Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-13 / 190. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 13., szerda 3. „Láthatatlan” kiadásaink A GAZDASÁG KÖZÉPPONTJÁBAN Vállalatok — főszerepben Vannak olyan emberek, akik nap mint nap főszerepet vállalnak a politikában, a közéletben vagy a művészet színpadán. Természetesen van­nak főszereplők egy ország gazdaságában is. Nos, ezek hazánkban a vállalatok, pontosabban az ott dolgozó vezetők és beosztottak. A vállalatok azok az egységek a népgazdaságon belül, amelyek fo­lyamatosan termelnek miközben új alkotásra ké­pesek. Tehát a szellemi és fizikai munkát ötvöz­ve hasznos termékeket, használati cikkeket hoz­nak létre, szolgáltatásokat biztosítanak. Most már nemcsak — az egyébként legalizált — má­sodik, hanem a harmadik, vagy az úgynevezett „ár­nyék-gazdaságról is beszél­ni kell. Működésének ger­jesztője — és haszna — a „láthatatlan jövedelem”: a borravaló, a csúszópénz és — micsoda finom elnevezés! — a hálapénz. Fizetjük va­lamennyien, s közben tán eszünkbe sem jut, hogy lé­nyegében a semmiért fize­tünk. E fizetség ellenében ugyanis a termékek vagy a szolgáltatások mennyisé­ge nem növekszik, csak any- nyit kapunk, amennyit egyébként is kapnunk kel­lene; sőt: az ily’ módon megszerzett javak és szol. gáltatások minősége sem jobb — általában — az át­lagosnál. Legfeljebb, csak fogyasztói mivoltunkban hisszük — önmagunk meg­nyugtatására? —, hogy a hálapénz ellenében gondo­sabb orvosi ellátást, s a borravaló ellenében tisztes­ségesebb kiszolgálást ka­punk. Gyaníthatóan — és az esetek nagy részében — jócskán tévedünk. Viszont: megrögzött bor- ravalózási szokásaink miatt — és ennek következtében — rendre át kellene szá­molnunk a hivatalos árin­dexet. S ezt a számítást ki­ki csakis saját maga végezhe­ti el, ám, mert ehhez vajmi keveset értenek, máris jel­zem — segítségképpen — az igazodási pontokat. Tehát: társadalmi mére­tekben, évente, minimum 10—12 milliárd forintot bor­ravalóként, öt-hat milliárdot hálapénzként és két-három milliárdot csúszópénzként adunk ki. Ehhez jön még — a Gazdaságkutató Intézet munkatársának nagyon sze­rény becslése szerint — to­vábbi 10—12 milliárd forint, amit csak azért fizetünk ki, mert gyakorta becsapnak bennünket az élelmiszerbol­tokban, a piacokon, a ven­déglátóhelyeken és a szol­gáltatóüzemekben. Emiatt egyébként két év alatt ösz- szesen 26 ezer bolti eladót, pénztárost, pincért, főurat és szolgáltatóiparost bün­tettek meg, jórészt pénzbír­sággal, ám nem tudni, hogy összesen milyen összeggel. Csak azt tudni, hogy a szakértők már öt évvel ez­előtt is 10 milliárd forintra becsülték azt az összeget, amit — a fogyasztók meg­károsításával — jövedelem­ként zsebeltek be a kiske­reskedelemben és a vendég­látásban. Tegyük hozzá: adómentes jövedelemként. Szép summa, mindössze egy év alatt... Az imént említett adatokat összegezve egyébként több mint 30 milliárd forintra te­hetők a „láthatatlan” kiadá­saink, de ismétlem: ez csak óvatos és néhány évvel ko­rábbi becslés. Nem számol például azokkal a forintok­kal, amiket a pénzespostás­nak, a benzinkutasnak, az újságkihordónak adunk, vagy amivel esetleg a