Népújság, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

8

NÉPÚJSÁG, 1986. október 25., szombat

AMBRUS ZOLTÁN:

Ottokár élete és halála

M inálunk, a külsővárosban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munkaszünetje épp úgy hozzátartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény, meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is; ha nincsen közönsége?

És pénteken egész tolakodás van. hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló közönséggel. A megboldogult szoba- urat, a többi hat szobaúr kívánságára, leviszik a lakásból az utcára, ha lehet: a Kálvária térre; s mialatt a kísérlet átlépked a síneken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külsőváros gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer ki mulathatja magát. ''

Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést. Pedig annak, aki a koporsóban fekszik, most végre-valahára betelik egy hő óhajtása, talán az első, amely valóra válik.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenség- böl. Nálunk, a külsővárosban. nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg. mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a legtöbben a szép temetésért. Az élettől nem várhattak semmit. A halál ígér nekik valamit. Egy ünnepélyt, amelynél ők a fő személyek; nagy sokadalmat, bámuló közönséget, fáklyát és. zeneszót; s mindezt az ő tiszte- ' létükre

És a halál becsületes fickó, aki megtartja a szavát.

A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, amelyre bizton számíthatnak. ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek olyan boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.

Á temetés az egész külsőváros öröme. Az esküvő már csak kevesek mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek s a kétlovas konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az időt is. amikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy könnyelmű pillanat, s nevezetesen: nagyobb fokú heveny-alkoholmérgezés szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér valamit, hogy az új pár lefényképezheti magát. A narancsvirá- gos menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt megörökíti a menyasz- szonyi fátyolt. a narancsvirágot és az egész családot.

Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az élet három nagy eseménye közül egyes-egyedül a temetés az, amelynek ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert ha az esküvő ritka és szűkkörű. a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály szokott uralkodni.

Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó esztergályos legénynek a fia. Ez a hiedelem volt minden alap nélkül való, de kiderült, hogy az esztergályos legény nem volt Ottokárnak _ az apja, sőt kiderült az is. hogy az öregasszony is csak mostohaanyja volt Ottokárnak Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, aki nem tudni honnan hozta.

Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével. Mint nálunk a külsővárosban már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a halálával tett szert személyes nevezetességre.

Nem rajta múlt. szegényen. hogy nem sikerült az élet színpadán feltűnést keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz fiú hírében állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon bajos érvényesülni.

Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi néven kívül fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen, nyáron egy szál zeke volt'rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan átjárta az északi szél

Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már magánkívül, lázas álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének erről az utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az orvost elhívták, de á házriépnek munkába kellett mennie, s Ottokárt egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. Az orvos' eljött, de nem tudott a beteghez bemenni.

Az egyleti orvos úrharagját el lehet képzelni. Mikor újra előkerült, Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire értelmes feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha tagja a Nemzeti Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy ha meg nem embereli magát, a tettleges- ség mezején lesz kénytelen találkozni vele. Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott semmi feltűnést, s azóta már teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár véletlenül meggyógyul.

Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt. Gyertyákat gyújtottak meg mellette, a ház összes asszonya bement hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt.

És itt kezdődik az ö tör- iénetének nevezetesebb része.

Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb, halott a világon. Sőt, kitu-. dódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép. jó. és barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely kétségtelenné tette, hogy Ottokár, maga volt a szívesség és az előzékenység. Ottokár egyszerre barátja lett mindazoknak, akik nemrégiben még pofonokat ígértek neki.

A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek róla. de másnap már az egész ház) tele volt életének és halálának apró körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.

Mindenki hálás volt iránta. hogy olyan jó volt. s lehetővé tett egy újabb megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pincelakásokig mindenki büszke volt a ház halottjára. A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, amilyen észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha. lázas álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünne- peitetésről.

Vasárnap délután, fáklya- fény mellett temették el; á veteránok Dom Sebastian gyászindulóját fújták, s az egész ház kikísérte a koporsóját. Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, aki sokszor leküldötte a kisfiút a fűszereshez, meg is siratta.

0, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint Dom Sebastian, a tulajdon gyászszertartását, megláthatja valaha ezt a temetést! De az egyetlen jóról, amely vele történt, az első jóról, amelyet irigyeltek tőle. nem is álmodott soha.

MESTER ATTILA:

A nautilusz csiga háza

9 háborúban földig rombolt állomást az elsők közt építették újjá. Meghökkentően modern volt, amikor kész lett. Keresztboltíves vasbeton kupolák, szemet- lelket gyönyörködtető graffitók és márvány, márvány mindenütt. Volt ott egy bronzcsövű kerámia falikút is. Stilizált zöld hullámok kecsesen áramvonalas halak és gyöngyöző buborékok fél szobafalnyi kompozíciója jelezte, hogy a víz iható.. A kupolák azóta megfáradtak — vörös-rozsdás húzott beton vasak éktelenkednek az íves mennyezet alatt — a graffitók szinte megfakult, s a márványpadlót olajos fűrészpor borítja vastagon.

