Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-13 / 190. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 13., szerda t Borsos Miklós nyolcvanéves Mai művészetünk élő klasszikusa, Borsos Miklós, nyolcvanéves. Sokoldalú művész: szobrász, érmész, grafikus, de mindennap­jainkhoz szervesen hozzátartozik a zene, sőt az irodalom művelése is. öntéletrajza, a Visszanéztem félutamról, maradandó könyv­siker volt. A pálya titkairól, elindu­lásáról, művei keletkezésé­ről így nyilatkozott tihanyi otthonában, melynek kert­je felesége, a művészi ízlé­sű Kéry Ilona jóvoltából a sziget egyik nevezetessége: „A művészetre Lyka Károly "A művészet könyve« című munkája hívta fel a figyel­memet, még Nagyszebenben, gimnazista koromban. Tőle kaptam az indíttatást, az igé­nyességet. a művészet lé­nyegére való figyelést. Attól fogva az iskola nem érde­kelt. Győrben ki is léptem a negyedik gimnáziumból. Apám győri órásműhelyében aranyműves lettem.” „A művésznyomor abban az időben elképzelhetetlenül nagy volt, de mégis vállal­tam a nélkülözések, a letö­rés, betegségek ellenére is, melyek akkor megtizedelték a fiatal művészek sorait. Olyan mintaképeink voltak az éhezés terén, mint' Rud- nay, Derkovits, József Attila, Egry József." A csapásokból Borsos Miklósnak bőven kijutott. Először a Képzőművészeti Főiskolára sem vették fel. Akkor vándorbotot vett ke­zébe, a régi inasok módjá­ra pénz nélkül elgyalogolt Olaszországba, az oly vá­gyott Firenzébe, hogy a nagymesterek örökérvényű műveiből tanuljon. „Fiatalon műveik döntően befolyásolták látásomat. En­nek köszönhetem, hogy nem az akkori párizsi napi stílus­változatok légkörébe kerül­tem, hanem Donatello, Mi­chelangelo, Verocchio köze­lébe. Akkor még festőnek készültem, bár festményeim egy részével nem voltam megelégedve, és azokat Fi­renzében az Amőba dobtam. Ekkor már túl voltam az iz­musok kísérletezésein, amit én sem tudtam elkerülni. Amikor azonban eljutottam addig, hogy csak egy feke­te pont és egy vonás ma­radt a papíron, úgy érez­tem, elveszítettem azt az örö­möt, belső izgaLmat, amit az érzékletes rajzolás okozott. Láttam, hogy a legnagyobb kortárs mesterek, Picasso. Braque, azért hagyták ott oly rövid idő alatt az álta­luk kezdeményezett kubiz- must és tértek át az érzék­letes rajzolásra. festésre, mert ha a művészet stati- kusssá válik, elveszíti fejlő­márvány szinte lélegzik, mint a klasszikus görög szobrokon. A formai megjelenést min­dig az anyag diktálja, de a lényeg a tartalmi kifejezés: „Az a fontos, hogy az anya­got mennyi szellemmel tud­juk megtölteni; aszerint vá­lik művészetté, vagyis szel­lemi jelenséggé.” Egy hosszú stílus korsza­kában a Balaton adta mű­veinek atmoszféráját. Ebben az élményanyagban vissza- idéződtek élete során fel­gyűlt útiélményei: a medi­terrán partok, a dél-fran­cia tájak lélegzenek a több évtized múlva faragott Li- gheák, Pannóniák, a Tihany leánya, a Tihanyi pásztor megejtően lírai alakjaiban. Nagymestere a portrészob­rászatnak. Kezéből származ­nak az utolsó évtizedek leg­emlékezetesebb portrészob­rai, köztük Egry Józsefé és Szabó Lőrincé. Sokat il­lusztrál és grafikai lapok százait készíti, leginkább ti­hanyi otthonában. Nem tud betelni a víz, a parti náda­sok, a fickándozó halak, a mohalepte kavicsok mindig változó