tömb­házfelügyelő lanyha buzgal­mát honoráljuk. Talán túl nagyok, ezért esetleg túlságosan is keve­set mondanak az idézett számok, milliárdok. Az ef­féle kiadásokat közelebbről is vizsgálva, a szakemberek megállapítása szerint háztar­tásonként, összesen és éven­te legkevesebb 10 ezer fo­rint megy el e „láthatatlan” kiadásokra, amelyeket per­sze nagyon is és egyre jobban érzünk. Legkevésbé a borravalózást: ez nem je­lent olyan anyagi terhet, mint például az esetenkénti — és igencsak korrupciós színezetű — csúszópénz. És — már bocsánat az igen tisztelt orvosi kartól — kor­rupciónak minősítem a há­lából fizetett pénzeket is, amelyek átlagos összege a kórházban ápoltak esetében 1000 forint. S hogy mindezt miért? Netán azért, mert megrög­zötten borravalózó, hála- és csúszópénzeket osztogató nép vagyunk? Nem. Azért is, mert a boltvezetők, az orvosok, az áruházi rész­legvezetők és az ügyvédek, a fodrászok és a vendéglő­sök, a taxisok és a benzin­kutasok manapság már nemcsak elvárják, de — tisz­telet a kivételnek! — köve­telik is a külön fizetséget, az anyagi helyzetüket javí­tó láthatatlan jövedelme­ket. S valljuk be: okkal kö­vetelik. Legtöbbjük munka­helyi fizetségébe eleve be­kalkulálják a borravalót, s ennek etikai megítéléséről most hadd ne elmélkedjek. Vannak e jelenségnek azonban messzebbre mutató következményei is. A bor­ravalóval, a hálapénzekkel és a csúszópénzekkel oly mértékben növelhetők az érintett rétegek jövedelmei, hogy ez önmagában is de­valválja a fő munkahelyen fizetett munkadíj értékét, je­lentőségét. Ezt látván, tud­ván, azok is negatív kon­zekvenciák levonására kény­szerülnek, akik egyébként nem, vagy csak alig tevé­kenykednek a szocialista szektoron kívül. Mindez pe­dig a fegyelmezetlenség — és a hatékonyság — romlá­sához vezet, végső soron te­hát a termékek előállítási költségeinek növekedéséhez és szükségképpen az áreme­léshez. Végtére is a növek­vő költségeket valahogy be kell hozni, be kell vasalni a vásárlón. Ne feledkezzünk meg ar­ról sem, hogy a háztartá­sok nagy részében nincs anyagi fedezet az állandó­sult borravalózásra, a szo­kásjog szerint kijáró hála- és csúszópénzek fizetésére. Következésképpen — s ezt felismerve — a második, il­letve az árnyékgazdaságban tevékenykedők kínálatukat szolgáltatási ajánlataikat egyre inkább a magasabb jövedelmű rétegekhez iga­zítják; egyre inkább megfe­ledkeznek a szolidabb vá­sárlói, fogyasztói igényekről, s ugyancsak megfeledkez­nek az olcsóbb termékekről, szolgáltatási formákról. Lehet tehát töprengeni: fizetjük-e továbbra is e' „láthatatlan" kiadásainkat, s ha igen, akkor utána gon­dolunk-e, hogy önként vál­lalt fizetési kötelezettségünk — fizetési szokásunk? — ugyan mennyiben befolyásol­ja a mindenkori és a tény­leges árszínvonalat? „ V. Cs. A kedvezőtlen folyamatok megfordítására Hogy mennyire alkalmaz­kodóképes ma egy vállalat az adott közgazdasági kör­nyezethez, az sok mindentől függ. Annak szervezettségé­től, műszaki fejlettségétől, a vezetés újra irányuló törek­véseitől. a dolgozók szorgal­mától, tenniakarásától. A vállalatok tehát nélkülözhe­tetlen szerepet töltenek _be ,a népgazdaságban. Ez tűnt ki nemrég a Miskolcon