Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-10 / 213. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 10., szerda A Hatvani Galériában még szeptemberben is látható az az emlékkiállítás, amelyet Glatz Oszkár Bujákon őrzött képeiből teremtették elő. Az 1958-ban elhunyt művész a századelőn kialakult stílusával, élet- szemléletével közelített a tájhoz, a vidék embereihez, röviden szólva: ahhoz az évszázadok óta szinte érintetlen világhoz, amelynek sok-sok értékét, arcát, egyéniségét örökítette meg festői ecsetje. Ma már nem nehéz megállapítani, hogy az impresz- szionisták utáni közvetlen nemzedék nem tudott betelni a szabad levegő, a szertelenül áradó fény minden- hatóságával, kereste, kutatta a szabadban megfogható pillanatot, a fénynek és árnyéknak azt a táncát, amely- lyel valóban új festészetet lehetett életre hívni. A stílusnál magánál azonban sokkalta vonzóbb ma Glatz Oszkár képein az a lélek, az a feszültség, az az igazán érintetlennek, hamvasnak tűnő báj, amely a lányok, asszonyok, gyermekek arcáról olvasható le. Az emlékkiállítás anyágából messze kiemelkedik, kivilágít. a kétszer is ismerősen, bujáki viseletben megfestett Ilona. Egyszer a babával, másszor meg öltözés közben Mintha a pátriárkái kort megélt Glatz Oszkár (1872— 1958) a saját tekintetének szemérmességét is odakölcsönözte volna ennek a fiatal teremtésnek, olyan nyilvánvaló erővel tör ránk a képről a szerelem, az asz- szony, a fiatalság tisztasága. De nemcsak innen nézve érjük tetten a tegnapi magyar falu varázsát, lelkét Ha a szigorú szemöldökvonással ránk feszülő asszo- nyi arcot, a fejkendős Ránk- olvasót hosszasabban elnézzük, kitetszik, mennyi mélyről jövő erő. lelki kínlódás és hiedelem vezethette ezt a magába süppedt falusi népet akkor, amikor az újság, a rádió, és a tévé még nem volt. A gyertya, a petrol mellett, a mondák, ráolvasások. sugdolódzások, jövendölések és nagy-nagy átkok jártak körül, mint az a Borivó is, aki megöregedvén, ráncokkal ékesített bíborvörös orrával el-elszóra- koztatta látványként is a falu népét. Meg a festőt is. Glatz mégis inkább a gyerekek világában lelte örömét. A Kisfiú, kislány. a Virágszedő gyerekek, a Világvándor, az Alvó pásztorfiú derűvel és szelíden vezetnek, visznek ki minket a tájba, ahol a harsogó zöld. az állatok és a mindent beborító fény együttese boldog összhangot áraszt. Az önarckép a bölcsesség korszakába jutott festőt tartja meg nekünk elevennek Azt a tekintetet kapjuk itt rögtön a tárlat első lépésénél, ami végigkíséri elmélkedésünket, amíg a képeket ízlelgetjük. A festőt is frissnek, elevennek és tisztának tartotta meg az a világ, ahová ő beköltözött, ahová beleélte magát, ahol az alkotások tanúsága szerint érzelmi és művészi önmagát részként odahelyezte. Ha csak a fiatalasszony portréját vesz- szük indoknak, máris elhisz- szük, hogy Buják Glatz Oszkár számára nemcsak a művészetet, a falusi élet szelíd költészetét jelentette, de azt a pontot is, ahol a hazában a bensőségességet felfedezhette. Mert minden képe erről a felismerésről beszél. Nem árt ezeket az értékeket emlegetni manapság, (farkas) Hartmut Berlin Disszonáns hangok Az ember az üzletben még úgy gondolja, hogy pénzéért sikerült valami szépet vennie, ám otthon aztán kiderül, hogy nincs minden rendben Ilyenkor legszívesebben lekevernénk valakinek egyet. Leginkább a gyártónak. Dehát, nyugalom, emberek! Ez az emberi kapcsolatteremtés nem éppen legfinomabb módja! S ki