Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-13 / 293. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. december 13., szombat 9. SZELÉNYI KÁROLY FOTÓI Táj, szépség - hazaszeretet A Megyei Művelődési Központ, a Hevesi Szemle Kisgalériája és az Idegen- forgalmi Hivatal a hónap elején vonultatta fel az oktatási igazgatóság kama­ratermében Szelényi Károly- tól, azt a negyven fotót, amely Eger történelmi em­lékeiből és Heves megye műemlékeiből, tájaiból mu­tat be néhány jellemző rész­letet. Ezt a fotós anyagot — minden művészi értéke el­lenére — esetleg propagan­dagyanúsnak ítélheti az a látogató , aki azt is észre­veszi, hogy a Hevesi Szem­le Kisgalériájának eddigi rendezvényei mögül hiány­zott a Heves Megyei Idegen- forgalmi Hivatal; most meg a két fenntartó szerv mögé harmadiknak felsorakozik, hogy elősegítse egy kétségte­lenül nemes szándékú be­mutatkozásnak a sikerét. Nem titkoljuk, hogy Szelé­nyi Károly felvételeivel a jó értelemben vett művészi propagandát is akartuk szol­gálni. Egyrészt azzal, hogy ezeket a fotókat, sajátos ér­tékeik miatt, besoroltuk a Hevesi Szemle által felvál­lalt irányvonal útjelzői kö­zé. másrészt szeretnénk hi­vatkozási bázisként felhasz­nálni ezeket az összhatásuk­ban érzelmileg is igen mély tartalmakat, további mun­kánk még eredményesebbé tételéhez. Mire is gondolunk? Ezek a felvételek a mi szűkebb hazánk történelmi és eszté­tikai szépségeit hozzák ösz- sze egy csokorba, az egyes részletekből összeépítve, mint minőségi mozaikokból egy olyan képet, amely vé­gül is kiadja azt a megveszte­gető látványt, amit itt ér­demes hosszú-hosszú per­cekig elszemlélni. Tényt is, tartalmat is, mi­nőséget is mondunk, amikor azt. vagy csak azt mondjuk, hogy ezek a felvételek szí­nesek. A technikai megol­dáson túl a valóban finom árnyalatok (Török fürdő) a márványról és a márvány­ra továbbcsapódó fény játé­kát úgy szövik át, úgy há­lózzák át, hogy a kutató szem csak keresd, honnan kezdje, folytassa, fejezze be ennek az íriszelő vonal- rendszernek á felderítését. Vágy. hogy a másik véglet­be menjünk át! Áll egy magányos fa, egy jól meg­termett, bozontosán erős koronájú fa a két erdősáv közötti széjes mezőben. A magányos fa mögött a ko­morló Bükk, elül. a kép előterében sem sokkal több a derű és mégis: az egész kompozíció kifejez valamit, a magányosságot, az erdő, a táj szokatlan csendjét, ahol az ember csak megér­kezik azt kihallgatni, mi suttog a rezzenetekben, mit is lehet érezni, amikor a természettel magára marad a városi zajhoz, a sok­szori ürességhez szokott városi népség? De az értékes környezet, az egriek mindennapi éle­téhez tartozó templomok, paloták, tornyok, kupolák, pillérek, oromzatok is vonz­zák magukhoz a kíváncsis­kodó tekintetet, mert a mű­vész egy-egy igen-igen jel­lemző részlettel vallatja meg az egészet: a Minorita­templomot, a Ferences templom homlokzatát, a Lí­ceumot, a székesegyházat, a Maulpertsch-freskót a Líceum 'kápolnájában, a feldebrői templom kriptáját, Fazola Henrik vaskapuját, onnan is a Gólyát, mint a legközpon­tibb és leszebb motívumot. A városról olyan szögből készít látképet, ahonnan mi nem is igen nézzük ezt a szeretett várost. A fotók nézegetése köz­ben már is bent járunk a történelem századaiban; ott, amikor minden mai jelen­ség. talán még kezdet is alig volt, vagy legalábbis más emberek, más korok. más szemlélet vette körül, őriz­te, tartotta, védte meg mind­azt, amit most örökségként őrzünk. És innen már csak egy érzelmi lépés: ezek a felvételek egyenként és ösz- szességükben úgy válnak ünnepélyessé, erkölcsi okí­tássá, érzelmek felgyújtói­vá, egy sokszor elhallgatott, vagy legalább is ritkán említett nemzeti, hazafias érzés elindítóivá, hogy a művésznek is, a szemlélő­nek is megnyugtatóan, ott­honosan hangzó, látszó vá­laszként hatnak a gondola­tok: tisztelni, szeretni kell ezt a hazát, mert ez a mi­énk! Úgy a miénk, ahogyan ezt a történelem, a sok-sok háború, építés, újjáteremtés kialakította. És ha ezt a fo­lyamattá vált látványt, ezt a történelmi idő- és érzés- rendet érzékeltető fotók így