Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-09 / 212. szám

Falak Heti könyvajánlat Európa Könyvkiadó Rabry, Rudolf: Az én az valaki más. Válogatott ver­sek. Kukucin, Martin: Ház a hegyoldalban. (A szlovák irodalom könyvtára) Maurier, du Daphne: A Manderley-ház asszonya Regény. (Femina) Kossuth Könyvkiadó Czeizel Endre: Az egész­séges utódokért. Az optimá­lis családtervezés. Lapkiadó Vállalat Pintér István: Álom és valóság. A magyarok és a mexikói világbajnokság Móra Ferenc Ifjúsági Könyv­kiadó Márkus István: Európa él­re tör. Európa fejlődése a XV—XVII. században. Szépirodalmi Könyvkiadó Boros István—Vértessy Péter: Narkó-blues Előszó: Vitányi Iván Egyéb kiadványok Lamarck. Jean—Baptiste Antonie de: A természet fejlődése (Téka) Tegezz! 4. NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 9,, kedd Szentgyörgyi Kornél festményei Amikor Szentgyörgyi Kornél festeni kez­dett. hazai tájainkon óva intették a festődet attól, hogy az ..absztrakció senkiföldjére' tévedjenek. Mostanra mégis az absztrakció vált uralkodóvá a művésznek azokon a ké­pein, melyedet az utóbbi öt év munkáiból, hosszan tartó alkotói folyamat kiérlelt ered­ményeként tár Vigadó Galéria-beli kiállí­tásán a látogató elé. Aki korábban is figyelemmel kísérte Szentgyörgyi Kornél munkásságát. tíz-ti­zenöt éve azt a törekvést ismerhette fel ké­pein, hogy a szerves és a szervetlen világ motívumait elegyíti. hiszen a természet­ben sen különülnek el vegytisztán. Na­gyobb őszinteségre törekedett tehát a mű­vész. miközben önmaga meghaladására tö­rekedett: nem megtagadni akarta régi munká­it. hartem egykori önmagát újraértelmezni. Súlyos, zárt egységet alkotó, absztrakt képein azt is érzékeljük, hogy ezeken a műveken rejtett játékosság érvényesül, eze­ket a művész jókedvében teremtette. Képeink a művész Vigadó Galéria-beli kiállításán készültek. A Névtelen Gyöngyösi nyár ’86 Akartak és tudtak is Mi lehet olyan nagy do­log egy operettben? Hajla­mosak vagyunk a könnyű műfajnak ezt a részét sze­líd mosolygással fogadni. Mintha a fülbemászó dalla­mok, a meseszerűen megraj­zolt történet, a sziporkázó szellemesség és a színfalak közé állított színes világ nem is lenne a kedvünkre. Az arisztokratizmusnak az is lehet a jele, ha valaki csak a komoly műfajokat tart­ja méltónak arra, hogy időt pazaroljon rájuk. Pedig, amióta világ a világ, szóra­kozni, játszani mindig sze­retett az ember. Mondhat­nám. jaj annak, aki nem tud örülni, mosolyogni, ne­vetni. Mindez azért jutott az eszembe, mert Gyöngyösön találkoztam Mária főhad­naggyal. Huszka operettjé­nek hősével. Bár személye történelemórákon is szóba kerül, hiszen 1848-at nem lehet az ő említése nélkül tanítani, mégsem viszolyog- tam, amikor megláttam hús­vér valóságát a színpadon. Nem vagyok benne biztos, hogy életben is olyan szép és vonzó volt-e, mint a színre vivője, de . .. miért ne le­hetne egy történelmi hős. ha egyszer nő, valójában is csinos és jó alakú? A mostani Mária főhad­nagyot mindenki szívesen nézte, látta és fogadta, és sokszor tapsolta meg. De nemcsak öt, hanem színész- társait is. Az egész társulat megérdemelte a közönségtől kapott elismerést. Én a tár­sulaton azokat is értem, akik a hangszereken játszottak, akik a ruhákat megálmod­tak és megvarrták, akik a díszleteket megtervezték és elkészítették, de a koreog­ráfust és a berendezőt is hozzájuk sorolom. Ki nem maradhat a karnagy és a rendező sem, bár ők már személyükben is megkülön­böztetett figyelmet érdemel­nek. Mindebből kiderülhet, hogy jól hatottak a színpadképek, a tablók, fényesen csillogtak a szép ruhák, illettek az elő­adáshoz a díszletek, a ze­nekar egységesen szólt, a hangszerek telt pianói éppen olyan dúsak voltak, mint a forték, és — ne tessék meg­róni a megjegyzésért — nemcsak a primadonnának volt iskolázott hangja. Még a karnak is. Az, hogy 1848, hogy nem­zetiszínű zászlók, huszár­menték, hogy „édes ha­zánkért, ha kell. meghalunk" .. . mindez itt és most ha­tott groteszkül. Nemzeti tu­datunk és öntudatunk nem bicsaklott ki tőle. A hatása pedig . . . ! Hogy az operett megszületése idején meny­nyire hordozott „eszmei mondanivalót”, azt hiszem, nem itt kell elemeznünk. A debreceni Csokonai Színház előadása úgy lett volna teljes, ha nem kellett volna beszorulnia a színház­terembe, hanem a szabadté­ren került volna a közönség elé. De így is sokan és so­kat beszéltek róla Gyöngyö­sön. Napokra téma lett. (g. molnár) Oszmanisztikai világkongresszus Pécsett Pécsett ülésezik a VII. Oszmanisztikai Világkong­resszus. Az oszmán—török civilizációval foglalkozó tu­dósok most előszc*r talál­koztak egymással hazánk­ban. A tudományos ülésen mintegy 25 európai és ten­geren túli ország oszmanistái vesznek részt: történészek, nyelvészek. irodalmárok, néprajzkutatók, művészet- történészek, régészek és más tudományágak képviselői. A háromnapos kongresszus hétfőn kezdődött a Janus Pannonius Tudományegye­temen. Magyar, francia, an­gol és török nyelven hang­zottak el az üdvözlések. Az oszmanisztikai tanul­mányok nemzetközi bizott­ságának elnöke, Robert Mantran párizsi professzor nyitotta meg a kongresszust. Előbb plenáris ülésen, maid szekciókban tanácskoztak a szakemberek. A fő téma az oszmán—török urdlom Eu­rópában a XVI—XVII. szá­zadban, különös tekintettel Magyarországra és a Bal­kánra. A további témák: az oszmán birodalom történeti kutatásainak forrásai és módszerei, valamint az osz­mán tartományok társadal­ma a XIX. században. A három témakörben csaknem 130 előadás hangzik el, ame­lyeket kötetbe gyűjtve kiad­nak és így hozzáférhetővé tesznek minden érdeklődő számára. Hatásosan régi iskolaviccel indította vasárnapi jegyze­tét Abonyi Péter a Kossuth- adón, miszerint a tanár, Zoli Zoltán, feltette a kérdést a tanulónak: Hogyan nevezik azt az eszközt, amelyben az ősmagyarok a vesszőiket tar­tották? A diáknak töprengés után sem jött elő semmi a memóriafészkéből. A nevelő megunja a várakozást és mondja: tegez. Mire a gye­rek: Mit tetszett mondani? Tegez, fiam. tegez. A diák megrendül és kivágja: Hidd el. Zolikám, nem jut eszem­be semmi, akárhogy tegezlek Abban az időben született a vicc, amikor képtelenségnek tűnt, hogy a tanár a diák­kal összetegeződjön, sőt a tanár a tanárral sem tege- ződött. a diákjait is magáz- ta. A jegyzetíró nem a te- gezésellenesség szónokaként hozta fel példabeszédét, ha­nem egy, napjainkban di­vatossá vált érintkezési for­máról mondta el véleményét. A tartalom és forma egysé­gét kereste, amikor rámuta­tott, hogy a tekintélyt nem a magázás, a nénizés teremt­heti meg, hanem