Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-15 / 269. szám
Fotós nemzedékek egész sora nőtt fel „Füles”, azaz Tóth József fotóművész tanítványaként. A magyar reklámfotográfia történetének legnagyobb alkotója most összegző kiállítással lépett a közönség elé a Vigadó kiállítótermében. Munkái, plakátjai ismerősek —:, hiszen utcán, naptárakon számtalanszor találkozhatunk velük. Azt, hogy milyen ember, tulajdonképpen e kiállítás hozza közelebb. (Kőhidi Imre reprodukciói; Fotó • • U L E S J A z öreg bérház szépen kicifrázva áll a régi helyén. Mondhatnám megfiatalította az egri belvárosi rekonstrukció. Amikor még mi is ott laktunk az első emeleten, a sarokban, tűzfal zárta le az udvart. Ma már nyitott, erről áradoznak az erre járó turisták. Alattunk az Állami Biztosító működött. Ha elgondolom, hogy milyen kis helyen is elfértek akkor még. Nemrég pedig új székházba költöztek. Ez azóta már a harmadik helyük. Majdnem szemben volt velün^ az autóbusz-megálló. Soha nem felejtem el a hozzá fűződő történetet. Igaz. néhanapján még ma is emlékeztetnek rá. pedig lehet, hogy már nem is kellene. Alig.'hogy önállóan eltotyorász- tam, amikor egyszer csak úgy napozóban kiballagtam a megállóba, felszálltam az éppen várakozó buszra és urasan helyet foglaltam az egyik ablak melletti ülésen. A kalauz nagy pacsit kért, majd illen- delmesen arról érdeklődött, hogy hová adhat jegyet. Mint ami mi sem természetesebb, válaszoltam neki, hogy a nagymamámhoz. Mire valahogy letessékelt a járatról. anyám már kétségbeesve szaadt, s mert éppen rántást kavart, amikor felfedezte eltűnésem, hát a fakanál a kezében maradt. Nem kell tovább folytatnom, hogy mire használta, amíg haza nem értünk ... Közvetlen mellettünk lakott Sanyi, a szamaras. Még valamikor a felszabadulás után úgy választották el egymástól a két lakást, hogy a két szobát összekötő ajtóról levették a kilincset. Verőn néni — így hívta mindenki az udvarban, még tán az is. aki idősebb volt nála —, feltette a spar- heltra az ötliteres lábassal a babot, s meghagyta férjének, a szamarasnak. hogy ügyelje, amíg haza nem jön. Sándort persze, elnyomta az álom. Túl volt már vagy négy-öt napi fuvaron, ami legalább annyi féldecit jelentett, dupla sörrel lekísérve. Apám ábrázatát soha nem felejtem el. Nyugodtan ült a fotelban, s olvasta az újságot. Egyszer csak mintha ló rúgta volna meg, felugrott, s eszeveszetten elkezdett ord’ibálni. hogy valami ég. Miután körbefutotta a lakást, látta, hogy a kilincs nélküli ajtó alól hömpölyög a füst. Sándor mindig a biztonságra törekedett. Elsősorban arra vigyázott, hogy a napi pálinkamennyiség a gyomrában legyen, no meg arra, hogy- mindig elfordítsa a zárban a kulcsot. Ákkor már a másik szomszéd is rohant. így apámmal ketten törték be az ajtót. Megkönnyebbülten látták, hogy csak a tűzhelyen az ötliteres lábasban főtt el a viz a bab alól, és az ég. iszonyatos szagokat és füstöt árasztva. Azt már mondanom sem kell, hogy a gazda nem ébredt fel a látogatók nem éppen szokványos érkezésére sem. Miután elköltöztünk, még sokáig láttam Sándort végigvonulni szamarával a váAz emberi sors roson. Hol szenet, hol fát, hol téglát vagy éppen ami fuvarnak akadt, azt szállított. Az utca mindig hangos volt, ahogy szamarát biztatta: — Sanyi, ne, az anyád . . . Merthogy a hosszú fülű igást önmagáról nevezte el. A volt szomszédok mesélték, hogy a halálát is a szamár okozta. Egyik alkalommal rettenetesen berúgott valahol, s a jószág áthúzta rajta a megrakott kocsit. Verőn nénit látom még, ma is időnként. Habár már nem vagyunk köszönőviszonyban. Amikor egyszer megállítottam, hogy hogy- léte felől érdeklődjem, nem ismert meg. s kikérte magának a molesztálást. Próbálkoztam elmagyarázni, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, de erre már nem volt kíváncsi és egyszerűen faképnél hagyott. Amikor elhaladt tőlem vagy jó_ száz métert, megfenyegetett, hogy rendőrt hív. ha nem hagyom békén. ' -k Széttéptük egymás idegeit a szokásos csütörtöki totó kitöltése közben, öten játszunk egy variációval, de a végső tippek csak nagy vitatkozások árán kerekednek ki. Van közöttünk olyan, aki tudományos alapra helyezi a mérkőzések eredményeinek megítélését, s igénybe vesz minden szakirodalmat a Népsporttól a Sportfogadásig. így aztán a viszonylag egyszerű művelet hosszadalmassá és fárasztóvá válik. A nagy munkára — gondoltuk, iszunk egy sört. A hangulatos vendéglőben éppen a totókirályról szóló történeteket