Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 9., szombat Költői üzenet a Kárpátok aljáról Vaszil Pagirja versei elé A vers mindig üzenet: ha igazán vers a vers, ha igazán költő írta, valahogyan szíven kell, hogy üssön, valamit át kell, hogy adjon abból, amit írója átélt, mikor sorait papírra vetette. Igaz ez ma is, a humán kultúrát egyre kevesebben befogadók korában, amikor legjobban éppen a költészet kezdi hitelét veszíteni túlságosan racionálissá, praktikussá váló korunkban. A vers üzenete nem ismer országhatárokat. Vagy legalábbis nem szabadna, hogy ismerjen. Persze mindjárt jöhet az ellenvetés: igen, igen, de itt vannak a nyelvi korlátok, azok makacsab- bak az országhatároknál! Visszatromfolhatunk: azért vannak a műfordítók, hogy leküzdjük ezeket a sorompókat! A szomszéd népek irodalmának, ezen belül költészetének megismerése külön nemes feladat kell, hogy legyen a számunkra. Folyik is a megismerés, megismertetés kölcsönösen, mint tudjuk, közvetlen szomszédainkkal is: szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, hor- vátokkal és természetesen a Szovjetunió népeivel. Ennek a fajta üzenetnek a hangja most Ukrajna Kárpátokon inneni területéről szól. Vaszil Pagirja versel szeretnének hatni ránk Mukacsevóról (Munkács), ahonnan természetesen magyar költők is megmegszólalnak itteni folyóiratokban és újságokban is. Ami keveset eddig Vaszil ’Pagirjáról megtudtam, az. hogy hatvanon felüli, az „erdőket” képviseli az irodalomban: favágó volt, a háború alatt Dániában szenvedett koncentrációs táborban, ahonnan nyilván sok viszontagságon keresztül kerülhetett vissza szülőföldjére. A Kápátontúli Ifjúság a költő 60. évét köszöntő szavaiból tudtam meg, hogy verseket írt már a koncentrációs táborban is, olyanokat, melyek a szülőföldje utáni szomorú vágyakozását tükrözték. Egy évszám azonban szíven ütött rövid életrajzi ismertetésében: 1923. január 1-én született. Vagyis napra megegyezően éppen Petőfi Sándor századik születésnapján! Van a Petőfi és Pagirja születési dátuma közti egyezésben valami meghatóan jelképes. Költő lett ő is, a szabadság hírnöke, még ha másfajta emberi értékekkel is, mint nagy magyar elődje. V. Fedinisinec azt írja róla a Kárpátontúli Ifjúság 1983. január 8-i számában, hogy Pagirja elsősorban szerénységével gyakorolt rá mély benyomást, amikor megismerkedett vele az 60as években a Munkácsi Irodalmi Egyesülés egyik ülésén. Verseiben tisztán jelenik meg a természet, az erdők világa költészetté varázsoltam A természetlírának mély hagyománya van a szovjet lírában, elég a nemrégen teljesen rehabilitált Borisz Paszternákra gondolnunk. Vaszil Pagirja verseit olvasva azonban a szovjet líra ismerőinek nyilván Za- bolockij költészete is emlékezetébe fog idéződni. Csak persze itt a Kárpátok jelennek meg, hegyoldalaikon szétszórt falucskákkal, csörgedező patakokkal, erdei rétekkel, télen a sűrű hóhullással és a fehér hó ünnepélyes csendjével, áhítatával. Próbáljuk megérezni ezt a csendet és áhítatot Pagirja verseiben. Mert bennük van, csak ki kell tudni olvasni belőlük. Szokolay Károly Vaszil Pagirja versei ZAHEMSZKY LÁSZLÓ (UKRÁN NYELVBŐL ÁTÜLTETETT SZÖVEGEINEK FELHASZNÁLÁSÁVAL FORDÍTOTTA: SZOKOLAY KAROLY Zöld mezőn fehér virág Zöld mezőn fehér virág, tőled bűvös a világ? Az a te virradatod, mellyel szívem gyógyítod? \ Mennyi gyűlés, mennyi baj! Ülés, tervek