megpiszkálták bennünk a jobbik énünket, akkor már nem is szükséges arra hi­vatkozni, hogy Szelényi Ká­roly nemcsak a hazai tá­jaiét szemléli saját szint­jén, a Balatont, Tokajt és az egész országot; na­gyobb léptékű horizontot is befogott már lencséjével: nagy sikere támadt a Moszkváról és New York­ról készített albumaival is. Magunkban a kiállítás megrendezésével eldöntöt­tük azt a vitát, mennyire művészet a fotózás és hol vannak határai. Ezek a fel­vételek egy jól felkészült fotós, kitűnően látó szakem­ber. a táj és a látvány lel­két pontosan felderítő mű­vész produktuma. Innen ered lelkesedésünk munkája lát­tán. A tervek szerint ta­vasszal jelenik meg az itt és most látható anyagnak ki­bővített változatából összeál­lított albuma. Reméljük, az majd nemcsak Egerben és a környéken. Hevesben vá­lik sikerré, de határainkon innen és túl érzelmeket éb­reszt, netán mélyebb rokon- szenvet szűkebb hazánk iránt. Farkas András ben Nagyon szép találkozás volt. ök is most lettek apák. most tudják, mi az élet. Visszafordulnak hát a szü­lők felé, hogy visszaadjanak abból valamit, amit kaptak. Mint színész, sokat meg­ismert, ellesett az ottani színház világából. Rájött a különbségekre, azonosságok­ra. A „lecke” nagy volt, a „tanárok” szigorúak, de ö mégis jelesre vizsgázott. — Két esztendő sem telt el, s már Csehov Három nővérének férfi főszerepével bíztak meg. Rettenetesen iz­gultam . .. Attól fogva el­indult a szekér, nem lehe­tett okom a panaszra. Ha a tapasztalataimról kérdez.. . Ami ott elsőre úgy látszik, hogy rettenetes, az nem az. Ami meg jónak tűnik, ar­ról kiderül, hogy rossz. Egy példa ... A színészeknek ott nincs állandó szerződésük, produkciókra alkalmazzák őket. Ugye, úgy hangzik, borzalmas. De . . . Amikor már úgy tűnt. hogy kint valaki tőkével mögém áll, akartunk csinálni egy klasz- szikus színházat. Felaján­lottam néhány kollégámnak, szerződtetném őket két évre. Csak néztek rám, normális vagyok-e, nem őrültem-e meg, S mi volt a reakció­juk? Minek kössük le ma­gunkat — kérdezték —, mert mi lesz, ha közben hívnak Hollywoodba? Na, hát ez az. A sanszot, a lehetőséget nem akarják elszalasztani. Fon­tosabb a szabadságuk. In­kább közben elmennek ben­zinkutasnak. de várnak va­lamire. Minek adjuk el magunkat havi pár száz dollárért — tartják —. hi­szen, ha erre a pályára va­lók vagyunk, nem százakat, hanem százezreket kereshe­tünk. Ez Amerika tipikus lélektana. Nálunk az van: jaj, csak meglegyen az a kevés, aztán majd jól be­osztom. Ugye. furcsának hat ez az első percben. Kívülről érkezettnek rémes. Én is átéltem ezt. Valóságos tele­fonfrászom volt: megszólal-e vagy sem, hívnak-e. keres­nek-e. Persze, a tanulságokat is hamar leszűrte. Elsősorban azt, hogy a játékot, a gya­korlást is komolyan kell venni. Másként nem megy, mert. aki „kihagy”, az be­hozhatatlan hátrányba kerül. — Ezt kellene átvenni ne­künk is. Mást nem. A mun­kamegbecsülést, a százszáza­lékos intenzitást. A próbák a legteljesebb koncentrálást követelték meg. A nyolc óra ott olyan nyolc óra, mint a huzat! Azt végig kell dolgoz­ni. Három évig voltam az ottani Nemzeti Színház tag­ja. Náluk is ezt tapasztal­tam. Ha délelőtt csak négy­órás próba volt, akkor este kellett bemenni — ha nem játszottam —, beszédgyakor­latokat. fizikai kondicioná­lást végeztettek. Mást nem vállalhattunk, legyen az film. rádió vagy bármi. Igaz. a fizetésünk jó volt. Ott a fegyelem az úr. A nálunk megfigyelhető lazítás elkép­zelhetetlen. Persze, kint az van. hogyha valaki nem tudja a szerepet a próbán, akkor hívják: — Jöjjön csak* be egy percre, Szabó úr! Először figyelmeztetik. Ha akkor sem: jöjjön be egy másodpercre. Köszönjük szépen az eddigieket. Vi­szontlátásra. Már vette át a szerepet más. Volt egy nagy sikerű darabom, hatvanhár- man pályáztunk arra a fi­gurára. Ott állnak sorban, várnak ... De mondom, nem érdemes hasonlítgatni. A mi helyzetünk más. Az USA-ban például számos dolgot megoldanak a pénz­zel. Ha egy darab gyengébb, akkor azzal teszik látvá­nyossá. hogy gyönyörű kör­nyezetet, miliőt építenek köré. Szép csomagolás ... Ezt mi