Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 27., szombat Emléktábla a díszkapun A Knézich Károly utca 7—11. szám. alatti két épületből csak egy kapu és egy emléktábla maradt. Az utóbbit aztán elhelyezték az előbbi falán. Ilyen a szükség, ekként parancsol a mai kor regulája. Hely kellett a megyei kórház bővítéséhez, adott is jókora terület, de ennek egy részén e két építmény helyezkedett el. Ütközött két elv. győzött a közérdekűbb. háttérbe szorult a múlt hagyatékának védelme. Nem létezett más kiút. Még az a szerencse, hogy némi kompromisszum csak született. * A krónikás csak egyet tehetett, hogy a majdani olvasók, a fiatalabb nemzedék számára megemlékezzen e két különböző rendeltetésű házról, illetve azok históriájáról. * A 7-es szám alatt 1775-től 1792-ig nemes Bosnyák Imre né élt. Lakót is fogadott, méghozzá Lédig Ferenc kő- faragót. 1805 körül Szilágyi Mihály levéltáros a tulajdonos. 1810- ben pedig a nemesi származású Okolicsányi Mihály, utána — 1814-ig — Benkő Ignác doktor következik. Valószínűleg 1815-ben zajlott le a teljes átalakítás, amikor Kapitány Mihály tanácsnok, módos rác kereskedő lett a gazda. Ez az életrevaló, talpraesett férfiú Knézich Károlynak, az Aradon kivégzett honvédtábornoknak volt a veje. Az osztrák egyenruhát magyarra váltó, kitűnően képzett, félelmet nem ismerő főtiszt 1844-től néhány esztendeig itt lakott. Erre utalt a klasszicista homlokzaton elhelyezett emlékeztető. ★ Próbáljuk most megrajzolni a volt káptalani kúriát! Ez az utca ősi eredetű. Már a kora középkorban, a 13. század második felében éltek erre főpapok. A források kanonoki házakat említenek, s pontos helyrajzi megközelítést is adnak. Az akkoriban rangosnak számító útvonal jelentősége a török uralom alatt megszűnt, a Káptalan sor pusztává vált. A kanonokok Kassára, majd Jászára menekültek. Utódaik már nem ide tértek vissza, legfeljebb néhányan próbálták megszokni ezt a környezetet. Az biztos, hogy itt emelkedett — már 1721-től —- a káptalani udvarház, amelynek egyes elemei — például a helyiségek boltozatai a 16. század végére utaltak. Ezt erősíti meg az is, hogy Szmrecsányi Miklós 1923.-ban talált egy feliratos, címeres reneszánsz kőtáblát. 1785—1834 között a káptalan kúriájaként emlegetik. A korábbi években még láthattuk a különböző célra használt L alakú emeletes gazdasági épületet. Gorové László 1828-ban így írt a létesítményről: „...a Kassárul Egerbe visszatért kanonokoknak lakhelyei nem lévén, legelőbb is azon helyre telepedtek hol most a Nagy Hombár jók és Kasznárságjok vagyon, melly Telek a Mi- serocordiások szomszédságában fekszik, és hol a Káptalan Rabjai (mivel főben járó hatalommal bír) őriztetnek .. . ” A közlés tényt rögzít, s az is igaz, hogy e helyütt az udvaron hajtották végre a halálos ítéleteket ★ Ha az épületmaradványok helyén emelkedő kórházra gondolunk, akkor jelképesnek is érezhetjük, hogy a pallost a gyógyeszközök váltották fel. A középkor szellemén győzött a huszadik század humanizmusa. fi főpapok építi A kétségkívül impozáns Széchenyi utcai palotáról az alábbi mondatokat -tömöríti a Heves megye Műemlékei című összefoglaló jellegű mű második kötete: „három csoportból álló, de összefüggő épületegyüttes; két- és egyemeletes barokk és klasszicista részekből, földszintes barokk szárnyból áll. Épült 1715-től 1732-ig Giovanni Battista Carlone. 1761-től 1775 között Josef Ignác Gerl, Fellner Jakab és Francz József, 1828_tól Zwenger József tervei szerint.''. A szakszerű jellemzés mögött azonban a helyi história és művészettörténet olykor országos szempontból is fontos krónikájának izgalmas eseményei rejlenek, s némi fantázia révén feleleveníthetők az egykori hétköznapok, kirajzolódnak előttünk a régvolt püspökök dicséretes és kevésbé megnyerő vonásai, egyszóval megszólal a múlt. Történetünk tulajdonképpen Eger várának 1787-es nevezetes ostromával kezdődik. Július 9-én, a császári seregek bekerítették Dobó hajdani erősségét, ahol ekkor négyezer török katona védekezett. A visszafoglalásra készülők tudták, hogy hosszas, türelmet igénylő küzdelem indul. Az akkor divatos kiéheztetés módszerét vették hadba. A környék lakosságát elköltöztették, hogy a bent levők nehogy élelmet szerezzenek tőlük. A taktika bevált, mert a turbánosok egyre szoronga- tottabb helyzetbe kerültek. A parancsnok a kitörés gondolatával foglalkozott, s elhatározta, hogy maga mögött felgyújt mindent. Egyik főtisztje — Olaj bég — azonban alkudozást, egyezséget javasolt. Okosan érvelhetett, mert a kompromisszum létrejött, s ennek értelmében a volt hódítók december 17-én fegyverzetüket és ingóságaikat megtartva távoztak. Most már semmi akadálya nem volt annak, hogy a következő napon a jelenlegi ciszterci, illetve jezsuita templom helyén levő mecsetben megtartsák az annyira óhajtott Te Deumot. Ezen megjelent mindenki, aki valaminek számított, aki részese akart lenni a ritka örömnek. Bontogathatta szárnyait az új rend. No, persze, nem könnyen, nem ellentmondások nélkül, hiszen a jövővel kapcsolatban mindenki kialakította a saját elképzeléseit. A többi már a szemben álló indulatok erejétől függött. A pozsonyi magyar kamara Fischer Mihály adminisztrátort és Domonkos Jakab harmincadost bízta meg az ügyintézéssel, a szervezéssel járó teendők ellátásával. Mindketten megdöbbenve tapasztalhatták, hogy a némaság birodalmát vették át. ahol öt mérföldnyi körzetben szinte senki sem tartózkodott A várban 75 német katona maradt, a városban pedig 53 olyan török család, amelynek tagjai nem vágytak vissza hazájukba, hanem itt óhajtottak élni. Mi vonzotta őket? Talán a település kötőereje, az, hogy itt zajlott sorsuk minden jelentős eseménye,, az, hogy itt szövődtek érzelmi kapcsolataik. Sejthették: nem diadalmenet vár rájuk, mégsem torpantak meg. Tulajdonképpen mindenki bizalmatlanul figyelte őket. A hivatalos hatalom tőlük tartva 103 hajdút telepített Egerbe, ők — legalábbis eleinte — nem csalódtak, mert házakhoz és szőlőkhöz jutottak. A volt mohamedánokat a helybeliek is gyanakodva méregették. Elzárkóztak tőlük, nem fogadták be jóformán egyikőjüket sem. Így aztán, hogy az újkeresztények szenvedtek a megvetéstől. Jó néhányan — hosz- szas töprengés után — eladták házukat, és szinte észrevétlenül Törökországba szöktek. Ezt tette a Lipót császár által is megjutalmazott Olaj bég is. aki otthon bizonyára nem szívesen emlékezett arra. hogy magyar földön Báthory Lászlónak hívták. A szívósabbak azonban nem adták fel, s az idő őket igazolta, ugyanis leszármazottaik már idevalósinak számítottak. s egyikőjük még a főbírói