásának eredményeképpen gyorsan kiszabadul. 1936-ban meg­jelent Kifosztott táj című kötetében pedig feltűnik már a közelítő fasizmustól való félelem is. Ami nem is alaptalan, hiszen annak ma­gyarországi jelentkezése őt is elsodorja: hol letartózta­tásban van, hol munkatá­borban, hol munkaszolgála­tos. Amikor már közelít a vég. megszökik. Pesten buj­kál, a felszabadulást Zugló­ban éli meg, ahol az oly so­kat emlegetett Irén, felesége, Bátori Irén írónő vigyáz rá. A felszabadulás, az újra­kezdés lehetősége egy új köl­tőt alakít a régiből. Ami alaptulajdonsága volt, a ter­mészetesség, az most a lo­bogó lelkesedés, a hit tüzé- ben verssé alakul benne. A bánat és a panasz költője, vezéralakja lesz a hatalmas társadalmi átalakulást kö­vetni akaró új irodalomnak. Előbb a Szabadság című na­pilap kulturális rovatvezető­je lesz, majd a Népszava munkatársa, lektor, az író- szövetség elnökségi tagja. A személy kultusz hálójában születő, Rákosit és Sztálint köszöntő kötetei, lelkesedé­sének sematizmusa ennek a korszaknak a szellemi kár­tevése. Lassan talált vissza ön­magához, mint a cigány a tűzből mentett hegedűjéhez. De versei, ha lehet, ezután még természetesebben, még szebben szóltak a megtett útról. (sz.) Nem is olyan régen meg itt volt közöttünk. S persze most is itt van. Hiszen ar­ról volt szó, hogy örökké fog élni. 1906. december 18-a óta majdnem hetvenöt éven át gyakorolta az életet. A magyar költő életét. Nehe­zen jött bele, de aztán még nehezebb lett. Hogy őt ma­gát idézzem, ahogy azon a szörnyű szombaton, 1981. ápriüs 25-én: ........hogy hová v aló vagyok, nem tudom megmondani: születésem he­lye Érmihályfalva, gyermek Miskolcon, kamasz Szatmá- ron voltam, aztán Budapes­ten a Józsefváros. Zugló és Angyalföld lett a hazám. Közben öt évig voltam mun­kaszolgálatos, toloncház- és börtönlakó. Kenyérkereső foglalkozásaim közül is meg­említek néhányat: dodzsem, kocsi-tologató, 'segédmun­kás, színibíráló, lektor, gyer- meklapszerkesztő. Bőven volt hát részem úgynevezett él­ményben, talán azért is, hogy nem intellektuális, ha­nem érzelmi költő vagyok, ahogy azt néhány bírálóm megállapította. Volt, aki azt írta rólam, hogy úgy va­gyok költő, ahogy a rigó ri­gó. Vállalom.” Huszadik századi világunk­ban szinte természeti jelen­ség volt, oly természetesen volt része irodalmi életünk­nek, mint fa az erdőnek. Ez a természetesség volt, való­színűleg, tehetsége forrása. Mindenre rácsodálkozott, olykor naivan, olykor álna- ivan, olykor nagyon okosan, olykor átlátszóan tanácsta­lanul, miközben mindent lá­tott és mindeneket tapasz­talt. hiszen az, amiben részt vett, ma már történelem. Ügy kötődött-a megélt tör­ténelemhez,- hogy az ár min­dig bal felé sodorta. S bár­milyen jelentős is volt a tör­ténelem az életében, ha kér­dezted felőle, csak szelíd, já­tékos-ironikus választ kap­tál, a megélt idő viccpéldá­zatát, mint aki szégyelli, hogy oly hírbe keveredett, ami őt nem illeti. Játékos embernek ismertük, a klasz- szikus „homo ludens” ma­gatartás éltette. Apja falusi kántor volt, ő inas, ifjú segédmunkás. 1921-ben költözött át Ma­gyarországra. Erdélyben már részt vett az ifjúmunkás­mozgalomban, itt tagja lett a húszas évek leghaladóbb pártjának, a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, ezért 1926-ban örökre kitilt­ják Magyarországról, kito­loncolják izgatásért. két év múlva visszatér, mert itt akar költő lenni. Első ver­sei 1925-ben jelentek meg Kassák rövid életű folyóira­taiban, majd az akkori iro­dalmi élet legrangosabb fo­Vers! Vers! Vers! Egy csillag kering, menekül, verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni! Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futkosnak, mint csibék: vers, född be szárnyaiddal! S a vércse is, csibét leső, verssé akarna lenni! S a kő, mely feléje süvít, már- versként hullna vissza! Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarnak lenni! Szikár kín és húsos, öröm rímként ölelnék egymást! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként^ szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mindenség hull térdre már: verssé akarna lenni! Költők nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! LÁZÁR ERVIN Az óriás ii a A kárki akármiért terí­tette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam ma­gamban, és máris süppedős szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után merede­ken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett föl­felé kapaszkodni. Már-már fütyörészni tá­madt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor ma­gam mögé tévedt a tekinte­tem és megtántorodtam, has­ra kellett vágódnom, eltakar­tam a szememet, hej, iszo­nyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások te­nyérnyi szögletes foltok; szí­vott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl. csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem Is néz­tem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyessé­gemre szükség volt. Aztán egyszer csak, hiába erő. hiá­ba ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászha­tatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit ol­dalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy fél- talpnyi kiszögelésen egyen­súlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három mé­terre egy óriási láncot vet­tem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár _a létrafokok, merede­ken, egynesen tört föl a magasba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel jut­hatnék följebb ... Ugrottam. Megöleltem a hűvös fé­met, hozzászorítottam az ar­comat. Megindultam fölfe­lé, néhány tétova próbálko­zás után rátaláltam a leg­gazdaságosabb mozdulatok­ra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmá­szó ... és ekkor — égszaka­dás, földindulás — megmoz­dult a hegy, a lánc ránga­tózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkod­tam, ahogy csak erőmből! telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor el­csitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. Most, hogy nem egy me­redély szélén egyensúlyoz­tam,' megkockáztattam a visszanézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződ­ni. Mert akkor már ott mo- corgott bennem a gyanak­vás: Nem hegy ez! Egy fek­vő óriáson akarok én átkec- meregni! Ez, amibe kapasz­kodom, nem más, mint az óra lánca. Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás, földin­dulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hátára fordult. Nem voltam még bizo­nyos benne, csak a gya­nú ... s a bizonyosság ke­reste szerteszét röpködő te­kintetem. Ott van, megvan! Megláttam a kezét. A hü­velykujja eltakarta a Cse- tény dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig át­ível a, Sión, mint egy hety­ke. egyívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan el­indultam előre a lánc mel­lett. Lábujjhegyen. A mellé­nye szürkésbarnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú ing­gombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhin- tett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megérzett volna, hiszen katicabogárka sem vagyok neki. Talán csak egy han­gya. Mindenesetre hasra- vágódtam, igyekeztem moz­dulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéről, mint­ha egy hatalmas kazán mu­zsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobba­nása. Egy darabig önfeled­ten feküdtem az óriás szí­vén, aztán nem tudom mi­ért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyör­telenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyint, és pala­csintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát. — máris vé­gem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan föláll­tam, puhán, mint a macs­ka, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítot­tam, lent a mélyben már láttam Rácpácegrest, fölbá­torodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtókáján ter­mettem, és nagy sebbel-lob- bal igyekeztem lefelé, szán- káztam, gurultam ... és egy­szer csak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Min­dennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott sze­mem előtt, mint valami ha­jóhinta, megfordult a ten­gelye körül Rácpácegres. fejjel lefelé állt a Nagysze- derfa. a házunk tete­jén a villámhárító fény­lő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a sze­mem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassítot­ta a zuhanásomat, lecsende­sedett a levegő sivítása. Ki­nyitottam a szemem. Az óri­ás kabátja szegélyén fe­küdtem. Csak hármat kel­lett ugranom, máris az or­szágúton voltam, futottam a keréknyomok mellett ka­nyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpáceg­res felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Le­het, hogy azért nem zuhan­tam le, mert elkapott, és szép szelíden a kabátja sze­gélyére tett? Futottam. El­maradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kis- sarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam ne­ki az óriást. Hirtelen elta­karta valami a napot. De csak egy pillanatra, azon- nyomhan kivilágosodott új­ra. — Mi az — kiáltott föl apám —, napfogyatkozás? Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Me­resztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna, arra Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents