Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-07 / 185. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 7., csütörtök HEVESI KÉRDŐJELEK Múzeumi színjáték több felvonásban A népi iparművészet lét joga mm j :'í\\\' M:M Faragott faldisz (Schmidt Sándor munkája) A bírálat jogosságához — szó, ami szó, — aligha férhet kétség. Vagyis mindazoknak igazuk van, akik úgy vélik, Hevesnek és környékének egyelőre rangjához méltatlanul kevés művelődési. múzeumi intézménye van. Pedig szinte lép- ten-nyomon megfogalmazódik: e téren is tovább kell most már lépni! Tovább, de hogyan? Aki ismeri az eddig történteket, úgy érzi, mintha többfel- vonásos dráma tanúja lenne. A kérdés csak az, vajon boldog lesz-e a vég... ? Első felvonás Az elképzelések még jó pár évvel ezelőtt csíráztak ki, akkor, amikor befejeződött a mai városi tanács építése. A fölszabaduló műemlék jellegű épületet szánta az akkori vezetés a helytörténeti emlékek befogadására. A döntést megalapozta, hogy e ház a centrumban — idegenforgalmi szempontból a lehető legjobb helyen — áll, s átalakítások, megfelelő felújítások után akár még egy minigalériának is helyet adhatna. Az első lépések szinte azonnal megtörténtek. Miután kiürültek a helyiségek, a város a szabályoknak megfelelően, a megyei múzeumi igazgatóság kezelésébe adta át a leendő bemutatótermeket, s ezzel együtt több mint 20 ezer forintot is a fenntartás és a működtetés költségeire. Az ideiglenes átalakítást magukra vállalták a lokálpatrióta helybéliek annak ellenére, hogy a falakhoz „gazdaként" most már nem volt közük. A vállalatok felajánlotta összegek, a sok-sok társadalmi munka elegendő volt arra, hogy átmenetileg a belső részek használhatóvá váljanak Vagyis, mint jelenleg is arra, hogy egy-egy — a művelődési házzal közösen szervezett — tárlatnak otthont adjanak. Második felvonás A biztató kezdet után megindult a kibontakozás. Egyrészt megkezdték Malinovsz- kij hajdani szállásának emlékházzá fejlesztését, s ezzel párhuzamosan az úgynevezett Dobroviczky-gyűj- temény megszerzését, egy Európa-szerte kuriozitásnak számító sakkmúzeum megalapítására. A minden bizonnyal majd sokakat vonzó sportemlékek kiállítását a jelenlegi hely- történeti múzeum épületébe tervezték, terveznék. A szándékot ismét hamar fölváltotta a tett. A 380 ezer forintos felújítás a be- fejeztéhez közeledik. Készen vannak a belső helyiségek, a szolgálati lakással együtt. Megtörtént a víz-, a szennyvízcsatorna bekötése, megjavították a tetőt, s alakul az új homlokzati rész is. Mindehhez segítőkész partnerekre találtak. így az Országos Energetikai Felügyelőség soron kívül adott engedélyt a korszerű villanyfűtés bevezetéséhez, s a sportmúzeum szakemberei is azonnali jelentkezésüket ígérték az anyag elrendezésének idejére. Ennek dátuma azonban pillanatnyilag több. mint bizonytalan. A harmadik felvonás „Nincs pénzünk a volt nagyközségi tanács átalakítására!" Ezt a választ kapták a megyei múzeumi igazgatóságtól a hevesiek arra a kérdésre, hogy mikor költöztethetnék a helytörténeti gyűjteményt végleges otthonába. A hallottak után ők készségesen el is ismerik, a „nincs pénz” bizony olyan érv, melynek miértjét és mibenlétét manapság senkinek sem kell bővebben kifejteni. Azt azonban nem akarták elfogadni, hogy megváltoztathatatlan az elutasítás. Ismét lett eredménye annak, hogy az ifjú városban nemcsak nagyon akartak, de tettek is a célok elérésének érdekében. A helyi honatyák, a közművelődés gazdái, irányítói, a pénzügyi szakemberek olyan megoldásra találtak, mely elvileg megoldhatná a problémákat. Miután elkészíttették a felújítási terv dokumentációit — ez sem lett volna feladatuk —, elhatározták, hogy a kikalkulált mintegy négymillió forintot megelőlegezik, belátható időre kölcsön adják. Persze csak, ha garanciát kapnak arra, hogy még a VII. ötéves terv idején viszontlátják a tetemes összeget. (Valljuk be, méltánylandó ez a kikötés, hisz Hevesnek égető szüksége van minden fillérre, hogy hátrányait a lehető leggyorsabban csökkentse a többi várossal szemben.) A negyedik felvonás És itt elérkeztünk a holtpontra. Mivel úgy néz ki, ezt a garanciát a múzeumi igazgatóság megadni nem tudja. A nincs bizony nagy úr. De valamiféleképp meg kellene küzdeni vele. Mert, — bár mind ez ideig még nem esett szó róla — az új gazdához került épület állaga folyamatosan romlik. Olyannyira, hogy az 1-es iskola felőli oldala, mely erősen megsüllyedt, lassanként a kidőléssel fenyeget. Az évi 20 ezer forintnyi kezelésre átadott összeg tehát úgy tűnik, még a falak megerősítésére sem volt elég... Pedig át kellene rakni szinte valamennyit. Megerősíteni a tetőt. Kijavítani a csatornát. Korszerűsíteni a fűtést.. . Ha mindez belátható időn belül nem történik meg, elpusztulhat a puszta köveket számolva is több milliós érték — a műemléki jellegről már nem is beszélve. Az ötödik felvonás Befejezés még nincs. Az utolsó (?) felvonás tartalma még csak most körvonalazódik. A tények ismeretében — az „objektív nehézségekkel” áll szemben a cselekvő ‘lelkesedés — lehet szó happy endről, de a múzeumügy helyi „tragédiájáról” is. A segítőkész erőket, az újabb ötleteket előhívni íródott e cikk. Németi Zsuzsa Legutóbb egy balatoni emléktárgy-pályázat hívta fel népi iparművésze- tiinkre a figyelmet. Meglepően sok pályázó, sok tárgy, bőséges díjazás (325 ezer forint). Nem csekély összeg, de vajon mivé lesz eredménye, jut-e a Balaton mellé egy is közülük? Ebben az évben aligha. Mire a bemutató kiállításból megrendelés születik, s a bürokrácia gátlásait legyőzve ajándék lesz, és jobbra fordul a megrendelő bazárok, butikusok ízlése, elmúlik a nyár, feledés lep be sok jó szándékot, mint annyi másszor. A pályázaton nem csupán népi iparművészek vettek részt, de iparművészek és népművészek is. Mi lehet az oka? Hogy lehet, hogy ez a sokat vitatott művészet, a népi iparművészet nem csupán kecskeméti új múzeumával jutott megbecsült helyhez, s „tágította ki" a népművészeti boltok kirakatait, de megfelelőnek bizonyul arra, amit a kézműves iparművészet, s a gyári termékek nem pótolhatnak? Természetesen sem múzeum, sem pályázatok sikere nem dönti el a népi iparművészet létjogát. Még az üzletek forgalma vagy kivitelünk bősége sem. Ám ha körülnézünk, vajon mi helyettesíthetné, akkor gondolkodásra kényszerülhetünk, megállapítva: űr maradna helyén, fehér folt a művészetekben, s elsősorban lakáskultúránkban pótolhatatlan hiány. Ne hamisítsuk meg a népművészetet korszerűsítése, eredeti feladatának megváltoztatása árán — szól az ellenvetés. És nem lehet a népi iparművészet mentsége, hogy tovább fejleszti a népművészetet, megőrizve szellemét, míg az eredendően használati tárgyakat dísztárgyakká szépítgeti. És ha már eleven, élő népművészet nincsen, őrizzük meg eredeti tisztaságában, másoljuk hűségesen, ne változtassunk rajta, ne törjük mai szemléletünk, s mai feladatok igájába. Elvnek ez is, amaz ishatározott és tisztességes. Mint mindenben, a népi iparművészetben is lelhetünk dicséreteset és elveten- dőt. A sárospataki Rákóczi Múzeum a múlt esztendőben megvásárolta fafaragó tábora alkotóinak java munkáját. Remekműveket, bár egy sem volt közöttük a régi értelemben vett használati tárgy. Reliefekre, oszlopokra alkalmazott népi motívumok voltak ezek, az önkifejezés művészeti fokán, s mégis a népi iparművészet jegyében. Ügy látom, leginkább a faragók vállalják ezt a művészeti mentést. Rossz példa viszont, amikor — mondjuk —, a bukovinai fekete-fehér-meggypiros alapszínű, s csak ebben a színállásban szép és eredeti szőtteseket, narancssárga, zöld, ki tudja még meddig rontható „átírásban” kéri a kereskedelem, hivatkozva a kedves vevő ízlésére, igényére. Addig minden rendben van, hogy a régi párnavégeket, lepedőszélek mustráit mai díszpárnákra (amik valójában nem is csak díszek!), falvédőkre, asztali futókra alkalmazza a népművészből így népi iparművésszé vált alkotó. S eddig talán a faragóknak, szövőknek, hímzőknek, bőrösöknek, nemezeseknek van könnyebb dolga, mint a ke- rámikussá lett fazekasoknak, hiszen őket jobban köti, kötelezi a népművészet. A népművészet tárgyai nyilvánvalóan nem tölthetik be, vagy csak ritkán eredeti feladatukat. A bokályban ma nem tejet alvasztunk, hanem virágot tartunk, a ko- maszilkében nem ételt hordunk, hanem ecsetet és ceruzát őrzünk, a hímzett párnával nem az emeletes ágyak látható oldalát ékesítjük, hanem heverőnkön szolgálja kényelmünket. Arra a csodálatos, évszázadokon át kiérlelt művészi szemléletre, ami a népművészetet oly változatossá, gazdaggá, szépségekben ki- meríthetetlenné teszi, mai egyhangú, sokszor sivár környezetünkben pótolhatatlan szükségünk van. Ez nem nosztalgia, nem visszafordulás, ez egyszerűen okos felhasználása olyan értékeknek a folytonosság jegyében, amelyeket más nem képes helyettesíteni. A hiba a hamisításnál kezdődik, az olyan változtatásoknál, ha az új feladatok helyett, a „továbbfejlesztés” helyett a hagyomány eredeti értékeit, szépségeit szétzúzzuk, lezül- lesztjük, elszegényesítjük, vagy alkalmatlan helyen, s rosszul alkalmazzuk. Amikor „a csizma az asztalra kerül”, ahol nincs helye. Áldásos a népi iparművészet munkája, ha valóban életet ad népművészetünk holttá nyilvánított értékeinek. s behozza mindennapjainkba azt a csodálatos formavilágot, színek együttesét, a tökéletes mívesség harmóniáit, amire egyre nagyobb szükségünk van, sokszor visszájára fordult technizá- lódásunkban. De nincs szükség népművészetünk devalvációjára, a vásári holmi szaporítására. A határt meghúzni népművészet, népi iparművészet és iparművészet között nehéz, az érték és bóvli között a határ azonban világos. Szüntelen figyelmet, kritikai jelenlétet követel, hogy ne engedjünk olcsó megoldásoknak, tisztázatlan • piaci látszatigényeknek. Nógrádi Gábor: A mandarin Újpalotán 11/2. A nő felállt, a könyvespolchoz lépett, és leemelt egy csomag cigarettát. — Rágyújt? — Nem dohányzom. — A férfi letette a sapkát az asztalra. Nézte -a félig háttal álló nőt, ahogy meggyújtja a cigarettáját, nézte a köntösét, ahol a far két félgömbje kidudorodott, nézte a combok vonalát, az alsó lábszár szőke pihéit, nézte a papucsba bújtatott sápadt- fehér lábfejet, a sarkak szarurétegét, a diónyi bokán átfutó vékony ereket, és érezte az illatot. Azt az illatot, amit akkor, zárjavítás közben. Most, hogy?... Hogy kezdje? Mit kell csinálni az ilyenekkel? A kezeit ösz- szekulcsolta az ölében, ne látsszon, mennyire kiszolgáltatott. A nő végigcsúszott a fotelbe. Hátrasimította a haját. Nem dobhatja ki csak úgy. Ezek kiszámíthatatlanok. Meg végül is: a zárat rendesen megcsinálta. — Van családja? — Két lányom. — Magával élnek, ugye? — Nem kérem, a feleségemnél maradtak. Én egyedül vagyok. — De barátnője ... Barátnője biztosan van. — Nincs. Én nem szoktam így. Most is csak azért, mert mondani tetszett. A nő leverte a hamut a cigarettájáról egy kistányérba. — Jaj, ne beszéljen már! A férfi a kezeire nézett. Alaposan megmosta. A körmét is levágta, a körme sarkából a bicskával kiszedte a feketeséget. Persze, a re- dőkbe már régen beleivódott valami, fémpor és olaj keveréke, amit nem lehetett letisztítani. De hát az már nem kosz, az már maga a bőr. Az ujjhegyei érdesek, a felesége is mondta annak idején. Mit csináljon? ö nem pék vagy fodrász, hogy a bőre bársonyos maradjon. Nem azt kell nézni. Régen volt asszonnyal, öt vagy hat hónapja is van már. Így, munkát vállalt, mint itt. De az kövér volt, meg idősebb is. A férfi felnézett, az arca elvörösödött. A vér meleg hullámokban rohant szét a testében. Kamaszkorában volt így. De akkor verekedhetett vagy könnyíthetett magán. Hirtelen felállt. — Hát akkor ... ? Tessék mondani, levetkőzzek? — Nem! Ne! — emelkedett fel a nő is, és a cigarettát maga elé tartotta. Higgye el, félreértett! A férfi lépett egyet. A nő hadart. — Én azt nem gondoltam komolyan. Hogy képzeli? Én magával? — És nevetni próbált. Üristen! Ez most nekem jön. Még kiabálni se... Felijed a gyerek. — Nem? — A férfi bambán bámult a nő szemébe. — Hát nem? De hát, hogy? Én kivettem egy nap szabadságot. Hát ez ... — Sziszegett. — Maga azt hiszi?... Maguk azt hiszik? Beszélhetnek akármit? Én bejöttem Dunakesziről. Virágot vettem! Nekem költségeim voltak! A nő a polchoz húzódott, és az ablakra pillantott: nyolcadik emelet. A cigarettáról a szőnyegre esett a hamu. — Ne haragudjon — dadogta az asszony. — Tényleg ... Maga komolyan? — Szabadságot vettem ki. — Én azt... Én csak ... — Akkor most? — A férfi toporgott. — Most mi lesz? Elmenjek? — Bocsásson meg! — De miért? Miért játszanak? A férfi felkapta a sapkáját, gyűrögette, aztán elindult a kijárat felé. — Tudja kivel!? A jó édesanyjával ... Azzal játsszon! Az ajtó előtt hirtelen megtorpant és visszasietett. A nő a könyvespolcba kapaszkodott. Ujjai elfehéred- tek a körömágy alatt. — A virág... — lihegett az ember. — Nem fogom itthagyni. — Igen — dadogott a nő. — Persze. A férfi a nőre meredt, aztán a fejére tette a sapkáját, megigazította, felemelte az újságpapírba burkolt csokrot, és szitkozódva kisietett. Csattant a bejárati ajtó. A gyerek felsírt. Tisztába kell tenni — gondolta a nő. Itt az ideje. És remegő lábakkal a fotelbe ereszkedett. Vége Koczogh Ákos
