Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-05 / 183. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 5., kedd 3 Mozgástérbővítés helyett, új pályára állni II/2. A szocialista gazdaságok eddig követett szerveződési' elvéből — az árugazdaság jellegének tagadása vagy hibás értelmezése miatt — a tőkemegtérülés elvének érvényesítése egyszerűen kimaradt. Gyakorlati bizonyításként és csupán honi vizeken maradva, a gazdaságpolitika, a terv által követett értékrend, konkrétabban gazdaságfilozófia talaján végbemenő tőkeallokáció egyre súlyosabbnak érzett következményei: az eszközhatékonyság évtizedek óta romlik; a gazdaság rugalmassága elégtelen; a világ- gazdaságban felerősödő modernizációs folyamattól sok ponton leszakadtunk; a világgazdasági ciklusokkal néha ellenfázisba kerülünk (tünk). Ma pedig már világos, hogy a társadalmi tőke leghatékonyabb működtetése és allokálása minden társadalomnak alapvető érdeke. Eddigi és mai eszköztárunk egy ilyen optimumnak a megközelítésére sem képes, a folyamatok többsége a hatékonysági követelményekkel ellentétes pályán mozog. A létező szocializmusok, szocialista gazdaságok achi- lessi sarka, hogy a hatékonysági kényszert és érdekeltséget nem (volt) képes a gazdálkodás belső értékrendjévé tenni, illetve, hogy mindmáig nem képes annak csoport-egyéni szintekig való levitelére. Erre a mi 1968 utáni mechanizmusunk is — és nem véletlenül — csak felemásan, részlegesen képes. A legfőbb ok talán egy, a történelmi valóságtól elrugaszkodott jövő társadalomkép követése, amiből szükségszerűen egy torz, egyenlősdit favorizáló, középszerű és aszimmetrikus értékrendet képeztünk le a magunk számára. A tények tükrében ugyanis ez a rideg valóság, amit szóban és írásban ma már senki nem ismer el, ami a jelenségszinten megrekedő emberek körében érthetően nem kis zavart okoz. Mi magyarok ettől a ponttól kissé már eltávolodva, elég kacskaringósan és lassan tartunk egy, az árutermelő szocialista gazdasággal adekvátabb mozgásformát biztosító modell felé. (Legújabb mérföldkövei ennek a KB 1984. április 17-i állásfoglalása és a XIII. kongresszus.) Az adekvátabb modell felé tar-' tásnak talán legaktuálisabb mozzanata a vagyonérde- keltség kialakítása és a hatékonysági kényszer egyéni szintekre való levitele. A vagyonérdekeltséggel kapcsolatos gondolatok egyoldalúsága, hogy azt lényegében a vállalati vezetőtestületekre, vagy egy különálló va- gyonközpontra vonatkoztat1 va képzeli el. Nagy nyomatékkai kell ezért hangsúlyozni, hogy a társadalmi tulajdonnal konform megoldást csak az biztosíthatna, ha a vagyonérdekeltséget valamilyen módon — s erre sok lehetőség kínálkozik — a kollektíva egészére kiterjesztenénk. A hatékonysági kényszer és érdekeltség egyéni szintekre való levitele már sokkal nehezebb kérdés. Érdekes módon erre a kisvállalkozások, gmk-k, vgmk-k és a szakcsoportok tudtak jobban közelítő választ adni. A lecke: nem kellene tőlük szégyellni tanulni, s amit lehet és érdemes, nagyüzemi viszonyokra adaptálni. Természetesen további kutatásokra, kísérletekre is szükség van, a repertoár ma ugyanis eléggé szegényes. Másfelől az olyan vádaskodások alól is csak ezen az úton járva lehetne a talajt kihúzni, miszerint az említett kisvállalkozások eredményei egyúttal azt is jelzik, hogy a hatékony pályán való haladás a szocializmusból kifelé mutat. A megoldás keresése ezen a ponton azonban már a vállalati belső mechanizmus kérdéskörébe vezet át Kiinduló tétel: a vállalatok belső szervezeti struktúrája 1968 ellenére alig változott, lényegét tekintve hierarchikus, azaz a központi irányítás idején kialakult formájában merevedett meg. A szocialista vállalatok ezzel — a gyakorlati tapasztalatok szerint — messze potenciális lehetőségeik alatt működnek. Tágabban közelítve is, ma már a polgári közgazdaságtanon belüli vállalatelméletek is elvetik a szervezetek és a vezetői szerep klasszikus felfogását, kimutatják a felülről strukturált és irányított hierarchikus szervezetek fejlődést akadályozó sajátosságát. A mára tehát mindenképpen túlhaladott felfogáson alapuló struktúra ennél fogva a vállalati önállóságnál alkotmányosan is garantált, minőségileg más, fejlettebb autonómia kialakulásának, a kollektívák és egyéni képességek, a tulajdonosi jogosultság szélesítésének és a vagyonérdekeltség kibontakoztatásának is