ren­dezett XXV. közgazdász vándorgyűlésen is. Többen megfogalmazták, hogy a vál­lalatok a gazdaság főszerep­lői és teljesítményük hatá­rozza meg a népgazdaság eredményeit. Kétségtelen, az elmúlt más­fél év produkciói elmarad­tak a várakozásoktól gaz­daságunkban, ennek ellené­re nincs mód az éves és a középtávú VII. ötéves terv céljainak megváltoztatásá­ra. Pál Lénárd akadémikus, az MSZMP Központi Bi­zottságának titkára éppen azt hangsúlyozta, hogy nap­jainkban és a következő években meg kell találnunk azokat az eszközöket és mód­szereket, amelyek segítségé­vel a jelenlegi kedvezőtlen folyamatok megfordíthatok. Melyek legfontosabb felada­taink? Mindenekelőtt a kül­gazdasági egyensúly biztosí­tása, a gazdaságos termelés dinamizálása, az elsődleges­ségek érvényessége. ame­lyek mind megvalósíthatók. A dinamizáláshoz azonban szükség van arra is, hogy komolyan vegyük az 1968- ban meghirdetett gazdaság- irányítási rendszer reform­jának 1984-ben elhatározott továbbfejlesztését. Elvonások, kényszerhelyzetben Igaz, ma a közgazdasági szabályozók nagy központi elvonásokat közvetítenek, amelyek kényszerhelyzet elé állítják a vállalatokat. Ez ismert dolog! Amennyiben a népgazdaság helyzete javul és erre irányul a középtávú terv — bizonyosan változik a helyzet ebben is. Szó esett arról, hogy ma a hitelfel­vétel, az anyagbeszerzés, az import és a beruházás lehe­tőségei behatároltak. A vál­lalati mozgástér tehát igen szűk. Így érthető, hogy a hosszú távú elképzelések gyakran túlélési elemekkel keverednek a vállalati stra­tégiában. Azt is megfogalmazták, hogy amikor a népgazdaság nehéz helyzetben van, a ter­melőegységek jobban szere­tik, ha az állam vigyáz rá­juk. Nem igazán örülnek azoknak a kísérleteknek, amelyeknek kiteszik őket, főleg a piac nyomásának. Ugyanakkor növelni is kel­lene a vállalatok önállóságát ahhoz, hogy a kedvezőtlen feltételekhez jobban alkal­mazkodjanak. A jól gazdálkodóké, az alkalmazkodóké A VII. ötéves terv fontos célkitűzése, hogy minden eddiginél jobban elősegítse az emberi képességekben rej­lő tartalékok eredményes fel. tárását. Különösen a vállal­kozói kulltúra és általában a kultúra fejlesztését, a prob­lémák megoldására és nem elhárítására való készség, a kockázat, a felelősségvállalás szerepének fokozását. Ezek ugyanis nagy szerepet játsz­hatnak a következő évek fel­adatainak megoldásában. Fontos, hogy valóban vál­lalkozói elemekkel gazdagít­suk a vállalatvezetői maga. tartást. Elsősorban az inno­vációs készség erősítésében, az erőfeszítésekbe vetett hit­tel, a munka és a termékek minőségének javításával. Nem kevésbé az összefüggé­sekben való gondolkodással, a piacihoz, a szabályozókhoz, a fizikai feltételekhez, a dol­gozókhoz való alkalmazko­dással érhető el. Nincsenek könnyű hely­zetben jelenleg a vállalatok, hiszen a kedvezőtlen nem­zetközi feltételek, a szelek­tív fejlesztés késése, az ár­rendszerből adódó gondok miatt lassú a kibontakozá­suk! A cél pedig egyértelmű, hosszabb távon, tehát a kö­vetkező években is a vállala. toké marad és kell is, hogy maradjon a gazdaságon be­lüli főszerep. Persze, a jól gazdálkodó, a közgazdasági környezethez alkalmazkodó