tudja, lehet, hogy nem is azt a valakit találnánk el haragunkban, akit az a legjobban megillet. A jobb megértéshez nézzünk egy példát: A klingenthali hangszereknek nagyon jó hírük van. „Szerezzen örömet családjának, házimuzsikáláshoz hangszereink kiválóak" — hirdeti a gyár, részletesen elemezve a csengő zenei minőséget. Arról persze, lehetne vitatkozni, hogy a minőségnek kell csengenie vagy esetleg nem volna-e jobb, ha a hangszerek tennék ugyanezt. Azonban erről is szólunk majd. „Különleges, nagy érzékenységű langlapocskák biztosítják szájharmonikáink varázslatos hangzását, s ezáltal önök bámulatos szépségű muzsika részesei lehetnek" — ígéri a gyártó cég azoknak a vásárlóknak, akik szájharmonikát szeretnének. E szavakon felbuzdulva, Schulze asszony azonnal öt szájharmonikát vásárolt családjának, amelyek valóban különleges szépségű muzsikát nyújtottak — meg sem szólaltak. Schulze asszony rögtön megírta a gyártó cégnek a hiányosságokat, s rövidesen választ is kapott, de még milyet. A gyár igazgatója kifejtette ugyanis, hogy nem a gyártó a felelős a hibákért, hanem valószínűleg a kooperációs partnerük, ök szerelték ugyanis hibásan össze a különleges, nagy érzékenységű hanglapocskákat. A saját dolgozóiról határozottan állította, hogy hibás termékeket semmilyen körülmények között nem állítanának elő. Világos minden. Mekkorát csalódik néha az ember! Hiszen azt gondolná, hogy a gyártó cég felelős a hibás termékekért, de mint kiderült, mégsem! Talán a távolabbi jövőre nézve hasznos lenne, ha a terméket kibocsátó cég minden darabhoz egy levélkét mellékelne, amelyben ez állna: „A vásárlók figyelmébe! Mi, e termék gyártói, biztosíthatjuk önt, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy csak minőségileg kifogástalan terméket állítsunk elő. De hát, sajnos, meg kell állapítanunk, hogy kooperációs partnereink még nem állnak olyan színvonalon, mint mi. Ezért felhívjuk szíves figyelmét, ha a termék minőségével kapcsolatosan bármiféle probléma felmerülne, akkor bizonyo. san a partnereink követték el a hibát (esetleg hibákat). Időt takarít meg. ha nem hozzánk fordul közvetlenül reklamációjával. Egyébként termékünk használatához nagyon sok örömet kívánunk." Egy ilyen levélnek biztosan óriási hatása lenne, s a gyártó cégeket sem zavarnák többé feleslegesen. Ezáltal a vásárló haragja valóban az igazi bűnöst találná, s segíthetné a kooperációs kapcsolatok elmélyítését is gazdasági életünkben. Mert hiszen, ha nem a vásárlónak, akkor kinek az alapvető érdeke ez? (Fordította: Szabó Béla/ Tegnapi arcok Bujákról A zsögödi festő, Nagy Imre emlékezetére „Ahogy Csíkba megérkeztem...” „Mindent megtettem, ami tőlem tellett” — mondta halálos ágyán Nagy Imre író barátjának, Sütő Andrásnak, s hatvankét éves korából való feljegyzései között olvashatjuk: „Minden töretlen bennem". Tíz éve halt meg, tíz éve láthattuk gyűjteményes kiállítását a Nemzeti Galériában. Azóta könyve is megjelent: Ahogy Csikba megérkeztem. De tudunk-e annyit róla, hogy a tiszteletadás fejbólintásá- val vegyük tudomásul ezt a kétszeri „mindent"? Több mint nyolcezer festményt, rajzot, fametszetet hagyott ránk, pontosabban s bővebben a csíkzsögödi Emlékházára. a csíkzsögödi Megyei Múzeumra, s a marosvásárhelyi Művészeti Múzeumra Értékmérő a mennyiség nem lehet s még az sem. hogy a londoni koronázási ünnepségre, 1937-ben, két embert hívtak meg Romániából, a királyt és a zsögödi Nagy Imrét. Ebben az esetben azonban valóban aláNag.