Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-01 / 205. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 1., hétfő \ ' V Együtt készülnek az iskolába . . . (MTI-fotó: Hámor Szabolcs — KS) RÁDIÓMŰSOR DIÁKOKNAK Reggeli csúcs a Péti-adón Kevés a középiskolás korosztálynak szóló információs, szórakoztató műsor, nem eléggé kihasznált a Petőfi rádió reggeli műsorideje, sokszor korszerűtlen az ifjúságnak szóló adások hangzásvilága. Meglehetősen régóta élő, mindennap szóba kerülő problémák. És jönnek a példák, a friss zenei kínálatról, a pergő ritmusú, hangulatos műsorvezetésről, a rövid és tartalmas információs blokkjairól — a rádióreklámok mai hangzásvilágáról... Hat éve készült el az első komplett műsorterv, amely figyelembe veszi a sokat emlegetett tényeket: változnak a hallgatói szokások, előtérben a háttérrádiózás ... Fél éve dolgozik az ifjúsági rádió csapata: Sóskúti Márta, Ördögit Csilla, Kristóf Gábor, Kazal János, Herczeg János, Horváth Ida, Rékai Gábor egy új műsor előkészítésén. A cél: a tizenévesek korosztálya — de a többiek is — valami mást kapjon, mint a Kossuth rádión hallhat reggelente. Valódi választéknövelést produkáljanak, ne álválasztékot, sok-sok zenével, érdekes — és rövid! — anyagokkal. A műsor sound-ja — hangvétele —, ha egy szóval jellemezzük, talán így fogalmazható: derűs. Reggel hat óra öt perckor megjelenik „egy jó barát”, aki másfél órán át jobbnál jobb zenéket ad, információkkal szolgál, két percben tudósít a világ eseményeiről, programot ajánl, új ismereteket nyújt a tudomány, a társadalom, a politika aktualitásai kapcsán — vagyis: beszélget. Nem egy hang a dobozból, hanem — remélik — egy kedves ismerős. Aki időnként figyelmeztet; milyen az idő és mennyi az idő... És itt álljunk meg egy pillanatra. A pontos idő jelzésében is „van új a Nap alatt”. A Reggeli csúcs-ban az időt az „automata óra” szolgáltatja: a nyolcvanöt perces műsorhoz nyolcvanöt neves színész, kedves hangú diáklány és -srác, kisiskolás mondja az időpontokat. Terveznek rejtvényeket, lehet üzenni majd a Hangpostán, és — ahol alkalom adódik rá —, még „nyelvleckét” is adnak. Például úgy, hogy a popkedvencek egy- egy nótájának szövegét fordítják, illetve ebből kiindulva felhívják a nyelveket tanulók figyelmét néhány érdekességre (szleng, angliciz- musok, germanizmusok stb.), vagy úgy, hogy a számokat mondják el, vagy a hét napjait azon a nyelven ... Mindez az információ, közlés, játék a teljes műsor „szövetét” jelentő modern zenei közegbe ágyazódik. A műsorvezető más szerepet kap, mint a rádió eddigi műsoraiban. Alapvetően moderátor ő, aki személyes, állandó jelenlétével „pörgeti végig” az adást, kissé disz- kós stílusban végigtegezve a műsoridőt. A stáb tisztában van azzal, hogy az igazi kipróbálás csak a közönséggel együtt, az ő visszajelzésükkel, valamint a szakmai közvélemény segítő észrevételeinek figyelembevételével történhet. A Reggeli csúcs című műsor szeptember 1-én indul, hétfőtől péntekig jelentkezik mindennap, s az eddig leírtakon túl más érdekességet is tartalmaz, jelentették be egy sajtótájékoztatón, a Magyar Rádió Székházában. H. J. HATVANI ZENÉS SZÍNHÁZI NYÁR A gond bajjal jár Augusztus harmincadikán. pénteken Hatvanban is megszigorodott az időjárás. Le kellett mondani a Tosco szabadtéri színpadon elképzelt előadását. A debreceni Csokonai Színház és a helyi vezetés úgy döntött, hogy a díszletet a városi sport- csarnokban állítják fel, odavárják a közönséget. Mindenki egyetértett, a hatvani operakedvelők szép számmal a sportterem lócáira is beültek meghallgatni Puccini romantikus lobogású zenéjének nagy futamait, hogy átéljék a szabadságharcos festő és Tosca emberi, szerelmi tragédiáját. A zenedráma irodalmi anyagát Sar- dou színdarabja szolgáltatta a zeneszerzőnek, a francia színpadi író pedig abból a históriából merített, mely 1800-ban zajlott le Rómában, amikor Napóleon sikereinek hatására kikiáltották az olasz köztársaságot. A gond bajjal járt ezúttal. A szabadtéri külsőségektől először fosztotta meg az időjárás a lelkes hatvaniakat. A sportcsarnok viszonylag rideg környezetét még csak elviselte a színházi közönség, mert álltak a díszletek, minden a helyén volt, a zenekar teljes létszámmal, testközelben, a szereplők pompás kosztümökben. Minden úgy látszott, ahogyan a zene és az opera hősei érlelték az illúziót, ahogyan a művészet elhiteti mindazt, amit megélni szeretünk. Az első felvonás végén még önfeledten tapsolhatott a lelkes hallgatóság, hiszen az énekesek, a zenekar, az énekkar, a karmester, a Liszt-díjas Szabó László azzal a becsvággyal tették a dolgukat, ahogyan azt a hivatás, a lelkiismeretük előírta számukra. A második felvonás elején báró Scarpia, a római rendőrfőnök várta emberei híradását, jelentenék neki, hogy Cavaradossit elfogták —, amikor a színpad, s játszóteret tartó lábazat felmondta egy reccsenéssel a szolgálatot. a festett világ használhatatlanná vált. És ekkor, pár perc alatt lezajlott egy másik dráma, jó véggel, csaknem azt mondanánk, felemelően csodálatos érzéssel befejeződő váratlan közjáték: a debreceni társulat vezetői azonnal döntöttek, a díszleteket pillanatok alatt szétszerelték; a por úgy, ahogy elült, s máris helyén volt a zenekar a kosztümös énekesekkel együtt. Oratóriumszerűen adták elő a Tosca és Cavara- dossi tragikus sorsáról szóló zenei alkotás második és harmadik felvonását. Az élmények hatását utólag, tehát napokkal később mérlegelve is úgy találjuk, hogy ez a minden személyi sérülés nélkül végbement színházi baleset ugyan sajnálatos. de nagyszerű alkalmat szolgáltatott néhány erény felmutatására. Arra nevezetesen, hogy ez a debreceni társulat, kezdve a Liszt-díjas karmestertől a díszletmunkásig kemény erkölcsi erőről tett tanúbizonyságot. Amikor még a recs- csenés hangját őrizte a fülünk, nyomban megszületett a döntés: játszani kell tovább! Ezért jöttek ide! Ezt a döntést félreérthetetlenül, minden bizonytalanság nélkül közölték a közönséggel. A hangulatos, az együttérző lelkesedésnek azt a feszültségét, amely kipattant az „eseményből”, lehet rendhagyónak minősíteni. De azt a további másfél óra alatt mindenki érezte, aki akkor, a teremben tartózkodott és végighallgatta Puccini zenéjét, hogy itt a dráma által kiváltott katarzison túl egy másik, még felemelőbb lelki tartalommal ismerkedhetett meg. A hirtelen támadt baj összébb terelte az embereket és ama oly gyakran tapasztalható közömbösség helyébe feltámadt a közösségi tudat, a kényszer szülte helyzet feloldotta a ránk rakódó feszességeket: az egész hallgatóság „besegített” a terem átrendezésébe. És milyen fegyelmezetten! Csaknem annyira tudta a hallgatóság. mi illik az adott pillanatban, mint a Scarpiát éneklő művész, aki nem ingott meg tarfásában sem, amikor a színpad szó szerint véve kicsúszott alóla. A debreceni operistákat tavaly is illően dicsértük a * ____________________________ H atvanban bemutatott színházkultúrájukért. Ha most a művészi értéken túl, erkölcsi erejük, magatartásuk miatt is felemeljük hangunkat. az azért van, mert a lebegő porban is a nem egészen jólfésült nézőtéri rend mellett is, változatlan komolysággal, hittel, átéléssel igyekeztek megformálni a hősöket, akik ma is rokonszenvesek és igazak számukra. Pelle Erzsébet Toscája, Sebastian Gonzales Cava- radossija, Gyapjas Tibor Scarpiája, a kisebb szerepekben Wagner Lajos, Izsák Imre, Serédi László. Sámy László, Prohászka Ildikó és Zsadányi György alakítása. Langmár András díszletei között — amíg azck álltak — és a pazar kosztümök, amíg a játékot is szolgálhatták, egy jól átgondolt opera- felújítás erejével hatottak. A rendező. Kertész Gyula Erkel-díjas nemcsak a darabot rendezte, hanem a „lett helyzetet” is. A dirigens. Szabó László is érezte, hogy a sokkot feledtetni kellett a közönséggel. ezért az amúgy is Szenvedélyes Puccini-muzsikát a pillanat romantikájával is megtoldva vezényelte a kettétörött előadást. Reméljük, ettől a rendkívüli tapasztalattól is izmosodik. fejlődik, megnemesedve átépül majd a jövőbe ez a zenés hatvani nyár. Farkas András Csak rutin örvendetes, hogy fokozatosan felszámoljuk irodalmi előítéleteinket, s olyan szerzőket is megismertetünk a nagyközönséggel, akiket szubjektív indulatoktól fűtött szakembereink eddig — s e2 bizony aligha veretes karakterükre vall — kiutasítottak a honi literatúra berkeiből. Közéjük tartozik az a Surányi Miklós, akinek könyveit ismét forgathatjuk, akinek A halhatatlan ember című színművéből a díszlettervezői szerepkört is ellátó rendező Hajdufy Miklós készített tévéjátékot. A szándékot elismeréssel nyugtázzuk, a választást már kevésbé, mert ez a mű nem sorolható az alkotó legsikeresebb vállalkozásai közé. Tulajdonképpen kosztümös, históriai motívumokat felhasználó, de valójában légbőlkapott sztori, meglehetősen közhelyízű mondandóval. A „bölcs” öregség találkozik a „varázslatos” Ifjúsággal, vagyis Galeotto Mar- zió, a koros tudós megkívánja a szerelem-, de még inkább hatalomvágyó Genovévát, Beatrix királynő rokonát. Az okosnak titulált férfi nem a haldokló Mátyás királynak adja az öröklét kvintesszenciáját, hanem az akaratos hölgynek, aki miután elérte célját, megalázza, kigúnyolja, vérig sérti az élvezetért sóvárgó balga férfit. Ezt a gondolatkört számosán. sokkal jobban megírták. Ök nemcsak a tisztes rutin kínálta lehetőségeket aknázták ki, hanem magvas intelmekben bővelkedő, megrázó, katarzist nyújtó drámákkal ajándékoztak meg minket. Most ilyesmire hiába számítottunk, ám mégsem panaszkodhatunk, mert szórakoztatott a könnyed, a magabiztos cselekménybonyolítás, élveztük az ötletesen megmunkált dialógusokat, a lendületes tempót, tetszettek az elegánsan megmintázott figurák. Egyszóval: olyasmit kaptunk, amiben nincs mindennap részünk, hiszen kortárs toliforgatóink többségének fogalma sincs a színpadi hatás ezernyi titkáról, azaz e sajátos mesterség fortélyairól. Nekik csak „közlendőjük” van, az is garantáltan szürke és unalmas. Ha közülük valaki csütörtök este bekapcsolta a készüléket mindenképp jól járt, mert tanulhatott. Például jellemfestést. A gonddal megválogatott színészek — a meglehetősen egysíkú Hegedűs D. Gézát kivéve — ezért produkáltak átlagon felülit. Mindenekelőtt Darvas Iván és Almást Éva remekelt, de a többiek is megkísérelték, hogy felnőjenek hozzájuk. Tekintsük az egész programot amolyan kedvcsinálónak. afféle folytatást ígérő prológusnak. Bár ne csalódnánk... Pécsi István Anekdota kincstár T óth Bélának a század- forduló táján megjelent hatkötetes munkája, A magyar anek- dótakincs a legnagyobb, egyedülálló forrásértékű kultúrtörténeti anekdotatárunk a múltból. Az 1899 és 1904 között napvilágot látott kötetekben a szerző teljesen rendszertelenül, esetlegesen közölte a politikai, katonai, irodalmi, művészeti, tudományos élet, valamint a népélet legkülönbözőbb területeiről összegyűjtött apró történeteit. E hiányosság ellenére is klasszikus forrásnak számít a gyűjtemény. Bizonyíték rá, hogy a később megjelent ösz- szeállítások szerzői valamilyen formában Tóth Béla történeteit is felhasználják, idézik. ★ Géza fejedelem fölvette a keresztséget, de azért tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének Is. Emiatt egyik papja szemrehányást tett neki. — Ne. bánts — válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel —, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy megtehessem! ★ Mátyás király egyszer munkától fáradtan kikönyökölt az ablakon. Látja ám, hogy udvari bolondja siet valahová. — Hová, hová ilyen seb- bel-lobbal? — kérdi a király. — Téged akarlak meglátogatni, komám. — Hadd el, nem lehet az. — És miért nem? — Azért, mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába bejönni. — Hát akkor te hogy jutottál bele? ★ II. József egyszer titokban Kassára érkezett. Egy fogadóban szobát nyittatott magának, azonnal a tükör elé ült, és borotválkozni kezdett. A fogadósné kíváncsian közeledett feléje, s gyanítván, hogy nagy úr a vendége, ezt kérdezte: — Ugyan, édes uram, mondja meg nekem, hogy miféle szolgálatban áll maga a császárral? — Édes lelkem — felelt a vendég mosolyogva —, biz a császár őfelségét néha borotválni szoktam. ★ Egy alföldi városban a fiatal Ferenc József császárnak feltűnt, hogy kevés a csendőr az előtte tisztelgő hatóságok közt. Ez iránt kérdést intézett a bíróhoz. — Volt itt több is, felséges uram — válaszolt a bíró —, de a többit agyonvertük. ★ Samássá József egri érsek teológiai professzor korában egy szép és nehéz kérdést adott föl valamelyik hallgatójának, s aztán a nyitott ablakon kikönyökölvén, kinézett az udvarba. A kérdezettnek könnyen ment a válasz, mert könyvből olvasta ki szónokolva az egészet. A főpap élt a gyanúpörrel, így hát visszafordult, és megkérdezte: — Tisztelendő úr, el tudná ezt másodszor is ilyen szépen mondani? — Miért ne? — válaszolt a kispap. — Csak tessék megint az ablakon kinézni! ★ — Puhára főzzük majd a magyart! — mondta Deák Ferencnek az 1867-es kiegyezést előkészítő időszak napjaiban egy osztrák. — Tudja meg az úr —válaszolt Deák —, hogy a magyar ember természete olyan, mint a tojásé: mentül tovább fői, annál keményebb lesz! ★ Horváth Boldizsár gróf Andrássy Gyula miniszterelnöksége alatt nagy buzgalommal és szőrszálhasogatás- sal csinálta a perrendtartást. Andrássy átolvasta a munka első részét, aztán csak eny- nyit mondott minisztertársának: — Ha így haladsz, Bódi, pórul járunk. Mert ha az ember el találja holnap ejteni a zsebkendőjét, egy bíró és két ügyvéd kell hozzá, hogy fölemelhesse. ★ Ballagi Mór, a tudós nyelvész kora legszórakozottabb embere volt. Török püspök adott hivatalos ebédet, amelyen jelen volt Ballagi is. Feladják a levest, azonban a tudósnak sehogy sem ízlik. Feszeng a széken, aztán a vendégekhez fordulva, bűnbánó arccal megszólal: — Szíves elnézésükért esedezem, uraim, de a feleségem éppen ma fogadott új szakácsnét, azért ilyen rossz a leves! ★ A Kúria épületében csak a század elején készítettek liftet. Midőn a Kúria épülete készült, Szilágyi Dezső volt az igazságügyi miniszter. Már akkor igyekeztek erősen rábeszélni: építtessen liftet, hogy az idősebb kúriai bírók könnyebben juthassanak el hivatalukba. — No még csak az kéne — fakadt ki Szilágyi. — Most se mennek nyugdíjba, hát még ha lift is állana a rendelkezésükre! ★ Deák Ferenc többször megrótta azt a nagyon elharapódzott szokást, hogy sokan a nyilvánosság előtt is kicsinyített keresztnevükön emlegették az embereket. Egyszer egy vidéki úrfi volt nála, s mindig csak Eötvös Pepit és Kemény Zsi- gót emlegette. Az öreg úr mérgesen hallgatott. Egyszer aztán az úrfi kérdezi, hogy mit adnak a színházban, mire Deák megszólal : — Hunyadi Lacit, a Jancsi fiát! K. Gy. M.
