Népújság, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. október 25., szombat 9 Félakt lepellel (1949—52) színek sokasága. Egyik forma alakítja, befolyásolja a másik formát és így tovább. A három tényező, vonal, szín, forma elrendezése kompozícióba művelése a festő nagy feladata." Életét mindkét világháború mélységesen befolyásolta. Az első háborúban szinte még gyerekfejjel vett részt, megsebesült, s leszerelése után iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára. Vaszary Jánoshoz. A második világháború idején már jó nevű művész, akinek képei külföldön is gyakran szerepelnek. A rombolásnak lakása, műterme s műveinek nagy része is áldozatul esett. Rövid ideig tanár volt az Iparművészeti Főiskolán (1946—48), majd váratlanul nyugdíjazták. 1945-től Békásmegyeren élt és dolgozott. — Jó ideig nyilvánosság nélkül. Csak 1957-ben állíthatott ki újra, előbb Budapesten, majd Székesfehérváron, Észtergomban. Pécsett, Miskolcon. Sokat írt. gondolkodott, vitázott a művészetről. Az alkotás lényegéről. közérthetőségéről, az új művészetről. Gondolatok a művészetről címmel 1935- ben jelent meg művészetelméleti munkája, a szentendrei és a budapesti kiállítás közös katalógusa ebből és a későbbi, kiadatlan írásaiból közöl értékes válogatást. 1960-ban bekövetkezett halála nagy ívű művészpályát szakított meg. ( Kádár) Erkély II. (1955) Ember és ló (1956) gyűlnek szelíden — Hülye, nem látod, hogy ez a felmosórongy?! A Dilis Költő elnézte a fehér köpenybe préselt, ala- asony, kövér testet, s felfordult a gyomra. A rövid, tömpe ujjak hol a rongyhoz, hol a kenyérhez kaptak. Ennél azért csak jobb vagyok, gondolta, s elfordult, amikor Zsan nyála lecsöppent a felmosórongy mellé.) Én is igy próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. (Az orvos rázta a fejét. — Maga se gondolja komolyan — mondta mosolyogva. — Két emberre amúgy sincs szükségünk, Zsan nagyon jól megfelel.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (A Dilis Költőnek kedve lett volna belerúgni a még mindig a folyosón hajlongó fehér köpenybe. — Mi van. pajti? — egyenesedett föl Zsan —. el vagy kenődve? — Mi az isten közöd van hozzá? — vicsorgott rá a Dilis Költő. — Semmihez semmi közöd nincs, érted?! — Na. itt egy cigi — nyújtottak oda a tömpe ujjak egy doboz Symphoniát —, ezt szívod, nem? — Nem is tudtam, hogy dohányzol — mondta meglepetten a Dilis Költő. Zsannak szétszaladt a szája. Ez mindig vigyorog. Hogy tud ez mindig vigyorogni? Persze: boldogok a lelki szegények. A Dilis Költő elvette a cigarettát. — Nem dohányzom — rázta a fejét Zsan. — Neked vettem. A Dilis Költő gyanakodva nézett az ártatlan disz- nószemekbe, aztán vállat vont. elballagott. j — Te! — kiáltott utána Zsan. — Ismered azt a verset, hogy én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén ? A Dilis Költő megmerevedett. Napok óta ez a vers járt az eszében. Játszik vele ez a disznó? Visszafordult. Zsan rávigyorgott. Talán csak meghallotta, amikor hangosan dünnyögött. — Igen — bólintott. — Ismerem.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (— Jól nézel ki — korholta magát a Dilis Költő, ahogy otthagyta Zsant —. cigit fogadsz el ettől a hülyétől. Aki ráadásul az ápolód. Ezen elröhögte magát. — Hülyébb nálunk az ápolónk! — súgta oda bizalmasan a folyosón fekvő öregasszonynak, de az továbbra sem mozdult.) Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. (A Dilis Költő jókedvűen beugrándozott a szekrényéhez. Felöltözött, kávépénzt vett magához. — Zsan! — kiabálta a fő- nővér. — Zsan! Telefon! A Dilis Költő meglepődött. Telefon? Zsannak? Odaóvakodott a nővérszobához. Ez érdekes lesz. gondolta. Zsant soha nem keresi senki, meg aztán el is tiltották a telefontól, mert mindig professzornak adta ki magát. — Halló! Rossz a vonal! Hangosabban! — hallotta a jól ismert fejhangot. — Igen! Igen! Értem! Meghalt az anyám, igen! A Dilis Költő beljebb lépett. Zsan a széken ült. a telefont nézte. Amikor a készülék újra megcsörrent, úgy kapta föl a kagylót, mintha bárki is meg akarta volna akadályozni ebben. — A főorvos úr? — üvöltötte. Hát maga nem tudja, hogy meghalt?!) A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog. (— Gyere, Zsan — karolt bele a Dilis Költő. — Fizetek neked egy kávét. Zsan fölállt, bólintott. A folyosón aztán leült egy fotelba. zokogni kezdett. — Na. Zsan, ne hülyéskedj — veregette vállon a Dilis Költő. Kispintér szaladt oda. mókát remélve. — Hozd el Batárytól a dugi konyakot, amit ellopott — parancsolt rá a Dilis Költő. — Na, jól van, jól van, na — tehetetlenkedett a Tábornok is. és sehogy se tudott mit kezdeni a kezeivel. — Jól van. jól van. na — ismételgette. Zsan fehér köpenyén végigfutottak a könnycseppek úgy. mint a mellette sorakozó intézeti pizsamákon a csíkok.) köréje gyűlnek szelíden s nézik. nézik a csillagok. GÖMÖRY ALBERT: Vízállás H allgatom a rádiót, olvasom az újságokat, s néha úgy érzem, hálásnak kellene lennem. Hiszen naponta szinte tölcsérrel töltik a fejembe az információkat, közben tanítanak, nevelnek, óvnak, bátorítanak, lelkesítenek, lebeszélnek és rábeszélnek, tanácsokat adnak, és miden eszközzel igyekeznek meggyőzni. Időnként némi bűntudattal ébredek rá, hogy mégsem vagyok hálás. Ilyenkor ugyanis eszembe jut némely ember, akinek az a szenvedélye, hogy tanácsokat osztogat. Ki nerr. találkozott már ilyen agyafúrt fickóval? Ránéz felebarátjára azzal a csupaész, furgangos, mindent tudó tekintetével, és a másik nyakába zúdítja a bölcsességeit, ahogy egy éjjeli edényt ürítenek ki. Jobb, mint a csodarabbi, mindenre tudja a megoldást, testi és lelki nyavalyákat intéz el nagyvonalúan és megfellebbezhetetlenül, a maga utánozhatatlan hangsúlyával. Közli velünk, hogy megfázásra legjobb a kalapkúra, szerelmi bánatra az új nő, aranyérre a forró víz; a hivatal packázásai ellen: ha az ember maga kerül magas hivatalba, szegénység ellen célszerű sokat nyerni a lottón, magány ellen legjobb a házasság, és így tovább ... S mindezt tapasztalatból tudja, teszi hozzá ilyenkor, majd elérzékenyül- ten megszívja az orrát, mert általában megrendül saját ne- meslelkűségétől, amikor tengernyi tapasztalatát közkinccse teszi. Receptjei nem egészen ostobák, valamiféle racionális mozzanat mindegyikben fellelhető. Ami például a magány elleni gyógyírt illeti, végeredményben való igaz: mint ahogy a rák ellen is jót tesz, ha az ember felakasztja magát, s a boldog halál által megváltatik a további szenvedésektől, úgy a magány is bizonnyal megszűnik, vagy legalábbis tü- netileg kezeltetik a házasság révében és oltalma alatt, hogy máshonnan sarjadó megpróbáltatásoknak adja át a helyét; s máris lehet továbblépni: mi a recept házasság ellen . . . Okos Tóbiásunk bizonyára megfelelne erre is, mint mindenre, lévén egyetlen egy kérdés, amely számára — természetéből fakadóan — megválaszolhatatlan: mi az orvosság okostóbiások ellen? Bizony, ez a világ tele van velük. S persze — olyan autentikus fórum tudósít róla naponta, mint a rádió — tele van vérrel, könnyel, szenvedéssel; szegényekkel, éhezőkkel, megalázottakkal, kisemmizettekkel; gyilkosokkal, gengszterekkel, diktátorokkal, elmebetegekkel, akarnokőkkal; szó val hétköznapi emberekkel; és okostóbiás legyen a talpán, aki azt is tudja, mi a teendő, ha belenézünk a tükörbe. Mert ez a nagy világ — mondja Montaigne — óriási tükör, jól nézzünk bele, ha ismerni akarjuk önmagunkat Annyi országos változás meg sorsfordulat figyelmeztet, nehogy azt higgyük, velünk valami nagy csoda történik . . Néha elgondolkodunk ezen ... és akkor mindig és mindenhol érkezik a fülünkbe egy hang: kulturált, meleg bariton az éterből, vagy fontoskodva fuvolázó az asztal túlsó oldaláról egy ravaszdi szempár és egy mozgékony tülökori alól, s megmondja nekünk, hogyan tovább. Háború ellen ugyebár béke, fegyverkezés ellen a leszerelés, aranyér ellen a forró