Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 9., szombat 9 Állj meg, pillanat Mint rakéta, úgy száll, könyörtelen, nem vár, hogy szemem káprázik, állj meg hát, idő! Dalát küldöm szívből a darumadárnak, meg a csalogánynak, állj meg, röpülő! Vagy te állj meg, röldünk, ne forogj oly gyorsan, ne hozd azonnyomban mindenre a fényt! Ha csak egy órára, tört pillanatára, életünk megéld. Nézd csak: muszlinkönnyő örömtől lángolnak a hegyek, lobognak. Nap olvasztja a havat. Játszó patakocskák a magukét mondják, leviszik a völgybe csörgedező hangjukat. Holnap pitymallatra virradunk új napra, s az tdőszámláló azúrkékbe száll. En ifjú hajnalom, esthajnalcsillagom, ne szaladj, ne siess, csak egy percre várj! Az Ukrán Történelmi Múzeum népművészeti anyagából i drága az élet... lángnyelvként repült, suhant a gaz fölött, amely szinte lángra kapott tőle. A nyúl csak későn vette észre, de nem annyira, hogy félre ne ugorhatott volna hatalmas erővel, ami már a róka fogai közül tépte ki őt. A róka meghökkent, és ez elég1 volt ahhoz, hogy a nyúl biztonságos távolságra kerülhessen tőle. Gyorsan futott, hátsó lábai olyan sebességgel kergették a mellsőket, hogy egyszer-kétszer föl is bukfencezett, ám rögtön felugrott, feketén a nedves földtől, és még szilajabban vágtatott előre. A róka folytatta az üldözést, s mindinkább felébredt benne a ragadozó, meg a vágy, hogy kergesse és utölérje, gyötörte a zsákmány olthatatlan szomjúsága, hogy győzzön az üldözőnek és üldözöttnek ebben az örök versenyfutásában; hanem ravasz róka volt, tudta, hogy tapasztalt és erős nyúlra akadt, tudta, hogy cselhez kell folyamodnia, különben semmire sem jut. A nyúl pedig ezalatt elrejtőzött a halmok mögött, de nem hagyta abba a futást, összezavarta a nyomokat, és a magányos napraforgókórók, krumplidombok között újra érezte a múltkori örömet, hogy futott és megugrott; az élet örömét, az édes gyönyört, hogy érzi lába alatt a földet, és hogy körülcirógatja a levegő. Élete már nem tűnt olyan fölöslegesnek és nyomasztónak, ez a menekülés felébresztette benne a merészséget, a méltóságát, és azt gondolta, hogy ha az egész világ kergetné is valamennyi szörnyűségével együtt, akkor sem érné utol, akkor is el tudna futni, vagyis győzni, mert más győzelmek nem rendeltettek neki. Végre havazni kezdett. Nappal kezdődött, s a nyúl érdeklődéssel figyelte, hogy hullnak, szállingóznak a fehér hópelyhek. hogy ereszkednek le a bundájára, a gidres- gödrös céklaföldekre, a barázdákra, hogy borítja be a tájat a fehér takaró, hogy újul meg és lesz ünnepélyesen könnyed a föld, s mint szűnik meg fokozatosan a távolságérzés. Fülei remegtek, hegyes bajusza izgatottan mere- dezett, mintha veszélyt érezne, pedig csak őrült. A hó éjjel is esett, és a nyúl annak örült, hogy most már nem lehet olyan könnyen észrevenni, ugrándozott egy kicsit a mezőn, aztán pedig a faluba indult. Ott nesztelenül elsurrant egy fűzfa alatt, beugrott a kolhoz veteményesébe, rágcsált egy kis káposztát, majd egy régi kertben találta magát. Jóllakott meggyfakéreggel, azután a szomszéd udvarban almafacsemeték kérgéből lakmározott, ugrabugrált még egy darabig, mintha meg akart volna győződni teljes szabadságáról és büntethetetlenségéről, és még vi- lágosodás előtt visszaindult a mezőre. Kényelmes tempóban szaladt, jóllakottan és elégedetten, hogy rendes ennivalóhoz jutott, hogy esik a hó, és betemeti a nyomait, hogy nem is olyan rossz ezen a földön élni, ha az isten teremtménye okos fejet visel a nyakán, és erősek a lábai. Még dúdolni is megpróbált, de a cinegék, akik értették a nyúl dalait, még aludtak, és ezért senki sem tudta meg, miről dudorászott akkor. Lehet, hogy arról, hogy bátor és vidám? Vagy arról, hogy ő nem fél se a rókától, se a farkastól, még ha falkába gyűlnek is? Vagy arról, hogy... De ne találgassunk, már csak azért se. mert a nyúl sohasem fogja igazolni feltevéseinket. i De bármennyire jól ment is nyúlunk sora, a sors új találkozást készített elő a rókával. A hideg és a fagy miatt a róka mind erősebben érezte az éhséget, és ezért egyre gyakrabban jutott eszébe a fürge nyúl, amelyik oly könnyen elillant az orra elől. Még álmodott is róla éjszakánként, és vágyakozva nyalogatta a száját. Azóta ráakadt már néhány apróbb nyúlra. jóízűen meg is ette ezt a semmiséget, de valójában arra várt, mikor csípheti el végre azt a szemtelent. Ohó, legközelebb már nem sza- lasztja el, hajszolni fogja ravaszkodva és kitartóan, leszámol vele pimaszságáért. Aztán újból találkoztak. A róka rögtön megismerte a tapsifülest, az is őt. Futottak a fehérbe borult mezőn át a nap sugaraitól csillogó havon. A hó egyre-másra beszakadt a nehéz róka alatt, a nyúl azonban egyenletes sebességgel futott előre. Ám, amikor hirtelen ugrásokkal próbálkozott, a hó alatta is beszakadt. Azonkívül az utóbbi időben keveset evett, minthogy mindent befújt a hó, jégkéreg borította a fákat, s így legyengült. A róka, mikor felfogta, hogy a nyúl már nem az, aki régen volt, összeszedte minden erejét és türelmét, s a távolság állandósult közöttük. Beugrottak a szakadékba, felkapaszkodtak a partra, de rövid futás után mindketten lassítottak, s hirtelen elfelejtkeztek egymásról: mintha a nyúl sem gondolt volna a menekülésre, s a róka se akarta volna utolérni. Egy embergyűrű vonta el figyelmüket, amely feltartóztathatatlanul közeledett feléjük. A gyűrűben még két nyúl riadozott. A hajtásban részt vevő vadászok egyre szűkítették a kört. Annyira lekötötte őket a bokrokból előzavart két nyúl, hogy először senki sem vette észre se az üldözöttet, se az üldözőt. Amikor pedig észrevették, nem hittek a szemüknek. Még hajnalban huszonnyolc vadász jött a városból a helyiérdekűn, egész reggel mind a huszonnyolcán eredménytelenül mászkáltak árkon-bokron keresztül, s már bármilyen zsákmánnyal beérték volna, de egész idő alatt nem volt szerencséjük, varjún kívül semmi sem akadt útjukba. S ez így volt egészen az utolsó óráig, míg ki nem hajtották a szakadékból ezt a két nyu- lat, amelyeket most ádáz figyelemmel vettek körül, azok meg egyre reménytelenebbül keringtek a halálos gyűrűben. Ám, amint a puskások figyelme megoszlott — megpillantották a nyulat üldöző rókát —, szétnyílt a gyűrű, a vadászok pedig lépéseiket szaporázva előre indultak, mire a nyulak úgy elillantak a szakadék felé, hogy észre sem vették őket, egyetles lövés sem dördült el utánuk. Az üldözött és az üldöző most egyaránt benne volt a gyűrűben. Ez olyan váratlanul érte őket, hogy először semmit sem értettek belőle, ám amikor felfogták, sebesen nekiiramodtak, a gyűrű azonban egyre szorosabbra záródott körülöttük, és egyre jobban érezték a halál leheletét. A vadászok hirtelen meglódultak, mintha féltek volna, hogy elszalasztják a zsákmányt, és rendetlen lövöldözés kezdődött. A róka azonnal a földre zuhant, nem is mozdult többé. A nyúl eszét vesztve még megtett egy félkört, aztán ugrás közben a levegőben összerándult a teste, és sebességét vesztve a hóra hanyatlott. Mikor odafutottak hozzá, látták, hogy feje körül a vér virága pi- roslik. Ideje volt hazamenni, és a vadászok, miután felszedték a rókát meg a nyulat, lármás zsivajjal elindultak az út felé. Mind arról vitáztak, ki találta el a rókát, és ki a nyulat, és mert nem tudtak közös nevezőre jutni, egyre hangosabban vitatkoztak. Egyesek azt mondták, hogy a rókát egy hosszú lábú villamosvezető puffantotta le, akinek szánalmasan vékony, lógó bajusza volt, mások pedig, hogy az angoltanár, egy kissé testes férfi, akiről csak any- nyit tudtak, hogy elhagyta a felesége, a harmadik, a negyedik, az ötödik mind azt bizonygatta, hogy a róka az ő zsákmánya, vagyis a harmadiké, negyediké, ötödiké. Arról, hogy a nyulat ki találta el, nem beszéltek. Valahogy mindnyájan sajnálták a szürke tapsifülest, hogy a róka elől menekülve belefutott az ő lövéseikbe, és hogy mikor megrándult a levegőben, úgy jajdult fel, szinte úgy sírt fel, mint egy gyermek. A vadászok már kiértek az útra, amikor a férfi, aki a nyulat vitte, hirtelen kővé demedt: a hosszú fülű kiszakította magát a kezéből, az útra esett, de tüstént talpra ugrott, és még mielőtt bárki magához tért volna, már hófelhőt kavarva maga körül, vágtatott a mezőn át. Hetykén futott, mintha mi sem történt volna. A vadászok megzavarodtak, valaki fölemelte a puskáját, hogy rálő, de teljesen reménytelen volt. Valaki utána kiáltott, zsivajog- ni kezdtek, volt, aki nevetett — és hirtelen mind haho- tázni kezdtek. Megnyugodtak, eltűnt az imént elkövetett bűn tudata. — Ujjujjuj — szállt utána. — Nyomás! — Sót hintünk a farkadra! Vigyázz! — Tűnj a szemünk elől! F riss, boldog hangok repültek a levegőben, nevetés szikrázott, magasan, derűsen csengett, a fagy csikorgóit, a levegő könnyű volt, és a vadászok alig győzték mesélni egymásnak, hogyan szabadult ki a nyúl, hogyan iramodott el, a legélénkebben pedig az beszélt, akinek a kezéből megszökött. Nézzétek, milyen okos, milyen ravasz, az ilyet nem lehet egykönnyen megölni, átver mindenkit, akit csak akar, nemhogy a rókát, de még minket, vadászokat is! És örültek a jelennek, és valóban boldogok voltak, hogy a nyúl ki tudott szabadulni, hogy ki tudja mennyit fog még futkározni ezeken a mezőkön, ahol minden buckát ismer, hogy hosszú ideig fogja élvezni a hetyke futkosást ezen a fehér nagyvilágon, s hogy még sokáig fogja szeretni ezt a szörnyű és mégis olyan drága életet... Ukránból fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ
