Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 13., szombat 9 Koszta Rozália festményei Kettős portré (balra) Apám és Jean (jobbra) Kisfiú asztalnál (balra lent) Utca Ajtósfalván (jobbra lent) (Hauer Lajos reprodukciói — KS) De te miért szomorodtál el ? Piszka maga elé nézett. — Mikor hallottad játszani? — Tényleg! — kerekedett ki Dóra szeme, s a babák visszhangozták: — Tényleg! — Na látod — mondta Piszka, s már bánta, hogy belefogott ebbe a mesébe. Szerette volna, ha nem kell befejeznie, de Dóra feltette a kérdést, amitől tartott: — És miért nem játszik? Piszka, a megzöldült tengerészbaba, aki titokban verseket ír, éppen elszendere- dett volna ebéd .után, amikor Dóra megrángatta a matrózkabátja ujját. — Ne aludj, hé! — Mondta nem valami udvariasan. — Régen meséltél már, tessék mesélni nekem! Piszka ásítozva vakargat- ta a fejét. — Na jó — bólintott végül. — Ha már ilyen szépen kérsz rá, mesélek neked. Mesélek, mondjuk, a Nyelv Királyáról. Dóra felcsillanó szemmel bólintott. — Jó — jelentette ki. — Parancsolom, hogy a Nyelv Királyáról mesélj! A megzöldült tengerészbaba megcsóválta a fejét, kényelembe helyezkedett, s elnézve Dóra mellett, belekezdett ... — A Nyelv Királyával nagyon régen, a Gyerekkor Szigetén ismerkedtem meg. Jó király volt, igazságos uralkodó, s olyan hatalmas, hogy birodalma mindenre kiterjedt, ö uralkodott a tárgyak fölött, azzal, hogy megnevezte őket, övé volt a föld, az ég, a fák, madarak, állatok világa, de a Nyelv — Mert a Barna Toronyból furulya lett — felelte halkan a megzöldült tengerészbaba. — Ügy, ahogy a tudás vágyából Fából Vaskarika Tanfolyam. Ahogy a derűből ború, a vidám me^ sékből szomorú mese. És a tündérek érzékenyek — ha erősebben megnyomod őket, elpusztulnak vagy elköltöznek a Barna Toronyból. — Én igenis visszacsalom őket! — toppantott Dóra. Királya sohasem élt vissza a hatalmával. Alattvalói tisztelték, és ő mindenben segítette őket, szavakat adott nekik, szavakat, amelyek kijelölték pontos helyeket a világban, és mondatokat, amelyek kitágították a Birodalmát. — De szép — szólt közbe Dóra. — De miért múlt időben meséled mindezt? — Mert az emberek megtámadták a Nyelv Királyának a birodalmát — válaszolta Piszka. — A Gyerekkor Szigete kicsivé topped emlékezetükben, s bár a Nyelv Királya minden szót a helyére állított, hogy védje azt, amit megnevez, az emberek sorra megvesztegették, elűzték, kicserélték a szavakat. — És mi történt? — kérdezte tágra nyílt szemmel Dóra. Piszka megint megvakarta a fejét. Talán nem is tudta, hogyan folytassa. — Hát... — mondta végül tétován —, a Nyelv Királya álruhába öltöztette fiait, a legkedvesebb szavakat, s szélnek eresztette őket — használjanak, ahol tudnak. — Naaa — unszolta Dóra. — Mi történt ezután? — Én is! Én is! — visszhangozták a babák. Este Puszáló a fejét fogva támadt Piszkára: — Mi ez a macskazene? Ez a hamis vonatfütty? Ezek a velőt tépő hangok? Hát kellett ez neked?! A megzöldült tengerészbaba mosolygott, nézte Dórát és apukáját, amint gyakorolnak. — Kellett — mondta. — Éledezik már a Barna Torony. — Ajaj — morogta maga elé Piszka, aki már érezte, hogy ez nem lesz valami vidám mese. De ha belekezdett ... — Hát — folytatta — a Nyelv Királyát, mivel legfőbb védelmezőit elvesztette, megcsúfították, megcsúfolták. Kifosztották, szegénnyé tették. Pontatlan szavakból épített üres mondatokkal szétzúzták birodalmát. A fák ágait letördelték, sok-sok madárfaj kipusztult, csúf szavak robogtak végig a sivár utakon, rémisztgetve az arrajáró- kat... — És a fiai? Az álruhás szavak? — kérdezte Dóra. — Ugye, nekik nem esett bajuk? — Itt járnak köztünk — felelte Piszka. — De nem fedik fel magukat akárkinek. Te például soha nem találkozhatsz a Tisztelettel, mert nem éreztél még ilyet soha, s így nem hívhatod magadhoz. Mostohatestvére, az Udvariatlanság a te barátod. Dóra elpirult. — Ne haragudj, Piszka — mondta csendesen. — És mi történt a többiekkel? — Mint a földönfutók, hol itt, hol ott húzódnak meg — válaszolta szomorúan a megzöldült tengerészbaba. — Ahol szívesen látják őket, ott hosszabban is elidőznek. A Szeretet például Poroszka álnevet kapott a Nyelv Királyától, hogy ne ismerjék föl könnyen, s hogy ne siessen el senki mellett, akinek szüksége volna rá. — És tovább? Hogy van tovább ? — reménykedett Dóra. — Ikertestvére, a Barátság, a Botorka nevet kapta. Rendszerint együtt járnak, Poroszka és Botorka, és bizony, sokszor-sokszor nagyon elfáradnak, mire valaki befogadja őket. — Poroszka és Botorka — mondogatta Dóra. — Poroszka és Botorka. — A Nyelv Királya sem adta még meg magát — folytatta Piszka. — Emlékszem, a te első szavad az volt: anya, aztán azt mon- tad: apa. Később meg így édesanya, édesapa. A Nyelv Királya ott állt az ágyad szélénél, s hatalmasnak érezte magát. .. — És már nem? — kérdezte ijedten Dóra. — Már csak ritkán — fenyegette meg tréfásan az ujjával Piszka. — Olyan nagyon szomorú meséket mondasz mindig — mondta Dóra. — De azért nem baj. Szeretem hallgatni. — Talán éppen feléd po- roszkál és botorkál Poroszka és Botorka — nézett merően a szemébe Piszka. — Eredj hát, el ne kerüljenek. Fáradtak, szeretnének megpihenni. Eredj. — Poroszka és Botorka — ismételgette Dóra —, Poroszka és Botorka —, s mintha altatódal lett volna ez a két szó. Piszka szemhéja súlyosan lecsukódott. Poroszka és Botorka A szegény ember és a bölcs (kaukázusi) ________________________ Egyszer a szegény ember elindult a vásárba, hogy pénzzé tegye a bikáját. Elhaladván a kereskedők előtt, megkérdezi az egyiket: — Megveszed-e a bikámat? Nagy szükségem lenne a pénzre. — Miféle bikáról beszélsz? Hiszen ez kecske! — Csak nem vagy tán vak? Miféle kecskéről beszélsz? Nem látod, hogy ez bika? Dühösen legyintett a szegény ember, és odament a másik kereskedőhöz: — Mit kérsz a kecskédért? — érdeklődik a kereskedő. — Az én eszem ment el, vagy a tiétek? — kérdezi csodálkozva a szegény ember. Megszólítja a harmadik kereskedőt: — Megvennéd-e a bikát? — Bikát? De, hiszen ez kecske! — Hát itt már nincs mit tenni — tárta szét a karját tehetetlenül a. szegény ember. — Hárman is azt állítják, hogy nem bika ez, hanem kecske. Kérdezzük meg a bírót. És megszólítja a bírót: — Egy vitás kérdésben fordulunk hozzád. Hárman is azt állítják, hogy az én bikám — kecske! —De hát ez bika! És ha az, akkor nem lehet kecske! — Te magad is láthatod, hogy ez bizony kecske. Márpedig a kecske nem lehet bika — válaszolta a bíró. — Hát akkor most mitévő legyek, ha a bikámból kecske lett?! Vajon mennyit ér ez a kecske? — érdeklődött. — Három pénzt. Eladta a szegény ember három pénzért az egyik kereskedőnek a bikát, ezzel a kikötéssel: — Kérlek, add nekem a kecske farkát. Eltette a pénzt, s a bika levágott farkával hazatért. Nem sokkal ezután, megbetegedett a bíró. Meghallotta ezt a szegény ember. Levágta a bajuszát, szakállát. Női ruhát öltött, és elindult abba a faluba, ahol a bíró lakott. Betért a bíró szomszédjához, aki megkérdezte: — Miféle asszony vagy te, mivel foglalkozol? — Gyógyítással. No, akkor ez meggyógyíthatná a bírót — gondolta a szomszéd, és az álruás szegény embert átkísérte hozzá A szegény ember megvizsgálta a bírót, majd így szólt: — Meggyógyítalak. Három nap, három éjjel kúrállak majd, de az én orvosságom nagyon erős ám! Három nap, három éjjel kell állnod a sarat. Ha e három nap, s három éjjelen egyetlenegyszer is megnyikkansz, az én orvosságom hatástalan marad. — Rendben van, beleegyezem — szólt a bíró betegségtől szenvedőn. Éjszaka megjelent a szegény ember, és kedvesen így szólt a bíróhoz: — Hogy érzed magad, mi fáj? — Jaj, rettenetes betegség támadott meg, minden porcikám fáj — panaszkodott a bíró, A szegény ember ekkor elővette zsebéből a kecskeként eladott bika farkát, megmutatta a bírónak, és elkezdte a kezelést. Végigsújtott a bíró hátán a bika farkával, és megkérdezte: — Hát kecskefarok ez? Kecskefarok? Azután újra rávágott a bíró hátára: — Hát nem bikafarok ez? Nem bikafarok? Három nap, három éjjel kezelte így a szegény ember a bírót, aztán hazatért. Így fizetett meg neki a hamisságáért. (Baraté Rozália fordítása) A bagoly és az ember (grúz) Egy embejr fogott egy baglyot, épített neki egy helyes kalitkát, beleültette, és jól tartotta. Négy évig semmi szükséget nem engedett az ember neki elszenvedni. A bagoly mégsem volt elégedett. Egy alkalommal az ember készülődött valahova. A bagoly észrevette és megkérdezte: — Hová mész? — A városba — felelte az ember. Akkor a bagoly így szólt: — Útközben átmész. az erdőn. Ott találkozol a pajtásommal. Mondd meg neki, hogy élek, és egy kalitkában lakom. Az ember útra kelt, A városhoz vezető út tényleg az erdőn át vezetett. Egy alacsony fa ágán az ember megpillantott egy ott ülő baglyot, és odaszólt neki: — A barátod nálam van, kalitkában tartom, és jól érzi magát. A bagoly alighogy ezt meghallotta, lefordult a fáról. Az ember odament hozzá, de az már döglött volt. Akkor otthagyta feküdni, és folytatta az útját. Amikor újra hazaérkezett, elmondta a ketrecben ülő bagolynak, hogy hogyan járt a barátjával. Akkor a bagoly holtnak tetette magát, és a ketrec sarkába esett. Az ember gyorsan kinyitotta az ajtót, kivitte a baglyot, és sokáig próbálta életre kelteni. De miután az több életjelt nem adott, az ember kivitte és eldobta. A bagoly abban a pillanatban meglendítette a szárnyait, és elrepült az erdő felé. (Migray Ernőd fordítása)
