Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 30., szombat Áll még a Barátkerti Vízimalom Ezek a szerszámok már csak amolyan érdekességek (Fotó: Tóth Gizella) — Itt kell lennie valahol az öreg vízimalomnak — szólal meg kolléganőm Szarvaskőt elhagyva. — A gazdája sem mindennapi ember. érdemes megismerkedni véle. A műút melletti porta előtt fékez sofőrünk. Állunk a kerítés mellett és a tulajdonost szólítgatjuk. János bácsi alig hisz a fülének, amikor megtudja, hogy őt keressük. Az utóbbi időben megcsappant a látogatók száma. Aki háza előtt megáll, az többnyire távolabbi úticélja iránt érdeklődik. Kevesen tudják, milyen kincset rejt a tágas udvar mögötti rész. Pedig itt található az ország egyetlen, ma is működő kő-vízimalma, amely immáron négyszáz leves. — De sokan felkerestek bennünket még néhány éve, amikor még élt a feleségem is. Koncz Zsuzsa és Kovács Kati riportot készített velem a tv-nek. Kétszer is szerepeltem a Tízen Túliak Társaságában. Akkoriban tele volt érdeklődőkkel, turistákkal az udvar. Védetté nyilvánították ezt a területet, de hiába, ez nem látszik rajta. Megcsinálok én mindent, ami az erőmből telik, de ez kevés. Az én nyugdíjam nem elég a rendbehozatalra. — Nézzék ezeket a drága jó falakat, ezt a remek munkát! Ez aztán ellenáll az időnek! Csak azt tudnám, hogy biztos jó kezekbe kerül, ha én már nem leszek. A dédapám is molnár volt, én is az vagyok, de ma már nincs, aki folytatná ezt a tisztes mesterséget. A malom ma is működik, darálok is kukoricát, ezt-azt, de leginkább csak magamnak. Itt a zsákkapocs, a káva, a vámolóedény, de ezek már csak amolyan érdekességek. Megmutatnám, elmagyaráznám bárkinek, milyen szerszámok ezek, mire használtuk. de kevesen nyitják rám a kaput. Végigkalauzol bennünket a pincétől a padlásig. Szeretettel, aggódással beszél minden egyes tárgyról. Hangjában féltéssel keveredik a bilszekeség. — Elnézést — torpan meg hirtelen. — Itt az ideje, hogy egyenek a jószágaim. — És hátrasiet a csibékhez. Örömtől sugárzó arccal igyekszik vissza hozzánk. Újra meg tudta osztani valakivel emlékeit, élményeit, ismét akadt idegen, akit érdekel a malom és annak sorsa. Egy újabb reménysugár, hogy elvisszük a hírt és továbbadjuk: áll még a Barátkerti Vízimalom és él még János bácsi, az öreg vízimolnár, aki türelmetlenül várja az újabb látogatókat. Barta Katalin A nyugdíj nem elég a rendbehozatalra ÖTSZÁZMILLIÓS HITELLEL Karnyújtásnyira az önállóságtól Nagyon sok idejük még nem volt ahhoz, hogy szoktassák magukat az önállóság gondolatához. Alig két hónapja hallottak először arról, hogy megszűnik január 1-től a tröszt és a húsipari vállalatok önállóságot kapnak. Az első pillanatra csak örömtelinek minősíthető a hír. 'Aztán ...? Aztán meg kell fogalmazni a 'kérdést: mi ebben a 'jó? Illetve: mit vár az önállóságtól a megyei vállalatunk? Megfogták az „isten” lábát...? Molnár Gábor igazgató arcán nem fut végig valamiféle megkönnyebült mosoly. — Mivel kezdjem? — néz rám kérdően. — A gondjainkkal? Egy számot mond ki: ötszázmillió. Ez az összeg nyomja őket. Nem is akárhogyan. Hogy miből származik ez a tetemes tartozás? — Vállalatunk az 1960-as évek óta számottevő beruházást nem tudott végrehajtani — mondta elgondolkozva. — A berendezések. a gépek, az épületek fizikai és erkölcsi kopása a 80-as évék elejére olyan mértékűvé vált, hogy a teljes rekonstrukció megkezdését nem lehetett tovább halasztani. Ha ez csak ennyiből állna, az elhatározásiből! Pénz, pénz és pénz kellett hozzá. A megoldás régóta ismert: másoktól kell kérni, ha saját nincs. Így kezdődött. — Vállalatunk léte forgott kockán a rendkívül gyenge műszaki állapotok miatt — tette hozzá az igazgató. — A rekonstrukció viszont közgazdasági szempontból kedvezőtlen időben kezdődött el. Ha minden így marad, akkor sok jóval nem kecsegtetik őket az elkövetkezendő évek. Alaphiány, veszteséges gazdálkodás? Még rágondolni is rossz. Mi tehát a megoldás? — A szervezeti átalakítás a pénzügyi helyzetünket nem oldja meg. — jelezte az igazgató. Mert az iparág túlságosan könnyedén nem tudott gazdálkodni az utóbbi években. A nyereség ...? Köztudott, hogy nem tartozott a legjobb értékek közé. Azt is látni kelíl, hogy az egyes vállalatok műszaki állapota között is nagyok a különbségek. A legkorszerűbb üzemék lehetőségeivel nem szabad egybevetni azokat, amelyek ugyancsak elmaradtak önhibájukon kívül a jókhoz képest. Az induláskor tehát nem azonosak a pozíciók. Elképzelhető, hogy eleve „leírták” néhány vállalatot az új felállásban? Aligha. De az sem szerencsés dolog, ha a rászorulókat csak kisegítik. A főhatóságoknak tehát az adott helyzetet ugyancsak át kell gondolniuk, és a „tisztesség” szabályai szerint kell az önállósághoz a feltételeket megteremteniük. — Mi a vállalati vezető testületekkel már elemeztük a dolgainkat — jegyezte meg az igazgató. — Szót értettünk a dolgozókkal is. Egy biztos, ez a vállalat olyan munkásokat, szakembereket tudhat a magáénak, akik nem riadnak vissza a nehézségektől, mert képesek azokon úrrá lenni. Jó hallani ezt a magabiztos és optimista megnyilatkozást. De azt már jól tudjuk, hogy nem elég csak akarni. A realitásokat bűn nem tudomásul venni. A húsipariak a „belső tartalékok” feltárásával képtelenek a gondjaikat megoldani. A két dolog nem áll arányban egymással. Azt csak úgy „mellesleg” jegyezzük meg, hogy az utób- bik, valamivel több mint tíz évben 130 millió forint amortizációt „központosítottak’' náluk és a nyereségükből 500 milliót vontak el. Ha ezeket az összegeket párhuzamba állítjuk a hitelekkel, akkor ...! Persze, ez csak számtani művelet, de az élet nem ilyen összeadásokból és kivonásokból áll. Egy azonban elfogadható: ha ők eddig csak „adtak” a többi vállalatnak, akkor most „kaphatnának” is — vissza. Hadd utáljak még az elkezdett rekonstrukcióra. Azt be is kellene fejezni. Különben ... ? — Nem került még szóba az a furcsa körülmény, hogy épületeink milyen régiek, mennyire nem felelnek meg a követelményeknek. Nagyon sok a szükségmegoldás. A korszerűsítést így is értelmezni kell. A pincétől a padlásig: minden talpalatnyi helyet felhasználnak. Egy sor faház is csatlakozik a főépülethez. Az a bizonyos, 60-as évekbeli korszerűsítés a hajdani vágóhídi felépítményben ment végbe. Százéves falak között.* Érthető ezek után, hogy a húsipariak a megyénkben nem tapsolnak örömükben, ha január 1-re gondolnak. Nagyon sok a kérdőjel előttük. Csak azt tudják egészen biztosan, hogy addig még valaminek történnie kell velük, mert rajtnál nem vághatnak neki a jó kondícióban lévő társakkal úgy a kijelölt távnak, hogy az ö bokájuk kimarj ült. Csodára pedig már régóta nem számítanak. G. Molnár Ferenc A baj először tavaly kopogtatta meg az ereje teljében lévő Mundroczó Miklós ablakát. — Váratlanul agyvérzést kaptam, hosszú hetekig, hónapokig kezeltek az orvosok, míg végre újra talpra állhattam. De azóta sem vagyok a régi. Bal kezem béna. Le is százalékdltak. Most itt vagyok, rokkantsági nyugdíjban, megviselt házikónkban, asszonyostul. Aki segíti ugyan a helyzetemet, de attól nem élünk jobban. Legfeljebb nincs olyan lelki hatással rám ez a nyomorúság. A Hajdú utca 18. szám alatti kis ház tulajdonosa, itt Hatvanban, erősen megtört, magába roskadt ember benyomását kelti. Könnyen kiperdül a könny a szeméből. Pedig még innen van a hatvanon. — Kérem, én huszonhét évig szolgáltam az államvasutakat. Kezdtem masinisztaként, gőzösön, s befejeztem 1985-ben felvigyázóként. Már oda többé vissza nem mehetek, bár hitegetnek az orvosok. Látja, lóg a bal karom, húzom a lábam. Olykor még lélegzetet venni is nehezemre esik. Amiért a nekikeseredett férfiemberrel szemközt ülünk, az a második kopogtatás okán történik. No, ezúttal nem valami újabb betegség madara terjesztette szét szárnyait a Mundroczó- ház felett. Az épület, főként a villamossági berendezés ment úgy tönkre a Hajdú utcában, hogy az Émász riadót fújt, közveszélyesnek nyilvánítva az elektromosság, az áram használatát. Vegyenek petrólámpát? Világítsanak gyertyával? Annyi pénz a világon nincs, amiből itt új hálózat, s hozzá való annyi szerelék előteremthető, megépíthető. Azután ott a nyárikonyha, abba is lassanként becsorog az esővíz. Pedig ilyenkor, este közeledtén, milyen jól el lehet ott diskurálni a régi munkatársakkal, meg a családdal. — Ekkor jött. amire végképpen nem számítottam — emlékezik a kora tavaszi napra a rokkant-nyugbéres MÁV-felvigyázó. — Honnan, honnan nem. híre ment a nyomorúságuknak, s zörget egyszer Berényi Zoli. a villanyszerelőktől. Papa, fölmérjük itt a bajt, összeírjuk,’ mi kellene a felújításhoz. S ha előteremti az anyagot, redbe vágjuk az egészet. Kerül annyi pénze? Hát nem könnyen, de összekapartuk. És akkor nekiestek ezek a fiatalok, akiket úgy ócsárolnak mostanában.' Az egyik vasúti mérnök Vass György, még célirányos műszaki rajzot is készített, s annak nyomán haladt a munka. De nem ímmel-ám- mal. hanem nyári hőben is inuk szakadtáig. Berényi mellé besorolt Katona Tamás, Szalai Mihály. Bálint Sándor, szóval a MÁV Petőfi szocialista brigádja, s egyik szabad szombat ment a másik után munkával, kö- szönömért a mi házunkon. Még az üveg söröket, amit kínáltam, azt is visszautasították. Majd a végén papa. replikázott az egyik... A sok ezer forint értékű munka befejeződött. Mundroczó Miklós meg is köny- nyezi, pedig nem áll ez jól a nyitott mozdonyon annyit hűtőző, annyi ideig keményen dolgozó, edzett embernek. Am a belső indulatoknak nehéz parancsolni. Pláne, hogy küszöbön az újabb akció. — Tudja, látták ezek az aranyos gyerekek, hogy lassan elrepül a nyárikonyhánk. És amikor utoljára jártak itt, megint csak szóra nyílik Berényi Zoli: papa, nem hülyéskedek, szentet se akarok csinálni magunkból. De még ezt a vityillót kipofozzuk magának. Csak némi anyagot szerezzen hozzá! Főként palát! Mert sehogyan sem jó az, ha az esővíz a tetőlikon át bele- esepereg a bográcsgulyásba ... Mondjuk azt mindezek után, hogy Mundroczóék megfogták az „isten” lábát? Nem. A béna kezű mozdonyfelvigyázót idézzük: Ilyen fiatalok is vannak. És lennének bár sokkalta többen, hogy annyi seb begyógyuljon, annyi ifjúra lehessen büszke apja, anyja, s a társadalom, amelynek ők e hív szolgálói. Moldvay Győző Antal János, az öreg vízimolnár