tisztet is betöltötte, A ránk maradt adatok arra utalnak, hogy az itteniek zömét a magyar anyanyelvűek alkották. Az 1695-ben ösz- szeírt 1182 háztartásból 982 volt ilyen. Természetesen akadtak rácok és németek is. Az első nekifutásra egyikőjük sem járt rosszul, hiszen a császári kormányzat hajlékokat osztott ki közöttük, s ezek árát részletekben törlesztették. Lassan, de biztosan szerveződött a közigazgatás is. Ennek élén először az előbb említett harmincados állt, később azonban kijelölte a tisztségviselőket, s 1688 tavaszán létrejött a városi tanács, élén a főbíróval, a jegyzővel és a kvártélymesterrel. 1690-ben már — a mai Széchenyi u. 12. szám alatt — állt is az új városháza. A település érdekeit képviselő vezetők messzemenően szem előtt tartották a lakosság jövőjét. A kamarai adminisztrátor és Butler várparancsnok révén azt kérelmezték, hogy adassák meg Egernek a szabad királyi városi rang. Valamennyiük örömére ezt 1688. augusztus 6-án engedélyezte is az uralkodó Mindenki megnyugodott, meri tudta, hogy ezután elmaradnak a püspökföldesúrnak járó kemény adók, A kedvező körülmények kétségkívül hozzájárultak a gyorsabb ütemű fejlődés kibontakozásához: Ez azonban nem tarthatott sokáig, mert Fenesy György, az egyházmegye ura nem adta fel a játszmát. Most már ó lépett ellenakcióba, méghozzá szövetkezve a vármegye képviselőivel. Párhuzamosan futó érvelésük lényege az volt, hogy a település felett mindig a püspök regnált, aki most is igazolta — méghozzá iratok tömkelegével — állításait. Az akció sikerrel járt, s a vesztes fél számára nem maradi más, mint a belenyugvás. Ráadásul el kellett viselniük a rideg főpap rájuk nézve sértő, megalázó intézkedéseit. 1695 elején ugyanis, Kassára rendelték őket, s ott nyers módon közölték velük az egyezség nem éppen hízelgő feltételeit. Január 4-től nem használhatták többé a korábban megszerzett címet és pecsétet, s adózhattak ugyanúgy, mint elődeik tették korábban. Az egyházi nagyúr meglehetősen kényelmetlenül utazott ide. Otthonossághoz szokott, s itt még rezidenciát se talált Bármerre nézett, bárhol fordult meg. mindenütt a pusztulás riasztó nyomaival találkozott A várban választott magának szálláshelyet, minél gyorsabban rendezte az elintézésre váró ügyeket, aztán sietett vissza a Felvidékre, oda, ahonnan soha többé nem vágyott székvárosába. Csoda-e, ha alakját nem éppen rajongással emlegették Igazi megbecsülés övezi azonban Telekessy István emlékét, aki úgy jött ide, hogy eszébe sem jutott a távozás gondolata. Neki valahol meg kellett telepednie. Nem volt olyan igényes, mint elődje, ezért megelégedett az annak felkínált lehetőséggel. Edelsbacher György, szepesi kamarai számvivő ugyanis már 1690. március 21-én jelenti Egerből Fischer, kamarai biztosnak, hogy a püspöknek három kastélyt hagyott a hozzá tartozó parasztgazdaságokkal. Tulajdonképpen ez az együttes lett a végleges rezidencia magva. Elképzelhető az is, hogy a harmadik épületet más célra hasznosították, esetleg ez lett a majdani agg papok háza. illetve a Szent József fiúkollégium. Tudjuk, hogy II Rákóczi Ferenc 1705-ben vonult be a székhelyre, s itt szállt meg, ez arra utal, hogy ekkorra már létrejött egy olyan hajlék, amely a szabadságharc vezérének igényeit is kielégítette. Ez akkor is igaz. ha a