\ Imre: Pihenés a napon Nagy Imre: A barát, művész, Varga Lajos portréja húzza munkája gazdag bősége s megtiszteltetése az alkotó Nagy Imre jelentőségét. Legenda vette körül, mert olyan hihetetlennek tűnt az élete. Nem engedett se Rot- schildék. se Budapest. se a kecskeméti művésztelep csábításának, s európai bolyongásai után hazatért Csíkba, egy évig tétlenkedett az Olt partján, aztán rendbe szedte apjától örökölt kis gazdaságát, hogy méhészetével, bikaborjaival, egyszerű életmódjával példát adjon az európai tapasztalatokból leszűrt, okos erdélyi kisparaszti gazdálkodáshoz. Lelke lett Zsögöd- nek, gazdakört szervezett, tanított s festett, rajzolt szüntelenül. Ez a termékeny élet vonzott, amikor meglátogattam először, 1938-ban. Hajnalban keltünk, kapával a váltunkon kimentünk a határba, jót fürödtünk az Oltban, otthon tej, túró, tejfel, méz, málna várt s utána őt a festőállvány, engem a háza tája és a környék. Amikor az európai ember egyik nagy panasza az elidegenedés volt, az, hogy teljesen kiszakadtunk a természetből és saját kárunkra ellene fordultunk, ott Zsögödön láttam, hogy ez az ember még nem szakadt el, vele és benne él, s meg is festi, mintha a műtermében sem akarna megválni az Olt sötét vizétől, a szép tar- tású emberek mozdulataitól, az egészséges női test szépségétől. Számára nem téma volt a táj, az ember, a kapálás, a szénahordás, a munkás és elpihenő ember, hanem a rajzban, rézkarcban, fametszetben, akvarellben. olaj képben tovább élő világ szerves része, maga a teremtett világ. És mind ettől megmaradt kiművelt európai embernek Aurel Ciupe román festőművész azt írta róla: „Egyike hazánk legnagyobb képzőművészeinek. akinek munkásságát már a két világháború közötti évektől figyelemmel követem: európai rangú művészetét nagyra értékelem, becsülöm, akárcsak az Embert" Hogy írói mása. Tamási Áron szavaival kiegészítsük: a „valódi embert", mert ö volt „a természetes és valódi, s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek". Még süldő koromban kifogásoltam, hogy nem olyan egészen kék az ég és fehér a felhő, mint Nagy Imre festi, s tanárom csak any- nyit mondott rá: nézd meg jól az eget Mikor ott az Olt partján körültekintettem, tapasztalhattam, hogy igaza van Nagy Imrének Olyan az ég, a patak, a fenyő, olyan az életre született ember, akit madárijesztők és keselyűk lesnek, olyan sugárzón tiszta a természet, mint Nagy Imre látja. Sokan felfedezték, hogy lám, a tollforgató Tamási Gáspár, Áron testvére is olyan, mint amilyennek az író a székely embert láttatta. Ha nem értenénk a művészet nyelvén, előbb bennünk keressük a hibát. Ám. aki Mednyánszkyt. Csontváryt, Rippl-Rónait. Nagy Istvánt, Egryt, Kosztát. Derkovitsot. Szőnvit. Holló Lászlót, a magyar művészet huszadik századának javát elfogadta, megtalálhatja köztük Nagy Imre helyét. Más ő, senkivel sem rokonítható. Páratlan rajzkészségével, tehetségével, a színek iránti rendkívüli érzékenységével kamatoztatta mindazt, amit tanulmányai során begyűjtött, s mint a népdalból a zeneművészet, szóhoz juttatta európai festői nyelven az ő kisebb világából is az egyetemesen emberit. A Valódit, a teljes embert, nem az elidegenul- tet, nem a magára maradottat, elfásultat. Előre látott oda, ahová most minden igyekezetünkkel szeretnénk megtérni, hogy újból magunkra találva, a „mindent" tudjuk a mienkének. K. A. Nagy Imre: önarckép (Fotó: Decsi Pál ' — KS) Ilona a babával Ilona öltözik (Fotó: Gál Gábor)