és ricsaj! Meleg tavaszi eső, te vagy éltető erő! Fehér éjszaka Cseng-bong az este fényes csöndje, szemünkbe hull a sűrű hó. Patak fölött a síró fűzre tört a tél, éji támadó. A fenyők kék ruhába bújtak, már a folyó is hó alatt. Magára minden havat aggat, erdő, mező, hegy és patak. A csillag is mind ünnepélyes, a város alszik hópuhán. Minden annyira hófehér lesz, hogy szívünk cseng ily éjszakán. A megismételhetetlen pillanat Pirosló pipacsként hozott nékem téged meg nem ismétlődő röpke pillanat. Félig elfelejtett dalt adtál szívemnek, elhoztad magaddal ifjúságomat. Búzavirág szemed gyöngéden fénylett rám, mint a koratavasz hegyek ormain. Fehér éjszakákat idéztél fel bennem, melyek úgy repülnek, mint az álmaim. Simogatást hoztál, játékok világát, pipacs láng-virágát füves réteken. És szemembe könnyet, a szeszélyes nedvet. Mindent eltakartál, helyem nem lelem. Pirosló pipacsként hozott a sors nékem, tán pillanat ez, hogy így történhetett. Szavaim elfúltak, elvetted nyugalmam, fátylad borítja az azúrkék eget. Az életem tavasz szülöttje... Az életem tavasz szülöttje: kék hajnal a gyermekkorom. Ott ragyogott a nap fölötte vidáman és fiatalon. Bíbor nappal az ifjúságom, érett, s az ég ragyogta be. Fénylett jóságom, ravaszságom. Jött jó vele, jött rossz vele. Delem elmúlt, hisz alkonyult már. Árnyak szállnak a fűre le. Egy messzi bérc még kéken ott áll, de rám terül az éj dere. És fent megint a Hold világot, beáll a csend körös-körül. S holnap majd egy új nap fellángol, a múltat hagyva örökül. E bben az évben késett a hideg, ám mikor végre hidegen, elkeseredetten elsötétült az ég, mikor a fák halványsárga lombja megfakult, bozontossá vált, és a tavak vize ólomszürkén kezdett fodrozódni, egyszeriben körös-körül mindent elárasztott a tél illata, és kábult rosszkedv telepedett a tájra. Hajnalonként már köd gomolygott a mező felett, amely az első fagyokra készülődött, hiszen a gabonát már rég learatták és kicsépelték, no meg a madarak is, akiknek napsugaras énekétől egész tavasszal nem volt se éjjele, se nappala, már rég más vidékre repültek. Ugyanezen gondolkodtak a szakadékok is, mivelhogy a lejtőjükön kúszó szeder is elszenderedett, és a galagonya, amelyet még nemrég elborítottak az apró piros bogyók, most kopaszon hajladozott a zsivány szélben, és mind áhítoztak már a magas hóbuckákra. A kihalt, tar rétek friss, fiatal fűről álmodoztak, a gyermekhangoknak engedelmeskedő legelésző csordáról, a fagyalbokrok a keskeny patak fölött azon sajnálkoztak, hogy szárny nélkül születtek és nőttek fel, és így nem repülhetnek melegebb vidékre, mint azok a madarak, amelyek csak percekre telepedtek meg vékony ágacskáikon. A szürke nyúlnak is folyton a tél járt az eszében. No, nem azért, mintha se a tavaszt, se a nyarat, se az őszt nem szerette volna. Egyáltalán nem. Hisz a tavaszt nagyon szerette, mert a meleg napok beálltával az egész világ a hazája lett: volt hol rejtőznie, volt mit ennie, és bár az állandó rettegés az életéért nem szűnt meg, de enyhült, sőt állandó ellenségei, a rókák és az örökké a végtelen égbolton köröző héják ilyenkor kevésbé veszélyeseknek tűntek. Nyáron is jő, mert a rókák madárfészkeket találtak maguknak, mindig jóllakottak voltak, és bár ő még mindig nem aludhatott nyugodtan tőlük, de el lehetett menekülni előlük, ősszel is szabad és boldog az élet, a kolhoz