gátja. Napjainkban viszont ez (ezek) a gazdasági fejlődés igazi korlátja, amihez képest a mozgástér hangoztatott formájú bővítése fontos, de mégis csak másodlagos kérdés. De meg is fordíthatjuk, akkor is ha ezzel a kritikák és a támadások özönét zúdítom önfejemre, hova vezetne, szabad-e a mozgásteret a vállalati belső viszonyok továbbfejlesztése nélkül tágítani. Érdemes ezt jól végiggondolni. A vállalaton belüli hierarchikus viszonyok mérséklésével párhuzamosan — ami, s ismételten hangsúlyozva csak extenzív növekedésre képes és erőforrás-pazarló — az alulról építkező, önszerveződni képes, belső kapcsolataiban is vállalkozáson és érdekeltségen alapuló struktúra (viszonyok) kiépítésére kellene irányt venni. A magyar szövetkezeti mozgalom eredményein, s néhány vállalati kísérleten kívül ennek az útnak az élet- képességére példaként hozható fel az USA szénbányászata, ahol az idevonatkozó értékelések szerint a nyugateurópai 4 to/műszak teljesítménnyel szemben elért 10 to műszak teljesítmény egyik forrása az alulról szerveződő vállalati struktúra fölényéből származik. Egy ilyen belső mechanizmus és érdekeltségi rendszer — a kölcsönös függések szorosságát ismét bizonyítandó — szintén alapfeltétele a már említett tulajdonosi kötődés erősítésén kívül az egyéni képességek és az innováció kibontakoztatásának is. A témának a közgazdasági kutatásokban is nagyobb teret kellene szentelni, s azok kikísérletezésével is intenzívebben kellene foglalkozni. A Liska-féle koncepció mellé még sok változatot felsorakoztatva és kikísérletezve lenne érdemes a legéletképesebbnek ígérkező változat mellett lehorgonyozni. Az így alulról is megtámogatott és alkotmányosan is garantált vállalati autonómia alapján lehetne azután az eddig közhatalmi úton szabályozott vállalatok közötti kapcsolatokat a kölcsönös érdekeken nyugvó, egyfajta integrációt erősítő kooperatív struktúrába átvezetni. Végül az irányítás vállalati gazdálkodás feltétel- rendszerét, környezetét, mozgásterét alakító szerepével szembeni követelményként az előbbiek minél következetesebb teljesülésbe vitele fogalmazható meg. Ennek egyébként a társadalmi feszültségek oldásában játszott szerepe miatti politikai jelentőségét is hangsúlyozni kell. Pozitívabban fogalmazva: viszonyaink vonzerejének, eredményességének növelése, otthonosabbá tétele politikai szempontból is aligha becsülhető túl. A halogatás és moralizálás miatti „árat” tehát nem érdemes tovább fizetni. Dr. Barta Imre Csődtörvény A parlament legutóbbi ülésén a tavalyi költségvetés végrehajtásáról szólva is elhangzott, hogy az állam óriási áldozatokat hoz a veszteséges, alaphiányos vállalatok támogatásáért.- 1980 és 1985 között az ilyen vállalatoknak dobott „mentőkötél” 80 milliárd forintba került. Tavaly is, a tiszta bevételek 10 százalékát közvetlenül a gyenge hatékonyságot mutató üzemek veszteségeinek megszüntetésére kellett költeni. A növekvő, és ezért veszélyes költségvetési deficitünkben tehát igencsak ludas ez a támogatási rendszer, ráadásul a vállalatokat el is kényelme- sítette. Felmerülhet hát a kérdés, miért csináltuk? Miért vállaltuk ezenkívül azt az igazságtalanságot, hogy a „jók” befizetéseinek egy részét a gyengéknek adtuk, miközben kevesebb jutott a „jók” fejlődésére? E gazdasági, s már-már társadalmi feszültségeket is keltő probléma forrásait, okait és leküzdésének módját felidézte a parlamenti ülés másnapján hozott törvényerejű rendelet, amelyben az Elnöki Tanács a gazdálkodó szervezetek felszámolásának új rendjéről határozott. A szeptember 1-től életbe lépő, „csődtörvényként” emlegetett rendelet előzménye tehát kétségtelenül az, hogy az állami költségvetés nem viselheti el az állami vállalatoknál keletkező veszteségeket. Tavaly már 23 vállalatnál meghaladta a 100 millió forintot a pénzügyi hiány. Közérdek tehát, hogy a jövedelemtermelésre képtelen gazdálkodó egységek sorsát rendezzék. Ez lehet megszüntetés vagy talpraál- lítás. A rendelet újdonsága éppen az, hogy kimondja, milyen esetekben kerülhet sor a likvidálásra, s milyen úton-módon menthető meg egy vállalat. A lényeg: az állam csak oda dob mentőkötelet, ahol a veszteséges tevékenység felszámolása jelentős foglalkoztatási gondokat okozna, veszélyeztetné valamely nemzetközi kötelezettség teljesítését, vagy honvédelmi érdeket sértene. A többi veszteséges vállalat sorsának rendezésébe az állam nem kapcsolódik ezután bele, a problémákat a vállalat és a vele gazdaságipiaci kapcsolatban lévő szervezetek egymás között, vagy bírósági úton történő felszámolással oldanák meg. Az idősebb nemzedékben bizonyára régi képeket elevenít fel ez az eljárás: a csődbe jutott gyár munkásait kiteszik az utcára, s a munkanélküliek nehéz sora vár rájuk. Azt hiszem köny- nyű belátni, hogy nálunk itt most egészen másról van szó. A rendezés nem a munkások érdekeinek semmibe vételével, azok ellen, ’ha1- nem éppen érettük folyik. A sok veszteséges vállalat, helyzetük rendezetlensége, a rendezéshez kizárólag állami pénz felhasználása nagy gátja nálunk az életszínvonal emelkedésének. Az új eljárás ' emellett konkrétan is tiszteletben tartja az adott munkáskollektíva érdekeit. Az állam garanciát vállal arra, hogy a munkabéreket, járulékokat teljes egészében kifizessék a szanálás idején, de a felszámolás alatt is, amíg a munka folyik. Azt követően — áthelyezés, elbocsátás esetén — a Munka Törvénykönyve által biztosított jogok és kötelezettségek érvényesíthetők. Hány csődeljárásra számíthatunk Magyarországon? Nem sokra. Nálunk a legtöbb vállalat nem azért veszteséges, mert rosszul dolgozik, hanem mert nem tudja „behajtani” partnereitől a tartozásaikat. Másfelőf az új módszerek alkalmazásával nem a megszüntetés a cél, hanem annak kikényszerítése, hogy vállalati erőből, minden forrás mozgósításával, jobb piaci munkával és hatékonyabb /gazdálkodással kiláboljanak a bajból a nehéz helyzetű üzemek, vállalatok, gazdasági szervezetek. E vállalatok többsége ugyanis nem felesleges ! Nem egy olyan építőipari vállalatunk van például, amely veszteséges. Ám nélkülük nem épülhetnének új városrészek, több ezres munkáskollektívájuk szélnek eresztése megfosztaná a városokat az amúgyis kevés építőipari munkásgárda nagy részétől. Világos tehát, hogy fontos érdek fűződik e vállalatok ügyeinek rendbetételéhez. Valószínű, hogy ebből „nem vonul ki az állam”, mint olyan ügyek intézéséből sem, ahol a megszüntetés pótlólagos nyugati importot eredményezne. Más vállalatok megmentése viszont lehet, üzleti alapon előnyöket kínálna másoknak. De nemcsak nékik. Az eljárás szerint a megmentednek garanciákat kell vállalnia. E garanciákat csakis a javuló gazdálkodás, a hatékonyság jelenti, ami tehát előnyös lesz . a népgazdaságnak is. Ezek alapján tételezhetik fel a szakemberek, hogy nálunk a várható ügyek többségét olyan esetek fogják képezni, amikor az állami szanálok vagy a hitelezők kemény feltételeket szabva, a termelés és gazdálkodás alapvető javítását kényszerítik ki. Mi a jelentősége még az új rendnek? Figyelmezteti a gazdálkodókat, hogy a tartós fizetésképtelenségnek, a veszteséges gazdálkodásnak — rájuk nézve is — következményei lesznek. Eddig többnyire a nagyobb közösség, az ország viselte a terheket. Ezután a problémás vállalatok nagy többségénél is fel kell tenni a kérdést, hogyan tovább, hogy elkerüljék a csődöt. Jó lenne, ha ezt a vállalati magatartást indikálná a rendelet, amely önmagában nem tekinthető csodaszernek a magyar gazdaság bajaira, csak az eszközök egyikének, amivel rendezhetjük a veszteséges vállalataink, szövetkezeteink sorsát. K. F. A Vegyépszer petőfibányai gyáregységében ••• A budapesti ipar kitelepitéspolitikájának keretében jött létre közel két évtizede a Vegyépszer petőfi- bányai gyáregysége. A kezdeti időszakban a kiemelt nagyberuházásokhoz készültek itt épületlakatost, épitögépjavitó munkák közel 20 millió forintos' termelési értékben. Az idén már több mint 200 milliós termelési értéket állítanak elő Petöfibányán. alkalmazkodva a piaci helyzethez. Olaj- és vegyipari berendezéseket készítenek, nagyrészt exportra. A gyáregységből hamarosan gyár lesz. melyet az_ itt folyó munkával gazdaságos termeléssel, a kibővült megrendelésekkel érdemeltek ki. Az első féléves tervet arányosan teljesítették, de az exportban némi lemaradás volt a kooperációs partnerek szállítási lemaradása miatt. Novak Ferenc és Koós Győző a tengizi olajmezők vízellátásához készülő egyik alkatrészt szerelik (Fotó: Szabó Sándor) Balázs Imre esztergályos a szovjetunióbeli tengizi olajmezők számára készülő berendezés egyik alkatrészét munkálja meg Csáki Imre. Juhász Ferenc az olajipari gázliftek tömítését vágja Utolsó simítások a gázliften szállítás előtt.. í