nem utánozhatjuk, akárhogy is szeretnénk. Cigarettával kínálom, de nem vesz. Elmeséli, tizen­öt hónapja leszokott róla. A barátai el sem hitték, hi­szen 40 éven keresztül napi három dobozt „pusztított el". Kéri, térjünk át a jelenre, mert neki már ez a fonto­sabb. Beleegyezem, de mégis a múltnál, az indulásnál horgonyzunk le. — Azt hiszem, mint min­denre, erre is születni kell. Akárcsak arra. hogy valaki cipőt pucoljon. Valamiféle adottsággal hoztak világra. Az én erényeim esetleg csak később bukkantak fel. Iz­zadságok. sok-sok munka árán. Mint az is. hogy meg­mutassam, mire vagyok ké­pes. Ez már a karaktertől függ. Attól, hogy mennyire tudom a belső dolgaimat elviselni és elvisel tetni. Amikor beléptünk hozzá, úgy láttam valamit szorgal­masan ír. Csak nem vala­miféle naplót? ö is az írogató színészek nagy „csa­ládjába" tartozna? — Á. még levelet sem írok. A fiaimnak a felesé­gem ír. De azért furcsa ügy, mert ha valami drámai esemény ér, úgy érzem, pa­pírra kéne vetni. Többször gondoltam erre. Gondolat van. érzelemvilág van... és hát lustaság is van. Inkább kimegyek a Balatonhoz, a kertbe gyomlálni. Süket mó­don, mert újra kinő a- gaz. Azért van benne ráció. A jó levegő, a csend. Meg az ál­landó tenni akarás vágya . . . Az itt munkál az ember­ben. Mostanság divat, hogy minden színész énekel. Én nem, azt az énekesekre ha­gyom. ök jobban csinálják. Minket a nevünkkel adnak él. Másrészt meg mindnyá­jan könyvet írnak vagy köny­vet írnak róluk. Hozzám is eljött egy író — a nevét nem árulom el-----, hogy h ozzunk össze egy iro­mányt az életemből, mert az igen érdekes. Mondom neki, azt tudom, hogy érde­kes, de mégsem megyek bele. Színházat kéne inkább csinálni, méghozzá jót. Most persze, még a stílusok se tiszták. Itt így játszanak, ott meg amúgy. Kapkodunk, a dolgok egyre keverednek. Egy kicsit innen, egy kicsit onnan, aztán rázzuk jól ösz- sze! A számvetésről diskurá- lunk. Arról, ami már a „ko­sárban” van, s arról, amit még el kellene érni. Hiány­érzet? Elégedettség? Me­lyik dominál? —. Egy színésznek folyto­nos hiányérzete van. Millió szerepre vágyik, de nem játszik el csak százezret. Mindig azt lesi. mennyi van még hátra a millióból. Sosem elégedett. Nem telik el, nem csordul ki. De eltelik egy idő, s be kell látni, hogy ez reménytelen, mert nincsenek mégek és mégek. S egy kor után már csupán bizonyos alakokat lehet meg­formálni. Ilyen pedig kevés van a nagy színészek számá­ra. Ilyenformán az ember művészete zsugorodik. El­szórakoztatja magát. de nem csinálja azt, amit még tudna. írók kellenének, akik képesek neki darabot adni. Bár, ha ők még nem érték meg azt a kort, ak­kor hogyan fessék le. Leg­feljebb érthetik, de nem érezhetik. Szerintem be le­hetne mutatná az öregség művészetét is. Vagy inkább művészietlenségét... Mind­nyájan azt gondoljuk: mi lesz, ha holnap meghalok, pedig még ez. meg ez rám várt. Valamit így is, úgy is magunkkal viszünk ... Arról szól, nem bánta meg, hogy hazatért. Kereset­len egyszerűséggel, mégis meggyőzően érvel. Pedig a döntése komoly áldozattal járt. — Többször voltam a ha­zajövetel előtt itthon. .Szét­néztem, aztán meg ott, vé­gül úgy szétnéztem, hogy itt maradtam. A kollégákra egy rossz szavam sem lehet, egyetlen megjegyzést nem hallottam. Úgy érzem. itt van rám szükség, itt kell adnom valamit. Helyesen cselekedtem, még akkor is. ha ez a család szétválását jelentette. Nem azért tér­tem vissza, hogy itt öreged­jek meg. Mert szakadatla­nul dolgozom .. Befejezésként Egerről fag­gatom, arról, járt-e már ná­lunk, s elfogadna-e egy esetleges meghívást. — Egert nagyon szeretem Még 1949-ben, az államosí­tás idején voltam ott gyak­ran. Lekerültem egy évre a miskolci színházhoz, s így rendszeresen megfordultam a városban. Milyen emlékem maradt meg? Mindenekelőtt a jó bor ... Házaknál mér­ték, s mi nem szerényked­tünk. A másik meg a remek fürdőzés. Hú, mennyit jár­tunk le a „dögönyözőbe"! Azóta aztán nem voltam He­vesben. Boldogan megyek, ha felajánlják. Csak ne fe­lejtsenek el előtte többször szólni! Sárhegyi István

Next

/
Thumbnails
Contents