földjein sok édes sárgarépa van, a kertekben pedig finom, hersegő káposzták, noha éppen ez az az idő, mikor szívébe beköltözött a riadalom, mert megérezte, hogy megkezdődött a nagy vándorlás dél felé, a tengerhez, a nap közelébe; éjjel-nappal hallotta a madárrajok suhogását a levegőben. Bármennyire is szerette a nyúl a tavaszt, a nyarat és az őszt, a hideg szétáradásával már a télre kellett gondolnia. Kigömbölyödött testét kezdte beborítani a vastag téli bunda, a szürke szőr kihullott, helyette világosabb nőtt. Amikor a szürkét még nem vedlette le teljesen, s a fehér sem nőtt ki egészen, a nyúl nevetséges és szánalmas volt. Ilyenkor bármelyik ellensége felfedezhette, ezért szinte állandóan egy helyben kellett lapulnia a mező göröngyei vagy a szakadékok dudvái között. Ilyenkor még az egereket is irigyelni kezdte: telehordták az egérlyukat gabonával, s most nyugodtan ülhettek. Irigyelte a takarékos és bölcs ürgéket is: senki elől nem •1931-ben született. Pedagógiai főiskolát végzett. A XX. kongresz- sztis után indult ukrán frónemzedék egyik vezéralakja. Költőnek indult, prózája azonban értékesebb. Legtöbb elbeszélése a mai fiatalság kontrasztokban gazdag érzelemvilágát fejezi ki. kellett menekülniük és rejtőzködniük. Még a hangyákra is irigykedett, akik bevették magukat a fák kérge alá. vagy bármilyen kis résbe. Ebben az időszakban szívesen látogatott be a legközelebbi faluba — ott ilyenkor nyugalmasabb és veszélytelenebb. Meghúzódott valamelyik ágyúsban, és úgy szunyókált reggelig. A kutyáktól nem félt — ha azok megpillantanak egy nyulat, ugatni kezdenek, utána erednek, és úgy hajszolják, hogy semmit sem vesznek észre maguk körül: ilyenkor oldalt kell ugrani, elrejtőzni az istálló mögött, s a nyulat hajszoló Morgós és Szürke még hosszú ideig fog hangos ugatással száguldozni, míg végre csodálkozva megáll, és derűs értetlenséggel csóválni kezdi a farkát. Lehullott az első hó, és a fehér mezőben a még szürke nyúl olyan volt, mint egy piszkos rongycsomó, egy mindentől rettegő, tehetetlen gombolyag. De a szőre fokozatosan kifehéredett, sűrűbbé vált, mintha még meg is hízott volna; úgy tűnt, hogy megnyugszik, hogy visszanyeri, ha nem is a lelkiegyensúlyát (mert miféle kiegyensúlyozottsága lehet egy nyúlnak?), de legalább a nyugalom és magabiztosság látszatát. Mint mindig, most is éberen aludt, nyitott szemmel, de már nem irigyelte a hangyákat, az ürgéket, az egereket, mert újra meglelte nyúl- önérzetét. Újból kezdte értelmét látni életének — nem úgy, mint a rét bokrai, amelyek még a téli alvás közben is kakukkról, gémről, pacsirtáról, fürjről gondolkodtak, álmukban szárnyakat növesztettek, és látták magukat melegebb vidékre repülni, gyökereikkel csapdosva, ágaikkal suhogva. A nemrég még idegennek, rosszindulatúnak tűnő természet ismét kedves és ismerős lett, akár egy anya, aki védelmezi és őrzi, szereti és segíti. Mihelyt a szürke nyúl felöltötte téli ruháját, amely melegítette és észrevehetetlenné tette, újra tetszeni kezdett magának. No persze csak úgy, ahogy a tölgy tetszhet önmagának, meg ahogy a nyír, meg a héja, meg természetesen a nyúl. De ekkor felmelegedett az idő, a szél gyengéd fuvallata megolvasztotta a havat, a nap elárasztotta sugaraival a mély árnyékokat, csörgedező patakocskák indultak meg, szikrázni és bugyborékolni kezdett az olvadó hó, mert néhány napig tavasziasan