Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-06 / 184. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 6., szerda Szabálytalan arckép Tanár és tanítvány. Ügy tűnik, természetesen tartozik egymáshoz ez a két fogalom. Valójában nem olyan egyszerűen alakul ki ez az összhang: a szó legnemesebb értelmében, csak ritkán valósul meg, hogy egy diák „kinyíljon” egy pedagógus személyiségé, re, s mesteréül fogadja. Talán nem is elégszer talál magának szellemi irányítót a kíváncsi, az élet hogyanjára rákérdező fiatal. Pedig tulajdonképpen sok lehetőséget kínál erre az iskola, ha még oly ellentmondásos is, mint manapság. Kötöttségei, gondjai mind semmivé lesznek, ha fölszikrázik valami abból az ősrégi kapcsolatból, amelyben a fiatalabb elfogadja vezetőjéül, szellemi irányítójául az idősebbet, a tapasztaltabbat. Mégis, mindenkinek megvan a maga Tanára. Amikor az iskolapadokat koptatjuk, érzékenyen és figyelmesen szemléljük magunk körül a világot, s keressük a támaszt. S mivel egyre több időt töltünk tanulással, nem éveket, de lassan évtizedeket, az alkalmunk is szaporodik arra, hogy valahol megtaláljuk azt a bizonyos eszményt. Az újságíró is ember. Neki is megvan a saját sorsa, valamiből táplálkozik hite, ízlése. Igaz, gyakran igyekszik megtartani a távolságot, hogy ne legyen elfogult, s minél tisztább képet fessen a világról. Néha azonban az is jó, ha épp az ellenkezőjét teszi, s nem megszabadulni akar emlékeitől és érzelmeitől, hanem ezek alapján mutatja meg: mivel találkozott, míg útja idáig ért. Ügy éreztem, hogy a közelgő tanév jó alkalom arra, hogy megkeressem magamban, hogy kitől is kaptam a legtöbbet, ki hatott rám leginkább tanáraim közül. A gimnázium második évében vette át az osztályt Lisztóczky tanár úr. A magyar nyelvet és irodalmat tanította. Bár a kezdetektől magasra tette a mércét, voltaképpen üresen kongtak még szavai, bevett szófordulatai. Arra biztatott bennünket, hogy szabadon gondolkodjunk, de egyben nagyon is pontosan ismerjük a tárgyat. Ezt a kettőt akkoriban még nehezen tudtuk összeegyeztetni. Vagy megindult a fantáziánk, vagy pedig megragadtunk a tankönyv száraz mondatai mellett. Aztán jöttek a kis „szertartások”. Lehetővé tette például, hogy önként jelentkezzünk feleletre, ha úgy érezzük, hogy az átlagnál jobban tudjuk az adott témát. Kicsit keresettnek tűnt ez a módszer, ahogy a többi is: kényelmesebb volt megülni a padban, mint szólni, véleményt mondani, helyeselni vagy bólogatni. Valami koravén fáradtság lepett meg bennünket, ami azóta még jellemzőbb a gimnazistákra. Talán megijesztett bennünket az elsajátítandó tudás mennyisége, lehet, hogy túlságosan tiszteltük a szabályokat. Fokozatosan nyert meg magának bennünket. Először a legérzékenyebbeket, azután sorban mindenkit. Különféleképpen közelített felénk, kit azzal fogott meg, hogy meghallgatta gondjait, kit azzal, hogy ő beszélt neki arról, hogy mi a fontos és mi nem, biztatást és hitet adott. Egyre kevésbé nézte el tunyaságunkat, ostorozott bennünket szeretetével és követelményeivel. Tisztelte tanítványait. Soha nem sértett volna meg senkit, még véletlenül sem. S minden órára valami különlegessel készült, egy kedves versével, egy hangulattal, egy szép mondással, mindig ünnepivé próbálta tenni találkozásainkat. Megteltek tartalommal a formák, mindaz, ami annak idején üresen csengett, már másképp hangzott. S nemcsak az iskolában, hanem utcai találkozásaink során is a könyv, az irodalom sze- retetére nevelt bennünket, észrevétlenül lettek a hozzá legközelebb állók életének részei, a negyedik év végére sokunk barátja lett. Nézem a Ballagás című filmet, s nemigen értem, hogy miért kell így .kikövetelni maguknak ezeket a dolgokat, miért lázadnak a diákok. Annak idején nagyon egyszerűen és minden bonyodalom nélkül szinte minden megvalósult, ami ebben az alkotásban szívfájdalma a fiataloknak. Tartottunk egymásnak órákat, szerepeltünk az iskolai élet minden színterén, természetes módon vettük birtokba a környezetünket. Az egri Dobó gimnázium otthonunkká vált, s ezt nagyrészt Lisztóczky tanár úrnak köszönhettük. Tudtuk azt is, hogy élete nem könnyű, de családi tragédiáit úgy viselte, hogy inkább még több szeretettel, gondoskodással fordult felénk. Teltek az évek, s azóta felnőtt fejjel gondolkodom a titkon. Talán önállósága, ösztönös pedagógiai érzéke vezette sikerre. Mert másként nem minősíthetjük azt, ahogy bennünket útnak bocsátott, s ahogy még most is sok-sok Tanítványával áll közvetlen kapcsolatban. Lehet, hogy ebben áll a rejtély kulcsa: ha iskoláinkban jobban érvényesülne az ilyen magatartás, több a legjobb értelemben vett tanár— diák kapcsolat szövődne. Ma dr. Lisztóczky László, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola adjunktusa. Talán jól van így, még ha el is szakadt a középiskolától. Egyre több hallgatójának adhatja át a módszert, amely megtanulhatatlan, de rá lehet érezni. Gábor László Nógrádi Gábor: r A mandarin Újpalotán ii/i. Viseltes kék öltönyben alacsony férfi állt az ajtó előtt. — Tessék — nézett rá az asszony a keskenyre nyitott résből, és vékony, lányos testén összehúzta a köntöst. — Kit keres? — Én vagyok az — bólintott a férfi, és látszott az ádámcsutkáján, hogy nehezen nyel. A nyakkendője keskeny volt, virágos mintázatú, amilyeneket hosszú évekkel ezelőtt kötöttek azok az alacsonyabb beosztású vezetők, akik divatosan próbáltak öltözködni. Kezében újságpapírba burkolt virágot tartott, és egy barna svájcisapkát. Oszes szökés haja alig fedte a terjengő kopaszságot. Az efféle hajhullás gyakran utoléri a folyton sapkában dolgozó mesterembereket. — A férjem keresi? Elutazott — mondta a nő, és végigpillantott a félhomályos folyosón sorakozó ajtómélyedéseken. Az egyik ajtó előtt műanyag játékautó árválkodott. Hiányzott két kereke. Bónáék talán otthon vannak. — Tudom, tetszett mondani — suttogta az ember, és ő is az ajtókra nézett. — Azért jöttem most. Ahogy megbeszéltük. — Ahogy megbeszéltük? A nő a férfi arcába bámult, az ajka lefittyedt, és elengedte az ajtót. Két melle között apró. sötétbarna anyajegy bukkant ki a köntös alól. A férfi, kicserepesedett száját alig mozgatva, közelebb hajolt. — Mikor a zárat... — Maga? — hőkölt« hátra a nő. — Jaj, maga az? Ne haragudjon! Olyan félhomály van itt a folyosón. Mindig a leggyöngébb körtéket teszik fel. Ez a takarékoskodás! Miért áll itt? Jöjjön beljebb! — És kinyitotta az ajtót. A lakatos! Nem ismerte meg. Ez az öltöny! Abban a koszos, kék munkaruhában, ahogy néhány napja guggolt az ajtó előtt. Mikor is? Az olajos kezeivel. Meg a kihasadozott cipő. Most mintha fiatalabb lenne. Igaz, akkor meg sem nézte az arcát rendesen. — Rendben van a zár. Már nem esik ki a kilincs — nevetett a nő, és az erkélyajtóhoz ment. — Tessék! Nézze meg! — És visszafordult. — Mit beszéltünk meg? — Hát, hogy ma... Ma idejövök. — A férfi megállt a szobaajtóban. — Mert a férje elutazik vidékre. Szegedre. — Ne haragudjon, nem értem — mondta a nő tétován, és a székről a vetetlen ágyra dobta a hálóinget. A férfi nézte. Halványkék hálóing volt, keskeny csipkével a vállaknál és a mellrész körül. — Mit beszéltünk