Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-15 / 269. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. november 15., szombat 5. Párád - kristályon innen és tál A hegytetőről kerekedő dühös szél az erdő fái közül kavarja-cibálja az érett színű avart. A szélvédőhöz csapódó vörhenyes leveleknek már csak színei emlékeztetnek az arany őszre. Kavargásukkal tarka toll gyanánti bukdácsolásukkal már jelzik: a Mátra mögött a tél bandukol. Az őszutó metszőén tiszta kékségében a levelek úgy kavarognak a parádi úton, a „parádés jegenyesor” között, miként a szaladó kocsiban az újságíró gondolatai a község múltjáról, jelenéről . . . Nem is kezdődhetne másként történetünk, csak valahogy így: emlékezve Fazekas Anna halhatatlan me- semotívumára: „Mátra alján. erdő szélén az üvegkristályon innen és túl 11. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk 1708-ban a honi iparfejlesztést erősítő' ideája alapján Óhután megalapítja a mai gyár ősét. Jó néhány évtizedig Morvaországból. Szlovákiából érkeztek az üvegművesség korabeli ,,vendégmunkás mesterei". A nép rögtön becenevet is akasztott reájuk, elsősorban a7 üvegfúvókra „puf- fadt nyakúnak? titulálva őket. Az itt élő lokálpatrióta, Gembiczki Béla. aki lapunk tudósítója is, egy ilyen régi morvái mester- család leszármazottja. Az Orczy bárók után szívesen időzött itt családjával Károlyi Mihály s Ybl Miklós Stájerország-béli hangulatokat árasztó épületeivel, sajátos egyéni varázst teremtett Párádon. Itt az erdőre nyíló kertek falujában több tízezer beteg keresi évente gyógyulását az állami gyógyintézetben. S a Csevice-for- rás egyéni „bűzű” vize is bejárta már Magyarországot. Ennyi híresség akár egy kisebb megyének is becsületére válna. Minderről azonban már sokszor beszéltünk. Némi túlzással állíthatnánk, nincs talán olyan sok minta a metszett poharakon, ahányszor dicsértük e környéket. Most elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogyan élnek azok. akik nem lehelnek vagy csiszolnak életet az üvegbe? Mi foglalkoztatja a település értelmiségeit, pártmunkásait, pedagógusait. Hogyan érzik magukat, akik itthon vannak a híres palóc portákon, a repkényes század végi nyaralók között. Épp azon dohogunk a Cifra-istálló előtt, hogy miként illik Mata Pál üvegre komponált költészetéhez a „nemzeti giccsipar" termékeit kínáló bazársor, amikor a büfé mellett álldogálók félhangosan azon morfondíroznak: — Vajon „ezek” is az üveggyárba igyekeznek? Megnyugtatjuk őket. hogy nem, mire egyikük: — Pedig igencsak időszerű volna, mert napok óta a „falurádió” arról beszél, hogy januártól ötven munkásától megválik az üveggyár . . . ? Ügy látszik. Párád mégsem elég hosszú, hiszen nem kell hozzá még két jótorkú legény sem. hogy egvik végről a másikra eljusson a hír. — Mi az igazság a falubéli sutyorgásból? — kérdezzük Első Józseftől, a Parádi Üveggyár igazgatójától. — Épp kapóra jöttek. A napokban tát gyalt erről a vállalati és községi pártvezetés. Az utóbbi időben lanyhult az érdeklődés az üvegipari termékek iránt és meglehetősen esett az ár is. A gépi csiszolás is komoly konkurenciát jelent a világpiacon, egy olyan gyárnak, mint a miénk: a termékeink legnagyobb része exportra készül. Szó szerint csak kézi remekművekkel maradhatunk fenn. Ezért