Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 27., szombot A falu közepén barna bőrű fiatalember kerekezik. Megáll mellette gépkocsink. — Hol van a ... Hol laktok? — kérdezzük. — Hogy hol van a cigánysor azt akarják tudni? — fogalmazza meg helyettünk. A lényegre tapintott. Szemérmesség, netán álszemérmesség kötött féket nyelvünkre, nem tudom. Az autó nem fér el az úton, így hát gyalogolunk. Itt, Gyöngyösorosziban csupán egy keskeny hídon kell átballagnunk ahhoz, hogy egy más világba csöppenjünk. Meghökkentő élményekben lesz részünk, azl jelzik, a Toka-patakban strá- zsáló, a víz útját szinte elzáró szeméthegyek is. A vajdát keressük. Útbaigazítanak. Botos Károly tiltakozik e cím ellen — Nem vagyok én vajda, csak tanácstag. Az udvaron épület épület hátán. Vályogfalúak. Három család ^él a portán. Amikor kilépünk újra a keskeny utcára, (nem is utca az, hanem ösvény) szóval, amikor kilépünk, pillanatok alatt hatalmas csődület vesz körül bennünket. — Honnan jöttek? — puhatolóznak. — Rendőrségtől? Rádiótól? Tanácstól? Amikor megtudják, hogy sem rendőrök, sem hivatalnokok nem vagyunk, láthatóan megkönnyebbülnek. Mit megkönnyebbülnek? Elszabadulnak az indulatok. Hatalmas a hangzavar. Kivétel nélkül mindenki egyszerre akarja tudtunkra adni a maga nagy — vélt vagy valós — sérelmét. Az egyik ötven év körüli férfi — láthatóan erősen il- luminált állapotban — azt kezdi el hajtogatni, hogy ő már a rádiónak is írt. De, hogy mit és minek, ez nem derült ki. Úgy tűnik, másnak sem, mert rászólnak: — A munkahelyeddel dicsekedj, te szerencsétlen! Hát azzal nem tud. Mert, hogy nincs neki. — Az anyja nyakán él — magyarázzák többen is — Szegény öregasszonynak nincs nyugdíja, viszont rendszeres szociális segélyt kap... Az utcáról egy putriba invitálnak. — Hóolvadáskor meg esőzéskor derékig áll itt a viz — panaszkodik a háziasz- szony. — A bútorok a levegőben úszkálnak. A dombról pedig szakadatlanul folyik alá. Hogy ebben van némi túlzás, aligha kétséges. De többektől is hallhattunk hasonlókat. Az egyik viskó mellett frissen barkácsolt fabódé készül. A deszkák még ontják magukból a friss fa illatát. — Lakás lesz? — Tudakozódunk naivan. — A, dehogy! — mondja Botos Károly. — Télire abba zárják a tüzelőt. Nehogy elcsórják tőlük. — Szoktak lopni? — Amikor megy le a hőmérséklet tíz fok alá, akkor már nincs törvény. A panaszból nem fogynak ki. Szinte mindenki ugyanazt ismétli, sok a gyerek, kevés és ritka a szociális segély. — Azzal fenyegetnek, ha segélypénzt kérek, hogy elveszik tőlem az öt kicsit — így egy húsz év körüli fiatalasszony, Rácz Lajosné. — De egyiket sem adom. Ha kiverem a balhét, kikülde- nek 1500 forintot. Azzal minden megvan oldva?! — Sajnos. így élünk — tárja sz#t a karját Rigó Jó- zsefné. — Pedig mindenki becsületesen dolgozik. Az egyik a bányában, a másik az öntödében, a harmadik az építkezéseken vagy a kukásautókon. Ifjú Radics Ernőné széles gesztusokkal kíséri mondandóját. — Neki az ura börtönben van — mutat rá egy asszonykára, majd egy másik felé fordul: —, az övé is ül. Hát kérdezem, kapott-e valamilyen támogatást?! Hónaljig érő gazban a dombra indulunk. Oldalán egyetlen épület. Rozoga? Életveszélyes? E szavak aligha adják vissza a látványt. A küszöbön 25 év körüli fiatalasszony ül. öt gyermeket szült. A lakásba invitál. (Nevezzyk lakásnak!) A konyha földes padlóján majdnem kibicsaklik a bokám Micsoda gödrök tátongnak. És kínzó füstszag. A kiszuperált sparhelt ontja magából az erős szén- monoxidot. Legalább 35 fok van idebent. Igaz. odakint is 28-at mutat a hőmérő. A helyiség egyik sarkában matrac. Azor» húzzák meg magukat éjszakánként a gyerekek. A szoba parányi ablaküvegét képtelen áttörni a fény. Agyonhasznált bútorok között egy fekvőhely. A dunna alatt másfél éves szöszke legényke pihen. — Asztmás — mondja az anyja A szeszfőzde már nem szeszfőzde. Néhány éve beköltözött oda Baranyi Árpád és családja, önkényesen. Tárgyalás lett a dologból. Kétszáz forint büntetést szabtak ki, de maradhattak. Igaz, 40 ezer forintba került a lakás. Az OTP- nek törlesztenek. A férfi tavaly meghalt. Tüdőrák vitte el 41 évesen. Szépen berendezték a négy helyiséget. Négy család él benne. A negyedik honfoglalásának éppen szemtanúi lehetünk, hiszen te- hertaxi áll meg a ház előtt. Baranyiné örömmel teszi össze a kezét: — Na, végre, hazajött a fiam! Egy lány is kiszáll a kocsiból. — A menyem, az magyar — dicsekszik ■ az özvegyasz- szony. — Kompokon laktak, de a fiam nem hagy magamra. A platón kevés a rakomány. Segítség is akad a pakoláshoz. Egy-kettőre leszedik a fémvázas fotelt, a konyhaszekrényt, a szőnyegbe csavart ágyneműt, ja, és a gitárt. . . Akár a násznép. Hömpölyög utánuk a tömeg. — A tanács azt sem engedte meg, hogy toldjak még egy helyiséget a szoba-kony- hás lakáshoz — emeli fel a hangját Mezei L ászióné. A férjem a bányában dolgozik. Kilencen élünk a szűk helyen. Ennyit megérdemelnénk. Pozsár Mihály arra kér, nézzünk be hozzájuk is. — Én nem hazudozom. nem kártyázom, nem lopok, nem kocsmázok — mondja Cigányélet, óh... Ördögi körben (Ez valamelyest szöget üt a fejünkbe.) — Tanúkkal igazolom, hogy évek óta folyamatosan dolgozom. Hitel kellene, hogy házat vegyek. De nem adnak annyit, amennyi kéne. Nekem meg nincs félretett pénzem. A tanács illetékeseit is felkeressük. Bolyós Pál titkár és Szecskő Lászlóné előadó hajlandó visszasétálni velünk a cigánysorra. Először Rácz Lajosné kapujában állunk meg. Hiába. Nem jön ki senki. Ifjú Radics Ernőné viszont vállalja a véleményét. — Maguk azzal állnak elő, hogy kártyázunk, iszunk, de nem segítenek rajtunk Maga azt is mondta, hogy ne csináljunk több gyereket — fordult Szecskőné felé. — Én nem ezt mondtam — vág vissza Szecskőné. — Hanem azt, hogy a családtervezést előtérbe kell helyezni. Segélyt pedig akkor adunk, ha megvannak hozzá a jogszabályi feltételek. — Milyen jogszabályi feltételek kellenek?! — igy Radicsné. — Szegények vagyunk. Hat gyerekem van A férjem bányász. Ha tudnék írni, megírnám, hogy tudják meg az igazságot. Igy élünk . . 'lici t sirtok ’ Ifjú Radics Ernőné: Maguk azzal állnak elő, hogy kártyázunk. ászunk ... Az új lakótelepre, a Móricz Zsigmond utcába is ellátogatunk. Többek között nyolc cigány család is építkezett ott. Szebbnél szebbek a házak. Ifjú Baranyi Eleméré most készül. ötszobás lesz. Fürdőszobával, konyhával, garázzsal . .. — Ez legalább egymilliót ér már jelenleg is — jegyezzük meg. — Ha nem többet... — veti oda a huszonéves férfi. — Nem kis összeg — vágjuk rá. — Központifűtés-szerelő a szakmám. Egy kisszövetkezetben dolgozom. Jól‘keresek. Évek óta spórolok. Apám is besegített. Ha nem becsülném meg a pénzt, és, ha a szülők nem támogatnának. akkor én sem dicsekedhetnék — mondja, s elkezdi kavarni a betont. — Mi csak azon tudunk segíteni, aki önmagán is akar — magyarázza Bolyós Pál a tanácsházán. — Az elmúlt évben 380 ezer forint szociális segélyt osztottunk szét. Zömében cigány származásúaknak. Az idén. tanévkezdéskor kettőszázezer forintot kaptak az iskolától a többgyermekes családok. Sőt, az ércbánya is juttatott ebből az alkalomból 7—800 forintot fejenként. Például Radicsné 1671 forint beiskolázási segélyt vehetett át a tanácstól. 600-at a bányától. Tavasszal is adtunk 1500-at. Ennél több nem telik. A községben 250 cigány származású mellett több mint 1300- an élnek. Azok között is akad elesett, úgy, hogy hatalmas feszültséget jelentene, ha a cigány származásúaknak létesítenénk egy lakásépítési alapot, amelyből 40—50 ezer forint vissza nem térítendő támogatást adnánk házanként. Ezt nem bírná el a falu. — És miért nem engednek az épületekhez hozzá- toldani egy-egy szobát? — Építési tilalmat rendeltünk el — válaszol. — Fel akarjuk számolni a putrikat. Aki építkezni akar. az vásároljon telket a Móricz Zsigmond utcában. — És. ha képtelen összeszedni annyi pénzt? — Anélkül valóban nehéz lépni, hiszen az OTP is csak úgy ad hitelt, ha a bizonyos alaptőkével is rendelkezik az illető. — De hát ön is jól tudja, hogy ez a legtöbb esetben kivitelezhetetlen. — Én csak azt tudom erre mondani, hogy csak azon segíthetünk, aki iparkodik Hát ez bizony ördögi kör. Patthelyzet Gyöngyösorosziban?! Szöveg: Homa János Kép: Szántó György