meg? Foglaljon már helyet! — Mondani tetszett, hogy ilyen ügyes ember... Hogy én... Biztos mindent jól csinál. — A férfi leült, és a virágot a kisasztalra helyezte. — Meg, hogy hálás lenne, ha én ezt a munkát gyorsan és jól megcsinálnám. Aztán tetszett mondani, hogy ma úgysem lesz itthon a férje. Mert Szegedre utazik. A nő a fotelba csúszott, lábait összezárta, köntösét a combjaira hajtotta, és lesimította a térdén. — Azt tetszett kérdezni, hogy én mindent ilyen módszeresen csinálok? Biztos az asszonyokkal is. Nevetni tetszett. És hogy... Szóval, hogy szívesen megpróbálná. A férfi komoly arccal lassan beszélt. Körbepillantott a szobában, a mennyezetig érő könyvespolcra nézett, meg a vetetlen ágyra, aztán csak az asszonyra meredt, szinte szomorúan. A sapkát a combjai közé szorította. Kissé előredőlt. — Én kérem elvált ember vagyok — suttogta. Aztán az egyik kezét az újságpapírra helyezte. — Hoztam virágot. — Köszönöm — mondta a nő. — Nagyon kedves. De bocsásson meg, nem értem. Elhallgatott. Hát persze, hogy mondta. Az ember mindenfélét mond egy lakatosnak. Különben nem végzi el a munkáját tisztességesen. Mondta máskor is, másnak is. De hát ez csak évődés, játék. Hogy lehet így félreérteni? — Félreérhette... — Nem kérem. Ma péntek van. Azt tetszett mondani, ha pénteken eljönnék, nem bánnám meg. Így jöttem a... virággal. A nő elnevette magát. Sápadt volt. — De kedves mester! Azt nem úgy gondoltam! — Nem? — Az ember viccelődik... — Ez nem volt vicc, kérem. Meg tetszett mondani, hogy pénteken nem lesz itt a férje. Mert Szegedre megy. Te jó ég! Tényleg mondta volna? Csak a hallgatag emberre emlékezett. Egyetlen szót sem szólt, míg dolgozott. Most mit lehet csinálni? Csak nem fog nekem jönni? ! Fene ezt a kölyköt! Most bezzeg nem tud bőgni, hogy átmehessen a másik szobába. Látta, hogy a férfi csontos arcában szinte lüktetnek a szemei. Mit néz ez? Megfogta a hasán a köntöst, rajta volt. — És hogy jöhetek nyugodtan — folytatta a férfi. — Nem bánom meg. — Ne haragudjon, de hát ez lehetetlen — mondta a nő. — De igen. Tetszett mondani. (Folytatjuk) Kilencven éve történt Színház a város szélén 1896 — a millennium éve. Pesten teljes hosszában átadják a Nagykör- utat, az Andrássy út alatt megindul a kontinens első földalattija, s a Városligetben Ferenc József egy nagyszabású kiállítást nyit meg. Karneváli hangulatban ünnepli az ország a millenniumot. A Vasárnapi Újság 1896. május harmadikai számában új színház megnyitásáról számol be olvasóinak. A színház a Lipót körúton kezdte meg működését. Az első kapavágásra 1895 áprilisában került sor, s még ugyanabban az évben: szeptember 24-én tető alá került az épület. A megnyitóra a színház az idős írófejedelemtől, Jókai Mórtól kért darabot, aki megírta a Baranghok vagy a peóniái vajda című szatíráját. A darab csúfosan megbukott, s három előadás után végleg a süllyesztőbe került. Ügy tűnt, hogy azoknak lesz igazuk, akik már előre megjósolták, hogy a város szélén épült színház már eleve bukásra ítéltetett. Ki merészkedik majd el az esti órákban a külvárosba, a félelmetes Tüköry gáthoz? — kérdezték? Hiszen a villamos is csak a Nyugati pályaudvarig közlekedik. / A Vígszínház pompás, új barokk épülete, a fényes hall, az ékszeres dobozhoz hasonló nézőtér hónapokon át csaknem üresen árválkodott, s az igazgató, Ditrói Mór, valamint a társulat (Hegedűs Gyula, Varsányi Irén, Tapolczay Dezső, Fenyvesi Emil s a többiek) csodában bíztak. A „csoda” a megnyitást követő évben, 1897 májusában következett be, amikor a Trilby című francia vígjáték tizenhetedik előadásán