világával. Kiállítások, hazai és kül­földi elismerések, nagy hatá­sú tanári pálya, legfőképp pedig remekművek egész so­ra jelzi e művészpálya mér­földköveit. B. J. dőkópességét. A rajzolás után rézdomborításokat készítet­tem, köveket, márványokat cipeltem haza és elkezdtem faragni. Első szobrom, az „Anya gyermekkel” mámo­ros örömmel töltött el, amely, nek nem volt más magyará­zata, mint hogy megtaláltam műfajomat. A század meg­újulásra igyekvő művészi tö­rekvései a szobrászatban is érintettek, hiszen csak a di­lettánsnak nincs apja. any­ja; az teljesen eredeti. — mi kötve vagyunk apákhoz és nagyapákhoz, sőt kortár­sainkhoz is. — Mikor mi már szétnéztünk a világban. Semmi művészi felfedezni való nem volt, mert Bran­cusi már 1910-ben megcsi­nálta a „Tojás”-t, ami ha­tott nemcsak rám, hanem Henry Moor-ra és annyi más kortársamra is. Nálunk azon­ban nem az utánzás követ­kezett, hanem az, hogy e ha­tások alapján az akkor; aka­démikus hagyománytól el­ütő úton indultunk el.” A nélkülözés hosszú évei után művészete beérett. 1931- ben rendezte első kiállítását a Tamás Galériában. 1941-es kiállítása óta pályája felfelé ívelt. Szobrait kőbe, bazalt­ba vagy márványba farag­ja, domborításait rézből ka­lapálja. Az érzékletes for­mázás mestere, művein a Várakozó halászok (tusrajz) ÓDON HÁZAK, HAJDANVOLT EGRIEK Az épület homlokzata (Fotó: Köhidi Imre) Széchenyi utca 16. IV/I. Vajon ki emlékszik arra, hogy ki volt az a teátrista, aki először szólalt meg ma­gyarul Egerben? Még a színházi szakem­berek közül is kevesen tud­nak Nagy Jánosról, akinek nevéhez fűződik ez a múl­hatatlan érdem. o Közhely, de igaz, az utó­kor hálátlan. Ez a tehetsé­ges, ambiciózus, ötletgazdag művész először a pesti szí­nésztársaság tagjaként tevé­kenykedik, mindaddig, amíg az anyagi válság miatt fel nem oszlott. Ekkor sem ke­seredett el, mivel olyan al­kat volt, aki a legnehezebb helyzetekből is kiutat lel. A társulat töredékével — ekhós szekéren — országjáró kör­útra indult. így jutottak el a barokk városba is, ahol 1815. június 22-én léptek pódiumra. Elsőként neki volt jelené­se, őt követte az a Déryné, akinek káprázatos tehetségé­ről már akkor legendák keringtek. Eredetileg csak egy-két előadást óhajtottak tartani, de meglepte őket a szűnni nem akaró tapsorkán. Olyannyira, hogy eszükbe sem jutott gyorsan távozni. A neves művésznő lelken­dezve jegyzi fel naplójába, a szeretet, az elismerés egy­értelmű megnyilatkozásait. „ ... oly szíves fogadtatás­ban részesült a társaság, hogy sokkal több ideig ma­radtunk ott, mint szándé­kunk volt. A sok meghívás­nak ebédekre, ozsonnákra vacsorákra, pincékbe nem volt szünete. Ez új dolog volt előttünk. Pesten ilye­nekben nem részesültünk soha.” A krónika megőrizte a színmű címét is. A Ki-ki sa­ját háza előtt söpörjön né­metből átültetett darab volt, Szomor Máté fordításában. A színhely: az akkortájt híres Spetz-ház, a későbbi Ö-Kaszinó, az az épület, amelynek fordulatos histó­riája számos tanulsággal ajándékoz meg bennünket. o A telken 1690-ben Somo­gyi Mihály hajdúkapitány otthona állott, aki hajléka építése előtt nyolc romok­ban heverő kis házat bon- tatott le, hogy újat, rangjá­nak megfelelőt emeltessen magának a jókora, a 611 négyszögöles portán. 