S hogy hová tűnt a tenger tisztaságát idéeö falikép a kút fölül? Ki tudja? Helyén olcsó fürdőszobacsempe, s rajta bádogtáblán az írás: IVÓVÍZ-k

— Mikor megy a legközelebbi vonat Nyíregyháza felé? — Az öreg hölgy felnéz valami bonyolult mintájú horgolásból, s szemügyre veszi. — Elnézést — bátortalanodom el —, Nyíregyháza felé, ha lehetne ...

— Muszonháromnullahat — mormogja kedvetlenül a hölgy, s visszabújik mintái közé.

— Bocsánat — próbálkozom megint. — Ezen a táblán van egy korábbi is. az.on a másikon meg . . .

— Huseonháromnullahat! — mondja most már föl se pillantva, de keményen.

— Csak azért kérdezem, mert a két táblán nem egyformán van írva, és tizenegy óra még nagyon messze van.

— Huszonháromnullahat! Világos?

— Világos! — húzom ki magam a hajdan jól begyakorolt mozdulattal — Kérek engedélyt távozni!

*

Állok a váróteremben. Valahol itt kell lennie. Emlékszem rá gyermekkoromból. Egy nautilusz csiga háea, a piszkei vörös márványba kövesedve. Félrekotrom lábammal a fűrészport, s gyönyörködöm. Itt van. Átmérője jó másfél arasz. Van több is, ennél kisebb, de erre emlékszem, a legnagyobbra. ötszázmillió év távolából üeen ez a hibátlan természeti csoda. Tűhegyes körzővel volna csak megszerkeszthető ilyen pontosan, az aranymetszés szabályai szerint. Kőbe zárt Bartók-zene a lucskos fűrészpor alatt.

*

Barna ragasztószalaggal félnyalt papirfecni a hajdan csillogó üvegajtón: NEM BEJÁRAT. Beljebb egy másikon: A WC NEM JÓ, NE HASZNÁLD. Ösztönösen irtózom ezektől" a rojtosan tépett papíroktól, rossz kézzel írt filctollbe- tüktől. ök ugyanis az előőrsök. A pusztulás vírusai. Már az első nap megjelennek, ha nem vigyázunk. A Fő-Fő-Átadó még alig tette zsebre az elvágott szalagdarabkát, valahol már ott lóg tépetten, elálló cellux-fülekkel, hogy; BÜFÉ A II. EMELETEN.

Aztán a vírus szaporodásnak indul a lelki restség ideális, és könnyen hozzáférhető táptalaján. Miatta nem veszi észre, akire tartozik, hogy lóg a villanykapcsoló, kifordult fészkéből a tipli, s kiakadtak a függönykarikák. Testet-lelket rombol e kór, s a betegség lefolyása viharos, mígnem eljön a vég, a mocskos fűréseporalom a márványpadlaton, és ez az orrba vágó, homlokon csapó HUSZONHÁROMNULLAHAT. a honyclult mintájú csipkeköltemény fölött.

ár

Mit tudtál te, nautilusz csiga, amit mi nem tudunk?

Gadányi

Életében nem halmozták el kitüntetésekkel, önálló kiállítása is kevés volt, nevét munkásságát nem ismeri eléggé a nagyközönség. Pedig egyike volt a modern magyar festészet legjelentősebb mestereinek, művészetelméleti Írásai iskolát teremtettek. Ezért is figyelemre méltó, hogy az idén három kiállítással adózott művészeti közéletünk Gadányi Jenőnek, a festőnek.

Nyáron Tihanyban, majd Szentendrén láthatta a közönség, s most a fővárosban, a Budapest Galéria Kiállítóházában november 2-ig tart nyitva a Gadányi Jenö- emlékkiállítás.

Korai rajzait, az érett kolorista vásznait, finom ak- varelljeit vonultatják fel a tárlatok. Tájakat, csendéleteket, enteriőröket, aktokat

Képei azonban nem a szokásos értelembe vett tájképek, vagy csendéletek. A kompozíció, a tárgyi motívum nem nélkülözi ugyan a valóságos elemeket, de nagy szerepet kap műveiben az intuíció, az aktivitás, és az értelem.

Tájképeit nézve egyszer megkérdezte tőle valaki, hol vannak ezek a tájak, a művész azt válaszolta: — a képek bennem vannak, és nem rajtam kívül. Nem igazodom a valóság után, de annál inkább „támaszkodom" a valóságra, mert az egyetlen lehetséges egyensúly a dolgok és a képzelet összefüggésben vannak.