a címszereplő, Delli Elma megbetegedett, s egy fiatal színésznő, aki még alig fejezte be az Akadémia második évfolyamát, ugrott be helyette. A kezdő színésznőt Varsányi Irénnek hívták, s az ő — valamint Fenyvesi Emil — bravúros alakításának köszönhető a siker. S a színház kedvenc szerzője: Molnár Ferenc. A doktor úrral kezdődött, s folytatódott a Józsi, majd az ördög bemutatójával. Ezt követte a Liliom, melynek premierjére már a forradalom szelétől felkavart napokban került sor. Egy hónap múlva, 1919. március 21-én Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Vígszínházban — amelyet a többi színházzal együtt államosítottak — a Liliom, Bródy Tanítónője és a 'Pygmalion maradhatott műsoron, s hamarosan megszülettek az új drámai alkotások is: Barta Lajos Forradalom és a Sötét ház, valamint Bródy Sándor színdarabja, mellyel az író 1 az első szabad május elsejét köszöntötte. A Tanácsköztársaság leverését követő esztendőben bátor művészi és politikai Ilyen ma a Vígszínház (Fotók — KS) tett volt a Vígszínház Cse- hov-bemutatója: 1920. május 9-én került sor a Ványa bocsi premierjére (ez volt Magyarországon az első Csehov- premier), s 1920—24 között még három másik darabját (a Három nővért, az Ivano- vot és a Cseresznyéskertet) is műsorra tűzték. 1921-ben a Falud i család — mely kezdettől a Vígszínház tulajdonosa volt — eladta a színházat Ben Blumenthal amerikai tőkésnek, aki az igazgatói posztot Jób Dánielnek ajánlotta fel. A kitűnő író, rendező művészeti igazgatása alatt került sor a Csehov-premierekre, ekkoriban mutatták be Capek háborúellenes drámáját, a RUR-t, amelyet a jobboldali sajtó olyan élesen bírált, hogy le kellett venni a műsorról. Színre került Brecht Koldusoperája, s számos magyar író, Molnár, Heltai, Szomory, Móricz Zsigmond, Zilahy, Lengyel Menyhért színpadi műve. Üj arcok tűntek fel: Gödi Franciska, Tőkés Anna, Mály Gerő, Kabos Gyula, s hamarosan megtanulta a közönség Gombaszögi Ella, Makay Margit, Lázár Mária, Tolnay Klári, Bulla Elma nevét is. 1935-ben következett be a Vígszínház együttesének legnagyobb megrázkódtatása, amikor a Nemzeti Színház új igazgatója Németh Antal szinte „puccsszerűen” szerződtette a Víg számos kiválóságát. A nagy vérveszteségnek volt egy jó oldala is: előtérbe kerültek a fiatalok: Ráday Imre, Muráti Lili, Dayka Margit, Tolnay Klári, s a Vígét „az eszményi ossz játék-kultúra otthonaként” emlegették a kritikusok, s a nézők. A 40-es évek elején lett a Vígszínház tagja Kiss Manyi, aki azonnal belopta magát a közönség szívébe, pályájának csúcsán volt Somlay Artúr, népszerűsége csúcsán Ajtay Andor, s a háborús évek során teljesedett ki Tolnay Klári pályája is, aki a színház szinte minden darabjában játszott, s közben sok-sok filmben kapott főszerepet. 1944 decemberében a Vígszínház pincéje üldözött színészek búvóhelye lett. A háború nem kímélte meg az épületet, bomba döntötte romba, s a felszabadulás után a Nagymező utcai Radius moziban folytatta működését. 1951 decemberében adták át az újjáépített Vígszínházát, mely a Magyar Néphadsereg Színháza néven játszott kilenc évig, s csak 1960-ban nyerte Vissza régi nevét. Gorkij Éjjeli menedékhelye óta — mely 1945 után az első premier volt —, számos nagy sikerű művet mutatott be a Vígszínház társulata Csehovtól Tennessee Williamsig, Shakespeare-töl Örkény Istvánig. Most szünet van, de szeptemberben újra felgördül a függöny. De ez már a Vígszínház történetének egy újabb fejezete lesz... K. Gy. Bródy Sándor: A Tanítónő című darabjában lépett fel 1908-ban Varsányi Irén, a színház üdvöskéje
