Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
% '> t R ázza az őszi szél a kerti rácsot, ti- linkóhangú a .nótája a hézagok között. A gyümölcsfák alatt napról napra vastagszik az avar, sárgák, pirosak, rozsdabarnák a lehullott levelek, festő legyen a talpán, aki kikeverné ezeket a színeket. Meggyfáim suhogva vetkőznek, a termésüktől megfosztott szőlőtőkék is sokat csupaszodtak egy hét alatt, elengedték magukat a dróthuzalok is, mintha tudnák, hogy most már fölösleges az erőlködés, nincs teher, amit tartaniok kelljen. Egyedül üldögélek a dombtetőn, dolgom sincs már, nem is várok senkit, csak inkább megszokásból, nézelődni jöttem ezen a csípős, szeles délelőtt. A mandulafa már nesztelenül mered az ég felé, virgácsgallya! mintha az égen úszó morcos felhőket fenyegetnék, de a felhők csak tornyosulnak, szétszélednek, aztán valahol újra összeterelődnek, mint a juhnyájak az alföldi legelőkön. Felhők! Hol, merre jártatok a nyáron, amikor ember, állat és növény sóvárogta az üdítő esőt, de még hajnali harmat sem volt, azt is felszippantotta egy pillanat alatt a forrón kelő Nap. Az aszály meglátszik a kerten, a földön olyan repedések vannak, hogy beléjük szorul a gumicsizma. Szántásról, ásásról szó sem lehet, mert kidobja a föld magából a vasat. A völgyben az előbb még köd borította a falut, de a köd most már felfelé száll, vele együtt kesernyés, sültkrumpli illat borítja be a kertet. Pernyék libbennek fekete lepkék módjára, de aztán jön egy makrancos fuvallat és tisztára söpri a világot. Igaz a mondás, amely szerint a ködnek anyja a völgy, apja a hegy, siratója a napsugár, sírásója a szél . . . Öt meggyfám van. Az első —, az érdi fajta — az aszály ellenére jól kitett magáért, úgyszólván bepótolta a másik négy szűkmarkúságát, most aztán dobja is magáról a leveleket, aranyesőt hullat a kiszikkadt földre: — Nekem elegem volt az idei nyárból! Most jut eszembe, hogy ludas vagyok magam is, mert bizony tavaly ősszel elmaradt a trágyázás, a tányérkapálásra sem futotta idő, nem is szólva a permetezésről. Így aztán nem is szidom a másik négyet, inkább szemmel hálásan megsímoga- tom az aszályban, gondatlanságban is bő- termőt. Száradó fűben beszél a kis táskarádióm, ott felejtettem az előbb — A terroristák valahol újra gyilkoltak' Felkapja a szél a hangot, aztán viszi, viszi messze. Olyan, mintha nem is szólna már a rádió, mintha csak egy apró fekete doboz állna némán a száradó giz-gaz között. Talán az előbb sem mondott semmit, és csupán zavaros hallucináció volt az egész. Traktor zúg, erőlködik valahol, fájdalmasan töri meg az őszi békességet, hiszen a traktorhoz ember tartozik, az emberhez erőlködés, kínlódás, baj, néha átok. Paradicsomkaróimon mosolyognom kell! Fáradt, egymásnak dőlt katonák módjára ácsorognak, némelyiket kivetette magából a göröngyöket szülő, száraz föld. Az ösz- szeaszott. kusza indák itt-ott még erőlködnek, és beérlelnek néhány másodkötésú sárgás paradicsomot, amit hamar lekapkodok. Jó lesz őszi csemegének! Tornyosodnak a felhők, meghal a ragyogás. csípősebb lesz a szél, ősziesebb az idő. Lucskos orrukat fenn a Bükkben talán bele is törlik egy-egy magasabb hegy csúcsába, könnyezve sirdogálnak. bezzeg a nyári szaharai forróságban hírük-hamvu- kat sem látta az ember. Most szipognak, könnyeznek, mint a szép özvegyasszony, aki özvegységét csak a könnyeiben éli ki, de amíg élt a szegény férje, addig sajnált tőle egy nagyfröccsre valót. Újra a fülembe csapja a kavargó szél a rádió hangját, először muzsika szól, aztán a válaszút előtt álló vlág sorsáról folytatnak kerekasztal-beszélgetést a politikusok. — Rajtunk múlik! Együtt élünk, vagy halunk .. . Fekete varjak ülnek a kerítésoszlopra, nincs az a fényesre subickolt csizma, amelyik szebben ragyogna tolláiknál — Kááár! Megborzadok, mert én nem az ilyen őszt szeretem. A csendes, ökörnyálas, napfényes napokat várnám, amikor körülöttem hetykén ugrándoznak a cinkék a fák derekán. süttetik magukat a nappal. A száraz, szeles felhőket hajtó idő helyett most az is jobb lenne, ha gumicsizmában cuppognék a sárban, azt sem bánnám, ha a fák között csúszkálva nyirkos, vizes tenyeremet kellene a fűbe törölnöm, és azt látnám, hogy a szomjas föld szivacs módjára issza a vizet. — Isten adj esőt nekünk! — orgonálja a kántor már ki tudja hányadik vasárnapon az ide látszó templomban, de vagy a kívánságban van a hiba, vagy a kívánókban, mert a felhők — sietős emberek módjára — csak elsuhannak felettünk, maguk mögött hagyva az aszályt és a szomorúságot. A tízórás híreket mondja a rádió: A két nagyhatalom vezetőinek előbb-utóbb találkozniok kell! Néhány másodperces szélszünet után fülembe mászik a kommentátor hangja: — A csúcstalálkozó megszervezése ötven százalékig eldöntött kérdés . . . A hirtelen kitisztult égbolton kondensz- csíkokat húznak az aranyos szivarhoz hasonló repülök, mire nézném, már túljárnak a horizonton, és egy sárga csőrű feketerigó köti le a figyelmemet. Nem fél! A hagyma, meg a zöldség helyén a feltúrt, puhább földben keresgél, miközben a rádióban egy mondatot hallok Buda visszafoglalásáról. Ráfigyel a rigó is, keresi a földből jövő hang gazdáját, aztán hirtelen felcsíp egy álmos, fél éjszakán át muzsikáló tücsköt, látom a nyakán, hogy többször is nyeli a falatot. Olvastam, hogy a törökök turistacsoportot akartak küldeni Budára, de mi nem garantáltuk a biztonságukat . . . Szigetváron is velünk együtt akarták ünnepelni Zrínyii kirohanását. .. Eszembe jut, hogy mennyivel rövideb- bek már a napok, és vissza kell csavarnunk eggyel az órát. Most tíz óra van. holnap kilenc lesz! És aztán! Olyan időket élünk, amikor semmi sem biztos, minden és mindig megváltozhat, nem tudhatjuk mire ébredünk ötvenszázalékos minden! A bizakodásunk, a reménységünk is. Badarságaimon bosszankodva körüljárom a kiskertet, a vetkőző diófa alatt elkapok egy sündisznót, hozzáérintem a csizma orrát, mire egyszerre szúrós labda lesz a sündisznóból. Védekezik! A lexikon szerint, még a viperát is megtámadja, tüskéinek nem árt a kígyóméreg. A sün megjelenésének különben igen örülök, hiszen, ahol a kiskertekben még van sün. gyík, harkály és nem ritka a rigófütty, ott nem élnek vissza a védekező mérgekkel. Valaki mesélte, hogy egy Pest-környéki kiskertben ágyúcsőhöz hasonlító permetező, fúvóberendezéssel szórják évek óta —. többször is — a kiskerteket jó pénzért, szerződés szerint. Azóta nincs tücsökmuzsika, elköltöztek a fakopáncsok, vakondok, a katicabogarak, azóta szegényebb a kert, nagyobb. nem kukacos. de mérgezett a gyümölcs. — A jó szándéknak is van határa! — mondja egy bájos női hang a rádióban, egy novella felolvasása kapcsán. Ezt követően éktelen zene, artikulátlan ordítás, egy-egy félmondatokat százszor is ismétlő szöveg: szeress örökre, mert. . . Legszívesebben felrúgnám a rádiót, elzárnám inkább ... De majd a déli híreket hallani akarom . . Addig az erősödő szél segítségemre siet. A szemrevételezés során a pirosságukban tobzódó, még szüretre váró paprikáimon a sor, ha hallaná valaki, úgy elmesélném neki, hogy s mint jártam a paprikával’ Többféle palántát kértem. Egyfajtát hozták! És most itt állok a tél előtt becslésem szerint három-négy koszorúnyi cseresznyepaprikával, az étkezésit meg a piacról veszem. Eszembe jut a tökmag és az estikemag A violát, a petúniát is tárolni kell majd parányi dobozkákban, csak először ki kell őket „szeleim". A napon szárított tökmagot becsomagolom, a virágmagvakat elteszem szebb, csöndesebb őszi napokra. Harangszó előtt meglep a szomszéd — Mit csinál? — Tavaszra készülök! J ól megnéz, nem szól semmit, csak átlép a mezsgyén és hazaindul. Hirtelen köd ereszkedik, nem süt már a nap. De kinek is világítana, hiszen ezen az elcsúnvult, szürke, őszi napon már csak egyedül vagyok itt a szőlőhegyen . .. Szalay István Rigó a rádió Mellett Kórházi gyerekek (Fotó: Tóth Gizellái