víz, magány ellen a . .. S az a szomorú mindebben, hogy az imamalomként pergő szóáradat egyetlen mondatában sem tudtunk megfogódzkodni, és akár egyetlen napig is aszerint élni tovább. Egyetlen közlés vagy intelem sem szilárd és megbízható, pedig lelke mélyén talán mindenki ilyesmire vágyik, legalábbis tényekre, amelyek önmagukért beszélnek, fennkölten bölcs kommentárok nélkül, s amelyek változatosan gyarló elménket időnként az önállóságra serkenthetik. Még szerencse, hogy mást is kapunk azoktól az intézményektől. amelyek előszeretettel tekintenek bennünket csupán befogadónak. A rádió például ajándékát fukar kezekkel méri, de ezt jócskán ellensúlyozza azzal, hogy rendszeresen teszi, és ez letagadhatatlan érdeme. S ezért valóban hálás vagyok; van egy negyedóra, amikor úgy vesznek emberszámba, ahogy mindig szeretném; érthető hát gyöngesé- gem, ha 13.45-kor bekapcsolom a rádiót. A műsor címe is megbízhatóságot sugall: Időjárás- és vízállásjelentés; biztos lehetek benne, hogy a következő tizenöt percben senki semmiről nem akar meggyőzni. Már az első mondat, teszem azt: a tengerszintre átszámított légnyomás 1019 millibár. alig változó, némi megnyugvással tölt el; nem kell töprengenem azon, hogy mikor viszonyulok helyesen a légnyomáshoz, a kérdés pedig, hogy egyáltalán van-e légnyomás, jóean eszű emberben fel sem merülhet. Azt is jó hallani, hogy alig változó; s ha holnap vagy holnapután a természet akaratából mégis csak változnia kell, ezt majd szelíd átmenetekkel teszi: gyengén süly- lyedővé vagy emelkedővé válik. S ha netán hirtelen szeszélyesre fordul, és nem gyengén, hanem erősen leng ki valamelyik irányba, ezt akkor is csak az ízületeim sínylik meg. s nem ae erkölcsi-szellemi világképem. Nem árt továbbá, ha az ember tudja: az Inn Schárding- nél például 382 cm. 27" a Duna Mohácsig alacsony, másutt köeepes vizállású; s mindenképpen jó tisztában lenni azzal, milyenek a gázlómélvségek a Tiszán, melyik folyamkilométernél van hajóútszűkület: a hajóvonták találkozásáról már nem is beszélve . . . S a folytatás. .. Ügy érzem, nem mellékes ebben a mai világban értesülnünk arról, hogy mit csinál — mondjuk — a Marcal Mórichidánál, a Mura Letenyénél, a Latorca Munkácsnál, az Ipoly Nógrádszakálnál, a Bodrog Felsőbe- reckinél, a Hernád Gesztelynél, a Zagyva Apcnál, a Fekete Körös Belényesnél, a Maros Dévánál, és így tovább. Mert bár elenyészően kevés azoknak a száma, akiknek megadatott, hogy egy hajóvonta parancsnoki hídján állva, okosan igyekezhetnek elkerülni egy másik hajóvontával való nem kívánatos találkozás veszélyeit, vagy figyelhetnek a gázlómélységek változásaira; másoknak sem haszontalan, ha naponta emlékezetükbe idézik: nemcsak a kommentálásra méltó események színpada a világ; nemcsak Kelet- és Nyugat-Bejrút, Santiago, és Manila, Teherán, és Bagdad létezik, hanem például Berettyóújfalu és Áger- dőmajor is . . . Belátom, ez utóbbi helyeken kevés olyasmi történik, ami már-már vérseomjas szenzációéhségünket kielégítheti; itt nem robbantanak középületeket, csak az ég dördül meg néha; nem űznek el otthonukból ártatlanokat, legfeljebb a csirkéket kergeti meg a szomszéd kutyája; itt csak vízállás van, kommentálhatatlanul magas, alacsony vagy közepes; és csak légnyomás van, ami — ugyancsak kommentálhatatlanul — emelkedik, süllyed vagy alig változik. A magam részéről igen gyakran beérném ennyivel. Milyen szép is lenne: ott üldögélnék egy közepes vizállású folyócska partján, egy délceg jegenyefa alatt, időnként fölnéznék az égre. anélkül, hogy átszámítanám a légnyomást tengerszintre, pusztán a levegő szagából jólesően megállapítanám, hogy gomolyfelhőképződés hajnalig nemigen fenyeget. Aztán, ha eljönne a pillanat, bekapcsolnám a rádiót, s az éterből egy kedves női hang ezzel a mondattal kezdené a napi jelentést: Okostóbiások további okvetetlenkedése nem várható, önbizalmunk minden szakaszon rohamosan apad Görögös táj (1954)
