Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
Séta az Alpokban Noha a hegyek szerelmeseinek az Alpok déli nyúlványa, a bergamoi Alpoknak nevezett hegység csak dombnak számit a maga J ezer méteres legnagyobb csúcsával, a magunkfajta magyarnak megdöbbents élmény az augusz. tusi nyárban Is höfödte csúcsok sokasága, és a másfélezer méteren már kegyetlenül kínzó légszomj A helybéli őslakosokat mindez cseppet sem zavarja abban, hogy jo kilós hátizsákokkal, könnyed erdei sétál tegyenek, úgy néhány tízkilométereset; majd megmártózzanak a hóiéból olvadt, nem kimondottan hévizjellegú hegyi patakok vizében . például a Serlana patak forrásánál, és völgyében, a Vat Serianaban. (Fotó: Köhidi Imre) S záraz diófaleveleket forgat a szél a kőporból kifaragott portán, az egymás mellett megbúvó pincegádorok sosem felejthető nótákat sugdosnak, amelyek most egy időre elhalkulnak, de télen — amikor az új bor kiforr — megint fel- hangzanak a végeláthatatlan pinceágakból. Zöldek még a fák, nyári suhogással riogatja magát a szőlőhegy, de az éjszakák egyre hűvösebbek, és a deret váró hajnalok titokban már egymásra rakják a lehullott, sárga leveleket. Dúsak, teltek még a tőkék, a nevető domboldalakon szüretre konganak a jókedvet érlelő, vidám hordók, de az estében már sír az őszi bogár. A két szőlő egymással határos. Nincs közöttük sem kerítés, sem jelzőoszlop, még a diófák lombjai is szerelmesen összeölelkeznek. Nem akad itt meg semmi különlegesen az ember szeme, egyforma, egy- ddőben telepített a két szőlő, egymás mellett futnak a dróthuzalok is, a termés között sincs észrevehető különbség. Így látja, aki csak rátekint a tájra, akinek sietős a dolga, hanem a fürkésző tekintet, a keresgélő szem több mindent észrevesz. A füves, tarackos barázdát, az elhanyagolt mezsgyét, amelyben már esztendők óta nem járt a kapa. A senki földjét! Hajnali harmatot ver le a csizmámról a fű, végigtaposok a barázdán,‘pókhálóba akad az arcom, amint elhaladok a diófák alatt. A gizgazban kék virágok fakulnak, népes seregélycsapat suhan el az alacsonyan járó felhők alatt, aztán lármásan eltűnnek a tőkék között. A mezsgye végén a pince, egy abrosznyi udvar, az üres hordók csúnya, nyárbúcsúztató kongását már messziről hallom. Szüretre készül Nagypál András tsz-tag, egykori hegybíró, akinek tiszte volt a hegyvám beszedése, a csőszök félfogadása, a becslések elvégzése, a károk bejelentése, a szüret meghirdetése. — Jó reggelt! Beüti még a csapdugót, a kezében tartott ronggyal végigtörli a dongákat, aztán visszaköszön: — Magának is! Örülök a bizakodó, erős hangnak, a szeme felcsillanásának, keze szorításán érzem a találkozásunk örömét, de amint csatakos gumicsizmára tekint, összefutnak a ráncok a lomlokán. — Miért nem a rendes úton jár? — Erre közelebb. Igazamat elismeri, nem is szól semmit, de egy parányi csalódás azért a szeme sarkában marad. A két haragos testvér már több mint tíz esztendeje nem járja a senki földjét, a gazos mezsgye azóta sem nem út, sem nem birtokhatár, olyan a két szőlő között, mint mély barázda a gondgyötört homlokon. Kiülünk a pince elé, fürdetjük magunkat a kelő nap fényében. A fákon hetyke cinkék cserregnek, beszélnek valamit az almáknak, szilváknak, de estére ők is elhallgatnak, és csak a bagoly imbolyog majd a csend hátán. Ökörnyálat szedek le a kalapomról, teszek-veszek, húzom az időt, mondana-e valamit távolabbi szomszédom. Olyasmit, amire csak válaszolni kellene. — Adjak-e kölcsön üres hordót? Legyintéssel nyugtázom a mindent tikkasztó nyári aszályt, a leperzselt kukorica-, napraforgótáblákat, a szőlőfürtöket, amelyeknek szintén nem használt az aszály. Hallgatunk és tűnődünk a hét szűk esztendős valóság fölött, jómagam azon, miként lássak hozzá a szakadt szál összekötéséhez. Az ember ugyanis nem tudja átugrani saját természetét, mint ahogyan Nagypál Andrásban tulajdon édes testvére iránt e pillanatban sokkalta nagyobb a gyűlölet, mint a szeretet. Ügy