1713-ig ő volt a tulajdo­nos. Ekkortól — 1732-ig — Bersenyi Demeter majd Zorger Gergely a birtokos, őket követi — 1738-ig — Csomortányi Imre kanonok, majd 1746-ban Gusztinyi fő­pap. 1751-ben özvegy Vall. ner József né, 1752-től pe­dig Pécsy Mihály szenátoré. 1755-ben ifjú Farkas János városi főjegyző szerzi meg, méghozzá úgy, hogy cserébe kapja a Jókai és a Kápta­lan utcák sarkán levő haj­lékáért. 1798-ig él itt. Az újabb vevők Szalgháry Antal és felesége Vratarics Anna. A házaspár talán nem érez­hette jól magát, mert már 1802. augusztus 21-én to­vább adta Spetz József gyógyszerésznek és asszonyá­nak Rembold Katalinnak. A vételár 4500 forint. Csak érdekességként em­lítjük 1792-től 1796-ig az épület lakója volt Kracker János Lukács púpos lánya Terézia, Zách József özve­gye. o Eddig a szakszerű tételek, a forgatagos események mostantól rajtolnak. A régebbi gazdák egyike sem gondolt arra, hogy a házat bővítse, tágasabbá, szebbé, mutatósabbá vará­zsolja. Egészen másképpen véle­kedett a vállalkozó kedvű, az ötletgazdag, a kockáza­toktól sem húzódozó férfiú, aki elhatározta, hogy nagy­vonalú, s üzleti szempont­ból is ígéretesnek tűnő el­képzeléseit mindenképpen valóra váltja. Fantáziát látott egyebek között a cukorgyártásban, s meg is próbálkozott vele. Gyógyszertárából származó jövedelme — már 1795-ben 'megvette a régi jezsuita pa­tikát, amely a ciszterci rendház északkeleti sarkán volt — kevés a beruházás­sal járó kiadások fedezésé­re, ezért a kincstártól kí­ván kölcsönt felvenni. 1812-ben nagyszabású ak­cióba kezdett. Ismét a ki­aknázható lehetőségekre, a pénzre gondolt, ezért hatá­rozott úgy, hogy megnagyob­bítja családi fészkét, s megtoldja a földszintet egy emelettel, elsősorban azért, hogy lent kávéházat, fent pedig tánctermet nyithas­son, s az egész udvart körbe építse. A tervezéssel és a kivitele­zéssel Povolni Ferenczet az itteni klasszicista építészet ügyes mesterét bízta meg. Sokáig minden a rendjén ment, az utolsó szakaszban azonban vita keletkezett ket­tejük között. Ez annyira elmérgesedett, hogy a tulaj­donos az alábbi — a kor emberi viszonylatait is ér­zékeltető kérvénnyel fordult a városhoz — 1814. július 9-én: „Nemes Tanács! Povolni Ferencz egri kőmíves mes­ter még 1812-ik esztendőben az én mostan már majdnem egészen elkészülendő háza­mat elkezdette építeni és folytatta békességes építé­sét a legközelebb elmúlt (1814) június hónap végéig. Ekkor hozzám egy contrac- tust hozott aláírásra, amely­ben az foglaltatott, hogy én kötelezzem magamat 400 Ft terhe alatt arra, hogy én az ő legényeit, amikor ő kí­vánni fogja, mindig limita­tion felül fizetni fogom. Ezt én mint törvénytelent és nékem felette károsat alá­írni nem akarván, Povolni Ferencz egyenesen kimon­dotta, hogyő az eddigi való mód szerint épületemet folytatni nem fogja. Emiatt tehát folyamodván én főbí­ró úrhoz, ő Povolni Feren- czet kihallgatta és általlát- ván igazságtalanságát, kö­telességévé tette az épület­nek továhbfolytatását és végezését. Én tegnap na­gyobb bátorságomra kíván­tam tőle arrul cautiót, hogy az épületemben eddig hibát nem ejtett és nem fog ez­után is ejteni, ő azonban ezt egyáltaljában nékem nem akarja megadni, sőt az Abriszt sem akarja kiad­ni, ezért énnékem nem le­hetvén benne bizodalmám, kéntelenítettek véle felhagy­ni, és épületemet más mes­terrel folytattatni. Kérem a