Gadányi, akit magával ragadott a konstruktivisták képszerkesztési módja. aki alapító tagja volt az Oj Művészek Egyesületének, aki rendszeresen részt vett a Képzőművészek Üj Társaságának kiállításain, aki érdeklődéssel fordult a Nyolcak és a Ma köré csoportosuló festők felé, ezekkel ellentétben a szint is sokra értékelte.

„A vásznon egy vonal következménye, egy másik vonal — írta arról, hogyan születik egy mű —. a kettőbő! alakul a harmadik, és folyamatosan egymásból erednek a következők: az egyik színből adódik a másik szín. a két szín következménye a harmadik, és így tovább a

*■

z ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér,

(Zsan mindent meg- érzett. Akit értelme megcsal, ösztöneire hagyatkozik, így hát ez az aprócska ember aznap különösen nagy. formában volt Fejhangú rikkantásai már kora reggel tudtul adták, hogy a vesztét érzi. s bár néhányan azzal riadtak fel. hogy kitekerik a nyakát, a többiek leintették őket.) szétnéz merengve és okos fejével bicceni. nem remél.

(— Védjék csak — morogta megvetően a Tábornok, aki irigyelte Zsan népszerűségét —. megtalálja a zsák a foltját.

A Dilis Költő elégedetten nyújtózkodott, tarkója alá tette a kezét, s Márta nővérre gondolt. Ugyanígy feküdt a lány tegnap éjjel.... amikor belépett az ügyeletes; szobájába, hogy gyógyszert kérjen

.............

Z

san szavai egyre kivehetőbbé váltak; közeledett a vizit.

— Szilvuplé, róngyő. im- mmádlak — harsogta, s a betegek röhögve kacsintottak össze.

— Ez az Zsan! — fuldokolt Kispintér —. ez aztán kihasználná a reggeli érékeiét! ,

— Disznó — lökte oda neki a Tábornok, s öklendez- ve lenyelte a gyógyszereit —fogadok, hogy makkal álmodik.

A Dilis Költő elmosolyodott, s mozdulatlanul fekve próbálta visszaringatni magát Márta karjaiba.

— Hogy maga milyen büdös — fintorodott rá a szomszéd ágyról Batáry mérnök, aki titokban lopkodta a Dilis Költő cigarettáját, s aki ezért mérhetetlenül megvetette őt. — Adjak egy szappant kölcsön?

— Kösz, a maga Fa szappanétól szálka megy a bőröm alá — húzta el a száját a Dilis Költő, és kisietett a kórteremből.

Zsan a főnővér előtt térdelt, időnként pukkedlizett. s egy rózsa szirmait tépdeste.

— Szeret, nem szeret, én se szeretem — hajtogatta. Ügy tűnt. a rózsa végtelen számú szirommal rendelkezik.

— Maradjon már •— próbálta csitítani a főnővér vörös arccal. Végül fölcsattant:

— Mars reggeliztetni, Zsan!

A Dilis Költő kárörvendő- en elyigyorodott.

— Kosarat kaptál?

— Csont nélkül — szaladt szét a szája Zsannak.)

Én is így próbálok csald: nélkül szétnézni könnyedén.

(Nem is lenne hülyeség, ha ittmaradnék. gondolta a zuhany alatt a Dilis Költő. Mártára szükségem van. Jóleső bizsergés áradt szét benne. Ennek a szerencsétlen Zsannak végül is arany az élete. Kint már nem lenne

jó semmire, még a beteg anyját se tudja ellátni, itt meg, ahol kezelték, fizetést kap, ágyat és kaját. Az ágyról megint a lány jutott eszébe. Ma éjjel is szolgálatban lesz. borzongott meg a Dilis Költő, beszélek vele. Megmondom neki, hogy mosogatni meg felmosni én is tudok.)

Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén.

(— Mit csinál ennyi ideig?! — kopogott rá mérgesen a Tábornok. — Azt hiszi. csak maga büdös?

A Dilis Költő kilépett a zuhany alól. ötlete kivitelezésén törve a fejét. Az még jobb, ha az osztályos orvosnak szólok, dünnyögte félhangosan. Nekem sincs senkim, állást nemigen fogok kapni, vegyenek föl a Zsan mellé. Nem akarom én megfúrni, csak vegye nek fel. Annyira elbambult. hogy nekiment az egyik folyosóra állított ágynak.

— Bocsánat — dadogta, de a nyugtátoktól kába öregasszony föl se nézett.) Szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

(Zsan egy hatalmas vajaskenyérrel a kezében éppen felmosta a kövezetét.

— Ezt mind megeszed, Zsan? — vigyorgott rá a Dilis Költő.