mondják, hogy a kettő tulajdonképpen egy tőről fakad, csupán az a nagy kérdés, hogy mikor, melyik kerekedik felül. Ezek a Nagypálok különben hirtelen haragú, kemény emberek, pedig vajból van a szívük és egy kedves, jó szóért levetnék magukról a kabátot. Afféle szittya ősmagyar vér van bennük, akik sírnak, nevetnek, de hirtelen haragjukban talán meg is ölnék egymást. Elindulunk a tőkék között, szemre vesz- szük a termést, a szilvánit, a traminit, a furmintot. Ha igaz, hogy a gazda szeme hizlalja a termést, akkor most Nagypál Andrásnak szaporodik a bora, olyan szent áhítattal nézi a csüngő fürtöket, a színesedő leveleket. A mezsgye túloldalán már határszemlénk előtt észreveszem a mozgást, már hallom a kemény köhögést is, a jól ismert baritont, mintha csonttorokból jönne. Semmi kétségem, hogy Nagypál Antal — éppen úgy, mint mi — bejárja a saját hatszáz négyszögölét és gyönyörködik a megmaradt várható termésben. , A riogatott seregélycsapat sötét felhőként surran el a fejünk felett, a levegőben búcsúzni készülő fecskék villannak, mert csupa élet az egész világ, és ezzel együtt gond is, hiszen a fecskepár aggódik, mert az egyik kis gyámoltalan fióka úgyszólván még csak most próbálgatja a repülést. — Iparkodj, gyermekem! Közeledik kisasszony napja... A fecskemama persze, nem gondol semmit a szőlőhuzal drótján, de ott, belül, azért érzi a készülődés feszítő erejét, azt, hogy nemsokára itt a költözés ideje. Ügy állok a szőlősor közé, hogy fél szemmel számon tarthassam a szomszéd gazdát, és hogy lehetőleg ő is megpillantson engem, ezért nagy kíváncsiskodva — simogatva a fürtöket — közeledünk a határ- mezsgye felé. A nevemen szólítva, jó reggelt köszön Nagypál Antal, jelezve, hogy az üdvözlés kizárólagosan nekem szól. Szívélyesen fogadom, aztán, elnézést kérve, odalépek a mezsgyéhez, hogy kezet szoríthassak az idősebb Nagypállal. Sértődésre nem számítok, hiszen a testvérek jól tudják, hogy régi tisztelőjük vagyok, és hogy nem segítek senkinek haragudni. — Korán kelt! — Jöttem, még a harmaton. Váltunk néhány szót, ezalatt a másik Nagypál egy karóval kopog, bíbelődik, vár rám tisztességgel. — Igaz, hogy eladja a szőlőt? A csendes, tiszta reggelben madárszárnyon jár a hang, hirtelen abbamarad a kopogás, és szinte érzem a lélek rezdülését Nagypál András minden moccanásán. Váratlanul éri a kérdés az idősebb testvért is, bámulja a csizmája orrát, de végül válaszra szánja magát: — Igaz! A szekerce újra kopogni kezd a karó tetején. Átlépem a gazos mezsgyét, a legyező nagyságú lósóskákat, a dudvát, a folyókát, és átmegyek a másik oldalra. Ha nem én tenném, szentségtörésnek számítana, de ezúttal a kérdés is a segítségemre van, hiszen ami eladó, annak ára van, az iránt lehet érdeklődni, meg is lehet venni. — Szívesen látom később egy pohárka borra ... Néhány perc és folytatjuk Nagypál Andrással a termésbecslést. Mindketten úgy teszünk, mintha az előbb nem történt volna semmi. A fürtökön méhek zúgnak, gyűj. tik a nyár édességét, egyszerre nektárszagú lesz körülöttünk a levegő. — Jöjjön! Nézzük meg most már az én szőlőmet is ... Az idősebb testvér éppen akkor érkezik, amikor a lopóval a borház elé állok. Testvére láttán gyökeret ver a lába, menjen vagy maradjon, maga sem tudja, de már nyújtom felé a teli poharat. — Isten éltesse! Üdvözlöm először az idősebb testvért, aztán a fiatalabbat. Nem jön ki hang a torkukon, engem néznek, velem koccintanak, a fehérré vált arcuk lassan megpirosodik, úgy tesznek, mintha négyszemközt lennénk. — Ha eladja, vevője vagyok! Nagypál Antal — szokása szerint — felhajtja a pohár bort, az öccse csak belekortyol, aztán leteszi egy üres hordó tetejére. — Komolyan mondja? — Idegennek nem eladó ez a szőlő! Mert az apja átkát még halála után sem veszi magára az ember ... E rős kézfogással búcsúznak, aztán kiki elindul a maga útján. Olyan a menésük, mintha mázsás terhet cipelnének a hátukon ... Szalay István N \f árbúcsúztató