egészen más, mélyebbről jövő tiszte­let és tudás, a közösséghez tartozás tartalmas kapcsola­ta. A tartalmától különszakí­tott érintkezési forma felfe­dezhető az egészségügyben is, ahol a professzort a ta­nársegéd, de az adjunktus is magázza, a letegezéssel szem­Fanyalogva hallgatom ezt a kifejezést, mert igen sok­szor lejárattuk, elkoptattuk már, felhasználva tessék-lás- sék akciók fedőnevéül. így aztán nem csoda, hogy kétkedve, érdektelenül fi­gyeltem a Petőfi-adó legfris­sebb vállalkozásának beha­rangozását. Tamáskodóan le­gyintettem, s eszembe se ju­tott az, hogy a Reggeli csúccsal, ezzel a naponta je­lentkező, nyolcvanöt perces programmal foglalkozzam Végtére is ott a bevált, a megszokott Jó reggelt!, azaz semmi értelme a csak azért is másképp csináljuk-nak. Tegnap aztán — teljesen véletlenül ráakadtam. „Be­lekóstolok” döntöttem, jó lesz afféle háttérrádiózásnak. Közben békésen olvashatok, pihenhetek. Hót nem ez történt! Ismét rá kellett jönnöm, hogy az előítéleteknek, a folyvást kísértő konzervati­vizmusnak semmi értelme. Rögvest meglepett a mű­sorvezető. Bérczy Krisztina közvetlen, megnyerő hang­ütése. Csevegett, könnyedén, szellemesen társalgott ve­lünk, s közben komoly té­mákat érintett, konferált, méghozzá röviden, tömören, lényeglátóan, mélyenszántó- an, szabatosan. világosan, színesen, úgy, ahogy azt a valóban felkészült, a kétség­kívül tehetséges zsurnaliszták — sajnos nem lehet velük Dunát rekeszteni — teszik. Megszólalt a pszichológus, aki az ismétlések pedagógiá­jának, módszertanának na­gyon is aktuális kérdéseit taglalta, jószándékú taná­csokkal látva el azokat a tanítókat, tanárokat, akik ben. Nem meleg atyai vi­szonyról van itt szó. Egy­két szép példától eltekintve. A presztízs, a sznobéria nagy gazda újságírói körök­ben is. A riportalany azon­nal tegezésre vált át, mint­ha a konfrontáció lehetősé­gét szeretné elkerülni. Mit tegyünk hát? Erre nincs szabály, csak szokásjog és a kölcsönös tisztelet törvé­nye. Biztos, hogy napjaink­ban divatos a tegeződés, és ez nem is baj, ha diszting- váltan tesszük. A húsz évvel fiatalabb társalgó második mondata után nem következ­het vállveregetés vagy part­nere nevének becézgetéssel történő hangoztatása. Mint­ha nagy-nagy útkeresés vol­na e tegezésre változó világ­ban. A közelebb kerülésnek oldottabb emberi viszony- rendszernek kell állni mögöt­te. Különben görcsös és eről­tetett lesz, közös dolgaink iránti igény nélküli és gyor­sabb tempójú, mint amilyen ütemet a józan természetes ismerkedés menete diktálna A távolságtartó, hidegebb, bizalmatlanabb beszédszer­kezet — az önözés vagy ma­gázás — kereteit szétfeszít­ve, kialakulhat az igazi kon­taktus. Ennek híján olyanná válik kapcsolatunk, mint amikor az óvatosan megfúrt tojásból eltávolítjuk a tar­talmát: könnyebb és még tö­rékenyebb lesz. Lövei Gyula nem mindig a helyes úton járnak, akik kellő előkészí­tés nélkül követelik a maxi­mumot diákjaiktól Egy glossza joggal csipked­te oktatási kövületeinket. azokat a rossz beidegződése­ket, amelyektől nehezen sza­badul meg a katedrán állók egy része. Most az évtizedek óta érvényben levő felesle­ges és értelmetlen füzetmar- gózási lázat ostorozta a szer­ző. bízva abban, hogy nem hiába állítja pellengérre a hi­bákat. Bár így tenne . . . Másokkal együtt élveztem a szövegek gondolati tölté­sét feloldó, fülbemászó zene­számokat. azt sem bánva, hogy zömüket az ifjabb kor­osztály tagjainak szánták, ta­lán azt is sugallva, hogy az idősebbek is haladhatnak a korral. Van benne valami. . Nem hatottak zavaróan az ötletes, az igényesen tálalt reklámbetétek sem. Nem ár­tana ilyen talpraesett meg­oldásokkal találkozni a té­vében és az újságokban is Ettől azonban még túlságo­san messze vagyunk. Főszerepet kaptak a tizen­évesek, s nemegyszer az ő szemszögükből láttuk a vilá­got. Emiatt ne füstölögjön senki, még az sem. aki nem ért egyet az esetenként vi­tára ingerlő kitételekkel. Ha háborog, hívja a köz­zétett telefonszámokon azo­kat a munkatársakat, akik olyan megújulást produkál­tak, amely mögött valódi tartalom rejlik. Nem kis érdem ... Pécsi István Mimikri A lkalmazkodom, tehát vagyok, definiálhat­nám a társadalmi munka érzelmi stb. megosz­tásban elfoglalt helyem, természetesen csak az ere­deti descartes-í axiómához híven: cogito ergo sum. Márpedig a gondolkodás a kifejlett emberpéldányok magán (és magáért) való sajátja, mintegy az ember lényegéhez tartozó előfelve- tés. No, persze előfordul, hogy nem gondolkodom, mégis vagyok — ám ezek a még oly gyakori kivételek is csak erősítik a szabályt. Mint gondolkodó lénynek, állapotom sohasem lehet annyira determinált, hogy ne maradjon meg a válasz­tás lehetősége, azaz szabad­sága. Csakhogy mint gondolkodó egyed, mivel gondolkodá­som (így szabadságom és al­ternatívám is) behatárolt. szükségképpen választása­imban is bizonyos lehetősé­gekhez alkalmazkodom. Hasonlóan az erdő növé­nyeihez és vadjaihoz, társa­dalmi egyedfejlődésemben előrehaladva, birtokába ju­tok a környezetemhez való alkalmazkodás képességé­nek. Színt és alakot váltok. Ha kell, belebújok mások bőrébe, miközben csodák csodája: van bőr a képe­men. Nem kevés odafigye­lést és begyakorlást igényel a pléhpofa tartósítása, de az eredmény mindenkit lenyű­göz. Mivel arcom rezzenéstelen, stílusom lehengerlő, lassan tiszteletet ébresztek, nim­busz vesz körül, s mire ma­gam is észrevenném, máris a háttérből irányítok Ahogy mondani szokás: kinövöm magam, legyűröm saját kezdeti idegenkedése­met. Erőt veszek — máso­kon. Azt a látszatot keltem, hogy olyan vagyok, mint ők, közben azért óvatosan kerü­löm a kétes értékű helyze­teket, a homályos szituáció­kat. Piszkos kis ügyeimet, mert hiszen emberek va­gyunk (!), suba alatt bonyo­lítom. Nem hagyok hátra nyomokat, de mások után nyomolvasok. Sőt, pozícióm — az egyre terebélyesedő karizma — már azt is meg­engedi, hogy nyomokat ol­vastassak. Falkaként nyü­zsögnek körül tanítványaim, megnyilvánulásaimat lesik, ovációval fogadják. Vigyázok arra, hogy intri­káimat előttük játsszam el, de ez soha ne tűnjék ha­tásvadászatnak. A kigúnyol- takért haragszom, nem el­lenük; magamhoz emelném őket, ha csatlakoznának a hadhoz. Első vagyok az egyenlők között, de ezért kizárólag őket terheli a felelősség Viszont nem vagyok nagy­szájú hangadó, legfeljebb mértékletesen irányt sza­bok. Azzá lettem, amivé tet­tek. Miközben előrevivőén prostituálódom, fejcsóváló belegyezéssel tűröm, hogy a többiek Madame-nak szólít­sanak. Tódor János Valódi megújulás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents