Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 20., szombat Nagytálya: Falu a faluban A Kistályai úton haladunk Nagytálya felé. Kistályának nyoma sincs már a térképen, s talán rég' leszorult volna róla Nagytálya is — ha a lakói hagyják. Itt azonban makacsabb emberek élnek, jobban ragaszkodnak a nevükhöz. Nem fogadták el a próbaképpen kifacsart „Maklártályát”. S most, noha közös a tanács a szomszédos községével, az egymás felé tartó építkezések eltüntették a faluhatárokat, úgy van, mint megszokták: Makiár mellett — létezik Nagytálya is. „Odaát’ pedig külön vigyáznak arra, hogy a „köz- igazgatási házasság” véletlenül sem sértse az idevalósiak önérzetét, büszkeségét. Nemcsak az úgyszólván karnyújtásnyi közelségben leszúrt helységnévtáblák vallanak erre, hanem bizonyíték például, hogy nagytályai a tanácselnök-helyettes, sőt a vb-titkár is. Az elnökhelyettes. Molnár Lászlóné — aki különben már a harmadik ciklusban tanácstag, s most a helyi elöljáróság vezetője is — még többet mond, mutat mindezekről, elégedetten: — Nézzenek csak körül! „Nálunk” már sokkal jobbak az utak, alig van, amelyikről hiányzik az aszfalt. Az óvodánk meg éppenséggel olyan, hogy akár a városiak is megirigyelhetik! A legkevésbé sem véletlen, hogy a helybeliek mellett visszaköltözők, idegenek is építkeznek. Van utcánk, ahol szinte csupa egri lakik ... Tudjuk, hogy a vezetékes ivóvíz, az intézményes szemétszállítás még nem minden, de ami hiányzik. Makiáron biciklivel vagy gyalogosan is elérhető. S ha roppant kevés is az a két telefonállomás — az összesen egyetlen nyilvános — ami idáig jutott: de távhívásos, segítségével az egész világgal beszélhetünk ... Igazából talán csak a megszüntetett vasútállomásunkat fájlaljuk, s a buszközlekedéssel van némi gondunk. Az elnökhelyettes biztatására bekukkantunk az oviba. Megnyerő, kedves „második otthona" az apróságoknak. valóban nem sok párja akadhat. A délutáni alvást követő uzsonnánál találjuk a gyermekeket. — Szeretünk ide járni — magyarázza a pöttöm Molnár Roland — mert jókat lehet játszani és mindig tanulunk valamit. Nem rossz az sem, amit eszünk. Most szendvicset adtak, ebédre pedig tarhonyalevest és káposztás tésztát kaptunk. Négy óvónő vigyázza, neveli a kis emberkéket, az ötödik most készülődik visz- sza a gyesről, s már szó van a hatodik érkezéséről is. — Nemrégiben vált lehetővé a csoportbővítés — halljuk Balajti Istvánnétól —, s természetes, hogy megragadjuk az alkalmat. Hiszen, ha többen leszünk, még jobban foglalkozhatunk a ránk bízott picinyekkel, s a jelenlegi 62 helyett akár 80 kislányt, kisfiút is fogadhatunk. Már amennyiben ilyen lesz az igény. Mert jelenleg is abban a helyzetben vagyunk, hogy minden felvételi kérelmet teljesítünk. Az óvodaudvar másik épületében — a korábbi sportöltöző helyén — van az iskolások .napközije. Délelőtt itt tanulnak a harmadikosok, mivel ők a távolabb levő intézet öreg falai közül már kiszorulnak, sehogy sem férnek az elsősök, másodikosok mellett. — Problémánk ez is, bánt bennünket, hogy még az alsó tagozat sem fér el teljesen a falunkban, de nem fáj nagyon, hiszen van saját iskolánk. Makiáron pedig éppen a mostani tanévre lett kész az új, korszerű, a nagy: ahová bejuthat innen is, aki csak akar. Ám, nemigen törekednek, hiszen kétségkívül ez a közelebbi, s így, ahogy van is: vonzóbb annál. Ennek az ajtait nyi- togatták a szülők, nagyszülők is — beszélik, amikor erre terelődik a szó. A szülők, nagyszülők egyike a már kilencedik évtizedét taposó Hortobágyi András. Már csupán unokája van, a lányát tizenhat esztendősen, a fiát pedig élete delén temette el. s jó ideje annak is, hogy asz- szonyától elbúcsúzott. Reményét. kedvét azonban máig Váiyi Lajos az új termést várja Pillanatkép az óvodából (Fotó: Kőhidi Imre) sem vesztette, a hajdani mintagazda, megcsodált kertész most is ügyesen dolgozik, hallat magáról. — Magam is sok mindent tanultam az iskolánkban — emlékszik —, de a föld szerétét a véremben hordtam, s amihez értek, annak tudományát inkább ellestem. Amíg a szőlőben nem láttam nagyobb fantáziát, paprikával, káposztával, paradicsommal s egyéb zöldségfélével foglalkoztam. Pestről hozattam az első magot, aztán, hogy igen kedvemre valónak találtam, ami lett belőle — kétfajta paprika is termett egyetlen száron! — utóbb már magam fogtam a szaporítóanyagot. A méhecskéknek köszönhetem a korabeli „szenzációt”, ami egyszeriben híressé tett a faluban, meg a környékén. Aztán már, persze én is iparkodtam, s évről évre remekeltem a terményeimmel. Tetszést aratott tisztelőim körében „gépesített" szőlő- feldolgozásom is. s a jó ég tudja, hogy hány, általam készített hordóba szűrik még mindig a fürtök levét. Mert még tavaly is rendeltek tőlem. „Léhót" pedig most is csinálok, csáposán, persze. Fúrok-faragok, fával. vassal bíbelődöm, ha a fóliaházak, a ház mögötti kert nem adnak más munkát. Ügy. hogy öregemberként sem tétlenkedem, unatkozom. No, nyilván már nem úgy megy a dolog, mint hajdan, amikor például a téeszben tíz nap alatt tíz puttonyt is megcsináltam. Vagy amikor — nyolc esztendeje, Gyöngyösön a „Kiváló Kistermelő” kitüntetést kaptam . . . Utcabeli társa — ismerőse, tisztelője — Vályi Lajos további érdekességgel is kiegészíti pár házzal odább az imént hallottakat: — Bandi bácsi volt, aki annak idején kitalálta, hogy a Petőfi úton meggyfákat ültessünk Kettőnk portája előtt próbáltuk először, aztán az egész falu, de még Makiár is tele lett velük! Aztán kiderül, hogy az ő élete sem kevésbé regényes, hiszen míg ki nem telt a szolgálata, vasutas volt. Három hónap híján harminc évig fűtötte a mozdonyokat, eljárt innen nemcsak Füzesabonyig, Egerig, hanem Mis- kolcig, Putnokig, Hatvanig és a Hortobágyig. Csupán itt, a legközelebbi fordán — meséli — 24 óra alatt 120 mázsa szenet dobott a tűzre. S tulajdonképpen hiába nyugdíjas már jómaga is. ma sem pihen. Egyetlen napot sem nyugodott, amióta kibújt az egyenruhából. Előbb az olajbányászokhoz szegődött, aztán pedig éjjeliőrnek a makiári repülőtérre. Közben pedig el-elment disznót vágni is. Amikor szót váltunk vele s hitvesével — hordóival foglalatoskodik. Mert itthon is mindig akad valami tennivalója. Hogyha nem a kert, a föld, hát a jószág. Így szokta meg, s így követeli szerény nyugdíja is. Mívesen munkált fatornác csal bennünket egy másik portára, Szamosvölgyi Fe- rencékhez. Az udvari dísz nem az egyetlen ékessége a háznak, a lakásbelső is lép- ten-nyomon mesterről árulkodik. A gazda évekig volt az Agria Bútorgyár egyik vezetője. — A fa az életem — vallja —, de őszintén élvezem azt is, ami a fa körül van Teszek, veszek benne. Imádok a szabadban lenni. S nagyon jól érzem magam ismét idehaza, együtt a szülőkkel. s a kert végén építkezett fia mákkal, illetve a tőlük alig arrébb lakó lá- nyomékkal. Mi is Egert cseréltük fel a csöndesebb, kedvesebb, családiasabb Nagy- tályáért, ahol ma már tényleg csaknem minden megvan, ami az embernek kell. Amikor visszajöttünk a városból, alighanem miénk volt az első fürdőszoba a faluban. Azóta már nem is épül ház enélkül s ki-ki azon van. hogy a régebbi házakból sem hiányozzék. Ügy, hogy mostanában inkább már a szennyvízcsatorna hiánya a gond. Előbb-utóbb azonban — gondolom — ennek is eljön az ideje. Biztos, hogy a társadalmi munkával sem lesz baj, mivel eddig is nem egyszer volt példa az idevalósiak ilyen áldozatvállalására. A „Gyerek” — lovat is tart az udvarán, a maga emelte takaros istállóban. Jó hátasnak — mondja — de kocsiba fogva sem utolsó. Régi roncsautóból került ki a szekér „futóműve”, s motor helyett most a négylábú erejével gurul, amíg csak kedve lesz hozzá. — Mi más marasztalja, mi vonzza még a fiatalokat? — kérdezzük az éledező presszóban, a község közepén. — Hát a diszkó, feltétlenül! — válaszolja gyorsan az Egy megkapó pnrtabelsö: Sza mosvölgyiék háza 1 Hortobágyi András a legendás kertész, életének kilencedik évtizedében is szorgalmasan dolgozik Molnár Lászlóné: „Nálunk már sokkal jobbak az utak .. Seres Éva: „A sütemény hiányzik” ifjú vezető, Seres Éva. — Hetente rendezünk ilyent, mint odaát Makiáron. A szomszédos klubkönyvtárban — kultúrotthonban — az olvasnivalón kívül kétszer is vetítenek, mi több: természetesen a legújabb filmeket láthatja a közönség. Nem utolsósorban: nálunk is van színes tv, ami itt a presszóban sokkal érdekesebb, mint odahaza. — S mit találnak még ide- benn? — Majdnem mindenfajta italunk van. a megszokott édességből esetleg a sütemény hiányzik. Ez is csak azért, mert nincs megfelelő hűtőnk a számára. Ősztől azonban, ha beáll a hűvösebb idő. s a pulton sem romlik a tészta: rendelek megint, egészen nyárig. A hűtőhiány miatt fáj a feje Sarudi Domonkosnénak, a néhány méterrel távolabbi — egyetlen — vegyesbolt vezetőjének is. Hiszen ládában áll a tej, s csupasz polcon a vaj, a margarin, meg a többi. — Szerencsére az utóbbi időkben már javult a szállítás, ha nincs is például szalámink, választékos a hentesáru-kínálatunk, s a sarudi téesz termékeivel pótolhatjuk a hiányzó füstöltet. A kisboltok hátrányait azonban. sajnos, mi is érezzük. Teljes a kiszolgáltatottságunk a szállítóknak. Például vajat csak ötkilós csomagolásban rendelhetünk, s a nálunk is hamar népszerűvé vált vajkrémből sem hoznak 9 kilónál kevesebbet. Hiába mondjuk, hogy csupán eny- nyi az igényünk s k!csi a hűtőnk. A kenyérnél a kiszámíthatatlanság okozza a legtöbb gondot: amíg egyszer a 210 kilogramm is kevésnek bizonyul hét végén, máskor a 190-ből is megmarad 50—60, ami a keddi, a legközelebbi nyitás alkalmával már takarmánynak sem kell. Tudom, érzem, hogy néha rám is neheztelnek a vevők mindezekért, de esküszöm: csakis a javukat akarom. Mert idevalósi vagyok én is, s kerek 30 esztendeje dolgozom ebben az üzletben. Dehogy akarok a falu ellensége lenni! Egy suttyó legényke — tőkehalmájért fizet. Két dobozzal is vett belőle, miközben rá sem nézett a kilencféle „hüvelyes” húsárura. Adalék ez is Nagytálya mai életéhez. Gyóni Gyula