átszervezésre kényszerülünk. Elsődlegesen gyáron belül átcsoportosítások lesznek, s nem elbocsátások. Azt sem tudnám megmondani pontosan. * ötven főről van-e szó. de egy biztos: igyekszünk olyan munkahelyre tenni őket, amely megfelel képzettségüknek és egészségi állapotuknak. — Mi lesz, ha a dolgozók közül többen nem értenek egyet ezzel, s ragaszkodnak a régi területhez? — Nem kerülnek az utcára. Vaklárma, hogy a vállalat meggondolatlanul megválna régi gárdájától. Barna Miklós, a parádi nagyközség pártbizottságának titkára kissé megnyugodva hallgatja a gyár „újabb” fejleményeit. — Negyedszázada élek itt, sokáig tanárként dolgoztam. S nagyon fájlalnám, ha Párádon. ahol oly sok szülőföldjét igazán szerető ember él, rossz hangulat támadna. Túlzás nélkül mondhatom, sokat tettek és tesznek is községükért a helybéliek. Hadd soroljak néhány eredményünket: tavaly november 7-én végre új óvodába költözhettek a kicsinyek. Idén, szeptember 7-én, velük szomszédosán kapott napközi otthont a nyugdíjas nemzedék. S mivel nincsen, művelődési házunk, hiányt pótolt a korszerűen felszerelt KISZ ifjúsági klub, amelyet az alkotmány ünnepén adtunk át. Községünk a területfejlesztési hozzájárulásból egy korszerű, a jövő korszaknak is megfelelő művelődési intézményt kíván felépíttetni. S ez olyan lenne, amely az idegenforgalom igényeinek a kiszolgálására is képes. S míg Barna Miklós dicséri a parédiak lokálpatriotizmusát. szerényen táskájából egy több mint fél évszázados képeslapot vesz elő. — Meglehetősen szomorú voltam, amikor az Ybl-díjak átadását láttam a televízióban. A néhai építész ragyogó munkái Párádon sorra tönkremennek. Salétrom falja a parádsasvári kastélyt. S hol van már a „sóhajok hídja’’, amely összekötötte — ahogy a korabeli képen is látható — a mai állami gyógyintézet két szárnyát. Azt hiszem, vannak olyan értékeink, amelyek megmentését nem lehet pénzügyi panaszokkal elodázni. A régi krónikák szerint sok fát felemésztett az üvegművesség. Talán egy ilyen soha be nem telepített tisztáson járunk most is. ahol az új óvoda áll. A legfiatalabb lakosok dacolnak a goromba széllel. Farkas Jánosáé, Irénke nén'\ a vezető óvónő megerősíti a párttit- kái szavait: — Harminc éve vártunk erre az új létesítményre. S hogy milyenek a parádiak? Jpl példázza ezt az, hogy az állami gyógyintézet nővérei. igaz, még csak a falak álltak, de már a függönyöket hímezték társadalmi munkában, szabad idejükben. Így aztán díszíthetik most a sárga, piros és palóc termünket. Négy dajka, kilenc óvónő foglalkozik száznégy gyermekkel. Igyekszünk felkészített gyerekeket átadni az iskolának. S hogyan telik szabad időm? Sokat vagyok Pesten a lányomnál, így ott élem ki igényeimet. Most mái' tehetem. Vajon megmaradt-e valami a régi hegyvidéki iskolák tantestületi világából? ösz- szejárnak-e még jelesebb ünnepekkor a tanítók, tanárok, hogy tányér- és villacsörgés mellett, koccintással űzzék el a hétköznapok ösz- szekoccanásait? — kérdezzük Baráz Mátétól, a Fáy András Körzeti Iskola igazgatójától. — Pályakezdő koromban valóban így „melegedett össze' a tantestület. Manapság kicsit befelé fordulóbb lett a vidéki tanári társadalom is. Ez persze nem jelenti az igénytelenséget, va‘gy a közömbösséget. Tíz évvel ezelőtt a tantestület megkapta a