tanácsot, méltóztasson őtet az Abrisz általadására és a közöttünk megállapított 100a Ft (ha épületemet tökéllete- sen végrehajtja) jutalombul előre kiszedett 600 Ft-ok- nak visszaadására kénysze­ríteni.” (Folytatjuk) Pécsi István A Kossuth Könyvkiadó új könyvei Érdekes újdonságokat ki- . nál az elkövetkező hónapok­ban a Kossuth Könyvkiadó. Liszt Ferenc, 1811—1886 cím­mel kötetet jelentet meg, amely három írást tartalmaz a rendkívül gazdag Liszt- örökségből. Két dolgozat a Gazette Musicale de Paris­ban látott napvilágot 1837- ben. A művészek helyzeté­ről és életkörülményeiről a társadalomban, illetve Ha­zám! címmel. A harmadik egy 1978-ig ismeretlen do­kumentum 1849-ből, amely Weimarban jelent meg és több mint egy évszázadig a párizsi Bibliotheque Natio­nale zenei osztályán rejtő­zött. Balogh Edgár, az erdélyi irodalmi élet nagy alakja 1986-ban lesz nyolcvanéves. Kevés olyan területe van az írásnak és a publicisztiká­nak, amely ne viselné keze nyomát. A temesvári szüle­tésű író az 1957 és 1983 kö­zött megjelent több mint fél­száz publicisztikai írását gyűjtötte egybe Magyarok, románok, szlávok című kö­tetében. Salgó László A szuezi há­romszög — 1956 címmel ad­ja közre könyvét. Nasszer ezredes 1956. július 26-án je­lentette be, hogy államosít­ják a Szuezi-csatornát. Pá­rizs azonnali háborúval akart válaszolni. Három évtizede történteket elevenít fel írá­sában a szerző. MATUZ GABOR: Emberek lesznek Elegáns mozdulattal rúgta fejbe a nála valamivel ma­gasabb fiút. Amikor látta, hogy az a földre hanyatlik, kis­sé oldalt épett, erőszakolt tartással a vécé ' felé indult, halkan kinyitotta, majd be­tette maga mögött az ajtót. Az addig passzív, tehetetle­nül bámuló nézők a földön heverő fiú köré sereglettek, és izgatottan vitatni kezdték a történteket. Ottót az idekerülése óta el­telt néhány napban társai csendesnek, visszahúzódónak ismerték meg, senki nem gondolta volna, hogy ennyire vad és durva lehet. Amint kilépett a vécéből, az éppen feltápászkodó Pis­ti rákiáltott: — Tudod, kit verjél?! A kurva anyádat! Ottó szégyenlősen lehajtot­ta a fejét és sírós hangon kö­vetelt: — Ne bántsd az anyut! — Akkor is a kurva anyá­dat verjed! A következő pillanatban Ottó már Pistin térdelt, ütöt­te, harapta, tépte. Kis idő el­teltével észrevette, hogy a fejet, amit remegő kezei markolásznak, teljesen elbo­rította a vér. Ekkor elenged­te, felemelkedett, kisírt sze­meit a többiekre meresztet­te. — Miért szidta az anyut? Senki nem válaszolt. Hirtelen kivágódott az ud­varra nyíló ajtó, fehér kö­penyes nő jelent meg a kü­szöbön. — Mi történik itt? A hátulról érkező napsu­garakkal sokat sejtetően ke­retezett fiatal, idegességében néha meg-megrángó test látványát felcsillanó szem­párok tucatjai nyugtázták pajkosnak ható, csámcsogó elégedettséggel. Egy lány, aki ijedten a nő mellé húzódott, megszólalt: — óvó néni! Az Ottó meg­verte a Pistit! Az óvónő leguggolt, gyen­géden megrázta a mozdulat­lanul elterülő fiút, előbukka­nó tehetetlenségében megsi­mogatta a véres arcot, aztán a csuklón próbált valamit mégis tapintani... Ujjai las­san csúsztak le a még meleg bőrről. Hátrafordult. — Mit csináltál, te sze­rencsétlen? — kérdezte foj­tottam — Azt mondta, hogy kur­va az anyu, pedig már nem is él. Akt a vízparton (rézkarc)

Next

/
Thumbnails
Contents