meséltük, amit akkoriban írt meg egyik napilapunk. — Ha nem zavarnám az urakat, s elfő- gadnák a társaságomat... — hallatszott hirtelen, de meglehetősen idegen akcentussal. Mire fölnéztem, a másik négy már a helyet kérő nyakába ugrott. — Lénárd! — ordították egyszerre szemmel látható boldogsággal. Én nem ismertem a jövevényt, csak az akcentusa birizgálta a csőröm, s sejtette velem, hogy disz- szidens. Aztán hamar megbékéltem, mert a töbhiek a második mondata után közölték vele. hogy ha továbbra is így affektál. akkor úgy szájba vágják, mint annak idején még tanuló korában. Lehet, hogy ez is segített barátunknak, de nem kezdte el a messziről jött ember hasbaakasztós 'dumáját a luxusautókról, a kacsalábon forgó palotáról, meg a jamaicai hastáncosnők- rő} a mesélj (!) felszólítás után. Mondott egy-két vidám történetet, ami ha igaz, ha nem, de úgy röhögtünk rajta, hogy majd belefulladtunk a sörbe. Közben neki bort rendeltünk, s hajnalig tartott az amerikai magyar kalandtörténete. Elmondta. hogy hosszas vesződés után New Yorkban kötött ki. Volt autószerelő, amihez természetesen semmit nem értett, tehát azonnal kirúgták. Aztán bekönyörögte magát egy kocsimosóba, de ott sem sokáig maradhatott. Három év elteltével volt csak képes a szakmájában elhelyezkedni. Ma is telefonszerelő. Jól nem megy, de megél. Könnyezett egyet a magyarnóta hallatán, majd meghívta a cigányt egy kisfröccsre. Amikor már elfáradtunk * az éjszakától, maga elé könyökölt, és nagyot sóhajtva csak annyit mondott: — Tudjátok ti, hogy mennyibe kerül egy repülőjegy New Yorkból Budapestre? Fogalmatok sincs! Tizenöt év alatt, most másodszorra telt rá. Egy hónap múlva éjjel'fél kettőkor csörgött a telefon. Lénárd jelentkezett New Yorkból. Még egyszer figyelmeztetett, hogy el ne felejtsük a következő szilvesztert, amit megbeszéltünk, s örömmel újságolta, hogy nem rabolták ki a lakását, míg itthon volt. ★ Robi a legvidámabb, a legvagányabb, a legtehetségesebb, a leglustább azok közül, akiket valaha is ismertem, ö a legjobb barát! Amin alig negyven éve alatt átment, abból regényt lehetne írni ... A fővárosban a Kodály-köröndön nőtt fel. Ma már szégyenkezve meséli, hogy a nagy zeneszerző nem adott neki autogramot, meri nem tudta elszolmizálni a noteszlapra sebtiben felrajzolt kottát. Külsejével egy Woody Aiíen-fílm főszereplője is lehetne Mégis, ha eljuthat a második mondatig, akkor Budapest legjobb női sem képesek ellenállni megállás nélküli hódításainak. . Amikor még együtt dogoztunk, egyik alkalommal kettesben mentünk vidékre. Robi vagy megállás nélkül a nőket hajkurász- ta, vagy napkeltéig ultizott, de a sakkba is rendesen belefeledkezett, ha akadt egy partner. Természetesen tét nélkül az égvilágon semmit nem játszott. Ha más nem akadt, akkor fogadott. Méghozzá mindenre Ha valaki nem akart kötélnek állni, akkor hajlandó volt az ellenkezőjére is fogadni, amit addig állított, csakhogy játszanak vele. Felesége egyetlen jó tulajdonsága miatt tűrte egy darabig fékezhetetlen játékszenvedélyét. Robi absztinens volt, soha egy korty alkoholt nem volt hajlandó a szájába venni. Amikor vidéken hozott ösSze bennünket a sors, én is szolidáris voltam, még egy sört sem ittam meg. Beültünk az adott megye székhelyének legpatinásabb - cuk - rászdájába. s tortát ettünk, no meg sakkoztunk. Amikor a hatalmas, kövér felszolgálónő meglátta, hogy mit csinálunk, úgy elindult felénk, mint Ursula dr. Bubó irányába, amikor vehemensen szerelmi nászra invitálta. Amikor már a második széket is felborította, éreztük, hogy nem az újabb rendelés után kíván érdeklődni. — Kérem! — szólt végül csípőre tett kézzel — itt mindenféle hazárdjáték tilos! — No, de a sakk... — tiltakozott Robi. — Az is! —dörrent félelmetesen Ursula. — Legalább ezt az egy partit hadd fejezzük be — fogta kérlelőre Robi a dolgot — Nem, és kész! — Egy perc alatt mattot adok ennek a panesernak . .. Megmondtam.... — Akkor fejben hadd folytassuk ... No. erre már Ursula egy kissé elbizonytalanodott, mert látta, hogy Robi a bábuk összeszedésébe kezd. Aztán végül határozott jellemre vallóan rá vágta: — Ügy sem! Majd a nyomaték kedvéért még hozzátette: — ... és meg ne lássam! Ursulán még akkor is mulattunk, amikor már a főnöknek számoltunk be a távol töltött munkasikerekről. Ez volt az utolsó együtt töltött vidéki utunk. Azóta szinte csak telefonon beszélünk nagy ritkán. Pedig állítom, Robi a legjobb barát. sakhogy ilyen a sors, az emberi sors . . . Kis Szabó Ervin