közoktatási nagydíjat'. A falu közművelődésében húsz tanártársam vesz részt. Együttműködünk a SZOT- üdülő kultúrosával, most például a Kaláka együttest látjuk véhdégül. Persze nem maradunk el a mindennapi feladatokban sem. Névadónk évfordulója kapcsán emlékplakettet alapítottunk, s mindig a közösségi munkában, a tanulásban legkiválóbb . nyolcadikos nyerheti el a Fáy András Emlékplakettet. Bevezettük a számítástechnikai tanfolyamot és zeneiskola is működik a falak között. Szeretném, ha az angol—matematika tagozatos színvonalnak minél hamarabb megfelelnénk. Az iskola klubtermében szövőszékek, guzsalyok várják a népművészet iránt érdeklődőket. Büszkén mondja az igazgató: hét végén, a foglalkozások alkalmával teli a terem. Ennyi elfoglaltság láttán bizony kevés idő jut a privát életre. Dr. Nagy István 68 óta tagja a tantestületnek. Általános iskolai tanárként doktorált irodalomból. » — Akkoriban, hogy el tudjak járni konzultációkra, még a helyettesítési óradíjakat is saját zsebemből fizettem. — Jut ideje tudományos munkára? — Nem. Manapság pénzt kell keresni. Babits Mihály után mondhatnám „afféle hatholdas szegfűkertész” lettem. Kénytelen vagyok kiegészíteni jövedelmemet, hogy főiskolás lányomat és -kisebbik testvérét is tisztességgel fel tudjam nevelni. Molnár Mária öt éve végzett a tanárképző főiskolán. Noha egri illetőségű. Patádra jött tanítani. Évekig jól ismert tájfutó volt, most az iskola testnevelő szakos tanárnője. — Mikor kikerültem, bevallom, csak átmeneti megoldásnak szántam a kiköltözést. Aztán látva, hogy minden feltétel biztosítva van, magam is a környék varázsának hatására itt maradtam. Nem adtam fel régi sportágamat, most tanítványaimat oktatom a tájfutás rejtelmeire és az érdeklődés felkeltésére jól jön az idei IBUSZ-kupa. Igaz, még csak a hegyek lábainál gyakorolunk, hogyha eltévednének. haza találjanak . . . Egykor talán a mai Peres utcában, az újjáalakított erdészház helyén patkoltat- hatta lovát a kuruc csapat. Most tetszetős állami nyaralók épültek fel itt. Jung László, a parádi erdészet vezetője igaz csak két éve a község lakója, de szívében már őshonosnak érzi magát. — örültem, amikor ide kerültem, hisz itt az erdö- gazdákodás minden fajtáját művelhetem. — Ügy hallottuk, önt egy kicsit a falu patrónusaként is ismerik. — A hulladékmentes szálfafeldolgozás és gyors szállítás bizony komoly bevételeket eredményez. A parádi erdészet speciális méretű rakodólapokat készít a római tetöcserépgyár számára. A kész raklapokat szállító kocsi pedig környékbeli megrendelésre magán- és állami építkezésekre szállít ezekből, így nincs üresjárat. Feleségem Párád védőnője- ként dolgozik, s mióta tanácstag lettem, erdészként is egyre többet gondolkodom azon. hogy mi volna akkor, ha nemcsak nevében élne a Parádfürdő kifejezés. Bizony elkelne itt egy kellemes panzió, s a föld mélyén rejtőzködő víz jobb kihasználása. Amikor Jung Lászlótól elköszönünk. már későre jár. A szél csak nem hagy alább, széttépi a kéményekből kígyózó füstöt, amelyek jeleznék: hazatértek vendéglátóink, a parádiak. Szöveg: Kép: Soós Tamás Tóth Gizella Barna Miklós, a lokálpatrió- Jung I^ászló. az agilis erdő- ta párttitkár mérnök Indul az óvodai gőzös Hol kastély állt... Őszi séta Párádon Molnár Mária ..akcióban"