termelőegységeké, akik ké­pesek a megújulásra, a nye­reség elérésére. Az áruter­melő. a piaci igényekhez iga­zodó gazdaság viszont csak akkor működhet eredménye­sen. ha természetessé válik a hatékony foglalkoztatás, tehát a felesleges munkaerő átcsoportosítása és a veszte­séges vállalatok, szövetkeze­tek felszámolása. Ez az elő­relépés alapja. v Mentusz Károly Kutatófúrás — 3 ezer méterre Éjjel-nappal — három műszakban — dolgoznak a Kőolaj- és Földgázbányászati Vál­lalat Celldömölk Észak-Nyugat I. számú fúrásán a nagykanizsai szakemberek. A kuta­tófúrás célja új szénhidrogénmező feltárása. A 3 ezer méter mélyre tervezett fúrás­nak már több mint a felénél tartanak (MTl-fotó: Czika László) Vendégmarasztaló Vajon az asztalra került csizma eseté­hez hasonló-e, hogy a Hortobágyi Fogadó falait ezekben a hetekben festmények, grafikák és művészi fotók ékesítik? Nos, igaz, hogy a csikósokat, a pásztorokat, a gépkezelőket és más pusztai embereket eredendően nem a kultúrszomj hozza be ezen létesítménybe dologidő után. Jó ide­je mégsem — hortobágyi kifejezéssel élve — tájidegen a képzőművészet itteni jelen­léte. A fogadó ugyanis immár ötödik al­kalommal volt házigazdája a téli horto­bágyi alkotótábornak, amelynek produk­tumaiból nyaranta aztán nemcsak hely­ben, hanem megyeszerte is összejön egy- egy tárlatra való anyag. Vendéglátás a kultúrában — kultúra a vendéglátásban: tömöríthetnők a hasonló kezdeményezések lényegét. A hortobágyi alkotótáborokat a hetvenes évek közepén útjára indító Hajdú-Bihar Megyei Ven­déglátó Vállalat vezetői is abból indul­tak ki, hogy a két tevékenység nincs is olyan távol egymástól. A kettő egyazon fedél alá hozhatósága iránt táplált hi­tüket még az éttermi árak későbbi drasz­tikus emelkedése sem rendítette meg; eszük ágában sem volt kihúzni e műve­lődéspolitikai tételt a költségvetésből azzal, hogy az nem közvetlenül bevétel- növelő tényező. Inkább ráfizettek? — kérdezhetne köz­be bárki. S jogosan tenné. Az ilyen ösz­szegek előteremtését nem volna illdomos egy alapvetően más hivatású, ráadásul erőteljesen nyereségérdekeit “cégtől el­várni. Csakhogy nem is kell, ugyanis nem fizetnek rá. Arra, hogy megvan a tisz­tes haszon, mi sem jobb bizonyság, mint az, hogy bár a fogadó néhány esztendeje szerződéses üzlet: vezetője továbbra is készséggel vállalta a téli pusztát meg­örökítő harminc hivatásos, illetve ama­tőr művész „háziasszonyának” szerepét. A titok nyitja egyszerűbb, mint gon­dolnánk. A művészek alkotásai ugyanis vevőre találnak, s a képek ára fedezi a táborozás fogadóbeli szállásdíját és egyéb költségeit. Az értékesítés egyik fóruma éppen az említett nyári tárlat, de ve­vő például a vendéglátó vállalat — amely eddig csak a debreceni Aranybikát 300 képpel szépítette — és a Hortobágyi Ál­lami Gazdaság is. A hírverésben, illetve a művészeknek a téli puszta vendégma­rasztaló talaján látványközeibe való el­juttatásában ugyancsak ez a két cég se­gít. Látható tehát: jó ötletek és megfelelő készség esetén még az egyéni, a csoport­érdekeltség, illetve a kultúra is össze­egyeztethető. Hátha a pusztai tárlat sem marad pusztába kiáltott példa ... R. T. J.

Next

/
Thumbnails
Contents