tiszta és derűs volt minden. A szürke nyúl, akit megdöbbentett a természetnek ez a következetlensége, a kezdődő télnek ez a szeszélye, bevette magát a mezőn egy ott felejtett kéve alá, riadt szemekkel nézett szét, s már-már azt hitte, hogy sohasem jön el az igazi tél. Kedve lett volna a föld alá bújni, és... újra irigyelni kezdte az ürgéket. Aztán megint szárazabbra és hidegebbre fordult az idő, de egyetlen hópelyhecske sem hullott. A fehér nyúl a fekete szántóföldeken nem találta a helyét, ezért inkább a bozótosban maradt. Egyszer majdnem belefutott a rókába. Az kényelmesen, szimatolva ballagott előtte, hegyes orrával jobbra, balra szaglászott, mint aki valamilyen finom lakomára készül. A nyúl oldalra vágódott, a róka meghallotta, és megkezdődött a hajsza. Gyors, nesztelen árnyékként suhant utána az égererdőn keresztül, alig érintve a földet, a szeme két vérvörös, szikrázó lángnyelv. És minthogy hataU JEVHEN HUCALO* Milyen szörny!, m más félelem fészkelte magát a tapsifüles minden porci- kájába, és mert ez a félelem űzte őt, kegyetlen fájdalommal marcangolta mellét, mancsait, mert a levegő fájdal- masan-édesen fütyült a fölébe, mint a szabadság és az élet jelképe, a nyúl egyenletesen és kitartóan vágtatott. Átugrotta a bokrokat, hirtelen irányt változtatott, s olyan sebesen cikázott az ágak között, hogy azok meg se rezzentek, és sikerült elmenekülnie. Már régen érezte, hogy egérutat nyert, már rég megállhatott volna és kifújhatta volna magát, de már a félelme helyébe öröm költözött, s ő átadva magát ennek az örömnek csak futott és futott, boldogan vágtázott, és elébe száguldott az egész világ: a fekete buckák és a fekete erdő a látóhatár szélén, a falucska házaiból felfelé kúszó füst, és... Megdermedt egy pillanatra, majd újra száguldani kezdett, most már más irányba, újra megállt, óvatosan figyelt, majd megint előre lendült felhevült, izgatott teste. Biztos volt benne, hogy elkerülhetetlenül találkozik még a rókával. Tudta, hogy a Vörös, ha erre jár, megint ke- keresni fogja, nem felejti el. Ha havazna, el lehetne bújni, így azonban világos szőre mindenütt elárulta, és a nyúl még éjjel sem mert előmerészkedni: úgy érezte, világít a sötétben. Hogy amint a bokrok között fut — és világít, akár egy fénysugár, ahogy átugrálja a zsombéko- kat —, látható az egész mezőn. Ezért mozdulatlanul feküdt egész éjszakákon át. De nappal sem volt könnyebb. Nappal valóban bárhonnan észrevehető a fehér bundája És a nyúl búnak eresztette a fejét. Akár vízbe is ölheti magát, hogy véget vessen szenvedéseinek. Mert igazságtalan a sors az állatokhoz! Mert miért van az, hogy például az egyiknek erőt, bátorságot, mteleg fészket Is ad, meg olyan jóízű mancsot, hogy egész télen azt szopogathatja, elő sem kell bújnia? A másiknak pedig állandó félelem, örök rettegés az osztályrésze, s még az ennivalót is állandóan keresnie kell, mert magától nem jön elébe, és annyira kell vigyáznia az életére, hogy a végén már nem is kedves a számára. A nyúl elszomorodott, nyomta a bánat. Ám a róka sem szomorkodni, sem bánkódni nem hagyta. Mikor a nyúl óvatosan, csaknem minden fatönknél meglapulva átfutott a kaszálón, amaz az árokba húzódva figyelte. És alighogy a tapsifüles eljutott a mocsárnál lévő füzesig, alig kezdte el a kérget rágcsálni, a róka kiugrott leshelyéről, és teljes erejéből nekiiramodott. Vörös
