Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 20., szombat Kilencévesen Erk Karmesteri pálcával Portréja Művész hazája nagyvilág 1986 kettős emlékéve Liszt Ferencnek: 175 esztendeje, 1811. október 22-én született az akkor Sopron megyei Doborjánban (ma Raiding, Burgenland, s 100 éve annak, hogy 1886. július 31-én, Bayreuthban, hol hamvai mindmáig pihennek, lehunyta a szemét. Apja, Liszt Adám az Esterházy- hercegek szolgálatában állt, maga is muzsikált, s felfedezve a gyermek zenei tehetségét. hatéves fia első zongoratanára volt. A nyolcesztendős Liszt már hatalmas sikerrel hangversenyezett, s mikor 1820-ban Pozsonyban zongorázott, a játékától lenyűgözve, négy magyar főúr hat évre ösztöndíjat adományozott tanulmányai folytatására. Bécsbe költözött a család 1822-ben, hisz Pesten akkortájt nem talált volna megfelelő pedagógust. Carl Czerny, Beethoven kedvelt növendéke fogadta Lisztet tanítványai közé, s felismerve ragyogó tehetségét, csakhamar ingyen tanította, Beethoven is hallotta egyik hangversenyét. 1823-ban pedig mindjárt négy tomboló sikerű koncerttel mutatkozott be Pesten. Az év végén a család az európai szellem fővárosába, Párizsba utazott. A Konzervatóriumba ugyan — mint idegen állampolgár — Liszt nem nyert bebocsáttatást, 1824-től mindazonáltal meghódította Párizs, majd sorra az európai nagyvárosok közönségét. Liszt előtt kitárul a nagyvilág, s a fényes párizsi zenei élet. Barátságot köt Chopinnel. Berliozzal, a francia irodalom nagyjaival (Victor Hugo, George Sand. Stendhal köréhez tartozott). Forradalmi eszmékkel ismerkedett, átélte az 1830-as júliusi forradalmat, látta a felkelt népet. Különös módon egy hegedűs. Niccolo Paganini volt művészi fejlődésére rendkívüli hatással. 1831-ben hallotta először játékát, hatalmába kerítette a virtuozitás, s ettől fogva zongorájára alkalmazza az „ördög hegedűsének” vívmányait. E vándorévek krónikájához tartozik Liszt első, később oly boldogtalan házassága d’A- goult grófnéval. Ez idő tájt nagy hatású művei mellett jelentős zeneírói tevékenységet is kifejtett az új irányzatok terjesztéséért. Hangversenyútjai Lisszabontól Pé- tervárig vezették el. 1838-ban hírét véve a pusztító pesti árvíznek, elhatározta, hogy jótékony célú hangversenyek sorozatával segíti a károsultakat. Becs és Pozsony után 1839—1840- ben Pesten tölt három hetet. Megannyi hangversenye példátlan diadalút. A magyarul egy szót sem beszélő Lisztben felébredt a hazafiság érzése. Ettől kezdve számos magyar városban fordult meg élete végéig, s muzsikus honfitársaiból, a kor jelentős személyiségeiből népes baráti kört gyűjtött maga köré. Vörösmarty ódát írt Liszt Ferenchez 1841-ben. A fiatal zeneszerző elsősorban önmagának, zongorája számára komponált. Boszorkányos nehézségű etűdöket, megismerve népies műzenénket írja a Magyar rapszódiák első változatait. s műhelyéből tömérdek átirat kerül nyilvánosságra: népszerű operák szemelvényeinek. szimfonikus műveknek, daloknak zongoraátiratai. Ezeket az átdolgozásokat hosszú ideig mint alkalmi, sikervadász darabokat, igencsak lebecsülték. Zenei értékük, művészi tartalmuk felismerése a legutóbbi években történt meg csupán, miután kiderült, milyen alkotó módon nyúlt Liszt a nagy elődök, kortársak zenéjéhez. Látszólag a nagy utazások élményei jelennek meg a Zarándokévek címmel összefoglalt zongo- raciiklusokban. Valójában ezekre a darabokra is érvényes, amit Beethoven írt VI szimfóniájának kezdetére: „Inkább érzés, mint festészet.’’ Liszt szabadon fogadja be az őt ért benyomásokat, a tájak, a műalkotások élményét, hogy azoknak varázslatos zenei formát adjon. A nagy zenekari művek, oratikus alkotások későbbi keletűek. Liszt 1843 végén vállalt Weimarban udvari karmesteri állást, itt szerzett tapasztalatai érlelik majd nagyszabású és nagy előadógárdát felvonultató későbbi alkotásait. A weimari karmester Amikor Liszt 1843 végén elvállalta a kis német hercegség udvari karmesteri posztját, Weimar már távolról sem olyan pezsgő szellemi központ, amilyen Goethe idején volt. Azonban a zenei élet Liszt megjelenésével hihetetlenül megélénkült. 1848-ig Liszt folytatta még messzi hangverseny- kőrútjait is. Egy oroszországi útján ismerte meg Wittgenstein hercegnét, akit azonban a lángoló kölcsönös vonzalom ellenére sem vehetett feleségül, mivel boldogtalan első házasságának felbontása sohasem sikerült. Magyarországi útjainak száma is növekszik. 1847-ben Pesten hallotta Erkel Hunyadi László operáját, s néhány nap múlva maga vezényelte a darab nyitányát Bécsben. 1848-tól Liszt öt évig nem hagyta el Welmart. Akkoriban gyülekeztek köréje tanítványai, akik ettől fogva mindenhová követték, mint az üstököst a csóvája. Megélhetését biztosítandó Liszt tizenhat évesen. 1827-ben kezdett tanítani, s kora legnagyobb zongoraművésze csakhamar pedagógusként is az elsők közé került. A karmester Liszt zene- történeti érdeme, hogy elsőnek vezényelte német földön jó barátjának Berlioznak forradalmian új alkotásait Az elsők között ismerte föl Richard Wagner zsenijét. Liszt segítette Wagnert. amikor az 1849-es drezdai forradalmi eseményekben való aktív részvétele miatt amaz menekülni kényszerült. Miközben Wagnert egész német földön letartóztatás fenyegetné, Liszt vezényli Weimarban a Tannhausert (1848), a Bolygó hollandit (1853) s a Lohengrin ősbemutatóját (1850). Valóságos Wagner-kultuszt teremt tehát. Liszt, aki ifjú korától kezdve játszotta a Rákóczi-indu- lót, a magyar szabadságmozgalmak zenei szimbólumát, élénken figyelte az 1848-as magyar szabadságharc eseményeit, s lelkesedett honfitársai bátorságáért: „Nos, hát az én honfitársaim egyszerűen nagy dolgokat csináltak: szívem mélyéből örülök neki" (Liszt levele, 1848. március 30.). A bukás hírére, az aradi vértanúk emlékére megdöbbentő drámai erejű, látomásos gyászzenét ír, a Funérailles című zongoradarabot. S hogy érzései később sem változtak, jelzi 1877-ben keletkezett darabja, a Petőfi szellemét s a reformkor nagyjait megörökítő zongoraciklus, a Magyar történelmi arcképek (1885). 1884-ben, a budapesti Operaház megnyitására Liszt Magyar király-dalt írt, dallama azonban a rebellis Rákóczi-nóta. Hiába írta a kéziratra a vallomást: „Mint magyar hazámnak hű fia”, a felségsértő dal nem hangozhatott el. A weimari idő — hisz Liszt hazafiságának jelzéséül előre szaladtam a történelemben — a nagyszabású zeneszerzői kibontakozásé. Ekkor született az Esz-dúr és az A-dúr zongoraverseny, a pisai freskó ihlette Haláltánc- vízió, egy híján 12 szimfonikus költemény, közöttük a Les Preludes, a Mazeppa, a Tasso. Az 1850-es évekből való a monumentális, a pianistákat mindmáig próbára tevő h-moll szonáta, s az esztergomi bazilika felszentelésére 1855-ben írt, és egy év múlva tömérdek gáncsos- kodás után elhangzott Ünnepi mise. A Liszt által képviselt új irányzat sorsa nem volt könnyű. Miután Weimarban 43 operát, főleg új műveket, vezényelt, 1857-ben Liszt valóságos szervezett bojkottba ütközött, s karmesteri állásáról lemondott. 1860 elején hagyományőrző muzsikusok — közöttük Brahms és a magyar születésű, nagyszerű hegedűs, Joachim —aláírásával tiltakozás jelent meg Liszt és Wagner új zenéje ellen. Az Általános Német Zeneegylet, amely a kortárs zene terjesztésében 1935-ig oly fontos szerepet töltött be, megalakulásakor, 1861-ben mégis Liszt Ferencet választotta díszelnökéül, elismerve mintegy művészi és szervezői érdemeit. A weimari művek jelentős részében Liszt továbbfejlesztette a programzenét. Ezért kiváltképp sok támadás érte, pedig nincs különbség irodalmi, képzőművészeti inspirációjú és ilyen utalások nélkül írt alkotásai között. Azt azonban pontosan megértették, akik a hagyomány nevében ítélkeztek fölötte, hogy Liszt művészetében teljesen új zenei gondolkozás jelenik meg, új formák, harmóniák, dallamok. S az a valójában soha nem felszínes csillogás, amely korai darabjait jellemezte, a szimfonikus költeményekben, a Faust-szimfóniában, a h-moll szonátában nem lelhető fel többé. Budapest— Róma—Weimar 1861-ben Liszt elhagyta Weimart. Hosszabb római tartózkodás következett. Befejezte a Szent Erzsébet legendája című, még Weimarban megkezdett oratóriumát, megírta a Krisztust (1862—66), s misét komponált Ferenc József magyar királlyá koronázására. E mű azonban csupán Erzsébet királyné közbenjárására hangozhatott el 1867-ben. Magyarországra gyakran látogatott, nemcsak Pesten, számos városunkban ünnepelték. 1865-ben Rómában abbé lett. Az évtized végétől ismét rendszeresen visszatért Weimarba. 1871-ben Liszt Ferenc Józseftől királyi tanácsosi címet és évjáradékot kapott. Megkezdődtek a csatározások a Zeneakadémia megteremtéséért. Az intézmény Egy másik zseni szolgálati Bonn városa szeptemberben ismét leghíresebb szülöttje, Ludwig von Beethoven megünneplésére készül. Amikor a városatyák a 32. nemzetközi Beethoven-íesz- tiválra invitálják a világ zenerajongóit, szívesen borítanának fátylat a múltra. Mert ugyancsak elkeseredett viták és viharos civakodások előzték meg és kísérték az első fesztivált, amelyet 1845- ben a Beethoven-emlékmü leleplezése alkalmával tartottak. Bonnban sokszor szívesen elfeledkeztek arról is, hogy a bronzszobor felállítása és a fontos nemzetközi zenei fesztivál létrejötte tulajdonképpen Liszt Ferencnek köszönhető. Az 1871-ben tartott második Beethoven-ünnepre a nagy magyar zeneszerzőt már meg sem hívták. Megkésett engesztelő gesztusként azonban Liszt Ferenc halálának századik évfordulója alkalmából Bonn városa az idén július 31-én megkoszorúzta a komponista bayreuthi sírját. A kortársak ugyan egyetértettek abban, hogy az 1845- ös Beethoven-fesztivál egyedülálló zenetörténeti esemény volt, amely — 18 évvel a zseni halála után — első ízben tárta a világ elé Beethoven művészetének jelentőségét. Ám az előkészítés és a végrehajtás egyáltalán nem vált a héttagú bizottság dicsőségére, a tízéves tervezési szakasz durva szervezési hibái, vitái azzal fenyegették a fesztivált, hogy a kisvárosi intrikák mocsarába fullad. A bonni zenebarátok 1835- ben Beéthoven-társaságot alapítottak, hogy a Mesternek szülővárosában emlékművet emeljenek. Azt remélték, hogy tisztelői nagy adományokkal járulnak hozzá a terv megvalósításához De a várt lelkesedés elmaradt és a pénz csak csur- rant-cseppent egészen addig, míg — a zongoravirtuó- zi pályájának csúcsán álló — Liszt 1839-ben közbe nem lépett, mert szégyennel és haraggal töltötte el „az a gyalázat, amelyet Beethoven emlékével művelnek”. Saját kezébe vette az ügyet: felajánlotta, hogy olasz művészbarátjának műtermében márványból kifaragtatja és a Beethoven-társaságnak ajándékozza a Mester szobrát. A bizottságban zavart és felzúdulást keltett a nagylelkű ajánlat, annál is inkább, mert egyesek már korábban is tiltakoztak a „nemzeti ügybe” való külföldi „beavatkozások'* ellen Az a gondolat pedig, hogy egy'olasz művet elfogadjanak egy magyar zeneszerzőtől, a legmélyebben felháborította a bonni nyárspolgárokat. Liszt megértéssel fogadta az ellenérveket, sado-
