Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 20., szerda 11. Egy hangulatos utcarészlet az újjáépített budapesti VII. kerületben (Fotó: Hauer Lajos) Eger — a hazai idegenforgalom egyik fellegvára (Fotó: Kőhidi Imre) Pécs: a Citrom utcai tömbbeépítés, balra a régi városfal a gyilokjáróval, háttérben a felújított Nagyposta épülete (Fotó: Cseri László) A MÚLT ÉS A JELEN HARMÓNIÁJA Megújuló történelmi városok Régi házak új ruhában Győr belvárosában (Fotó: Bertleff András) Történelmi városaink rekonstrukciójáról beszélgettünk Dr. Román Andrással, az Országos Műemléki Felügyelőség osztályvezetőjével: — Szívesebben veszem rekonstrukció helyett a rehabilitáció kifejezést — mondja dr. Román András —. jobban, pontosabban fejezi ki, hogy mi a beteg városrészeket gyógyítjuk, próbáljuk eredeti formájukban visszaállítani. A hatvanas, hetvenes években — nagyon helytelenül — a történelmi városok körét szűkén értelmezték. Azokat sorolták ide, amelyeknek műemlékértékű központja van. Ezek kevés kivétellel középkori jellegű városok, vagy városrészek, mint a Budai Várnegyed, a soproni belváros. A történetiséget azonban nem lehet és nem szabad .időben lezárni, behatárolni. Ha így vesszük, mindössze 15 várost tarthatunk csak nyilván, ma azonban már átértékelve a történeti városok jellegét, jóval többről beszélhetünk. Ide tartoznak a később épült városok, városrészek is, ha azok építészetileg jól átgondolt, máig ható és élő stílust képviselnek. Megemlíteném például a fővárosi Wekerle telepet, vagy a budapesti VII. kerület nemrégiben felújított részét. Az előbbi az 1900-as években épült Koós Károly és tervezőtársai elgondolásai alapján. S mert ezeken a helyeken ma is élnek és a régi házak megfelelően funkcionálnak feltétlenül a megmentésre, védelemre szoruló városrészek sorában a helyük. Ma már az új szemlélet jegyében legalább 30 hazai város, városrész sorolható ide. — Említette, hogy a korábbi években súlyos hibákat is elkövettek mind az építészek, mind a műemlékvédelemmel foglalkozó szakemberek. — Sajnos, a hatvanas években úgy állítottak helyre. védtek meg történeti városrészeket, hogy közvetlen környezetüket tönkretették. Ami a történeti városrészen kívül rekedt szabad prédájává vált a rombolásnak. így helyrehozhatatlan károk keletkeztek például Székesfehérváron, Veszprémben, igaz, a kijelölt, védett területet megmentették, de a környezetére. annak értő átalakítására nem fordítottak gondot. Az eredmény: szörnyű ellentmondást mutat a környezet és a védett városrész. — Ennek a. helytelen építészeti megoldásnak anyagi okai voltak? — Nem hiszem, hogy a pénzen múlott volna, ami például Székesfehérváron történt. Szerintem az átgondolt városfejlesztés gazdaságosabb. Tudok azonban jó példákat is említeni. Az okos és értő városrendezés szerencsére védelmet nyújtott Sopron. Eger, Kőszeg történeti magjának és környezetének, de említhetem a Budai Várnegyedet is ugyancsak a korábbi évek rekonstrukciójából Most. a nyolcvanas években örvendetes építészeti rehabilitációt végeznek Győrben is. Szintén jellemző ez a szemléletváltozás Pécs történeti részének, környékének átformálására és Pápára. Tanultak a múlt hibáiból Székesfehérváron és ma már nem követik el azokat az építészeti tévedéseket, részletes rendezési terv alapján tevékenykednek Igen jó munkát végeztek Vácott, Magyaróváron és Szentendrén is. — Az ön által említett átértékelés a történeti városok, városrészek megítélésében napjainkban is tart? — Elsősorban a szemlélet- változás terjedését hangsúlyoznám, amely mindenképpen segít megmenteni értékeinket és próbál környezetével is harmóniát teremteni. Érdekes módon a mostani nehéz gazdasági helyzet kedvezően hat a rehabilitációra. — Ezt mivel magyarázza? — Mind kevesebb lakás, lakótelep épül állami forrásból. Sajnos, éppen ez utóbbiak elszaporodása bontotta meg, tette tönkre a történeti városok, városrészek, illetve környezetük egységét. Most elsősorban az egyéni lakásépítőket támogatják. Ez pedig lehetővé teszi, hogy ezek az újonnan épülő otthonok már átgondoltabb tervek alapján, harmónikusab- ban illeszkedjenek környezetükbe. Nem épülnek óriási toronyházak sem, amelyek kirívó ellentétben vannak a védett, történeti városrésszel Ezt a szemléletváltozást és rehabilitációs tevékenységet nagymértékben támogatják az utóbbi időben sorra alakuló városvédő egyesületek is. S. I. Magyarok Mit jelent az, hogy alig több, mint kétszázezer híján kétmillió amerikai állampolgár vallotta magát a legutóbbi népszámláláson magyar származásúnak? Mennyi közülük a magyar? Az a csaknem félmillióra becsült amerikai, akinek magyar az anyanyelve? De hiszen a pennsylvaniai Pittsburgh- ben mintegy tizenötezren tartják magukat magyarnak, s közülük legfeljebb ha ezer beszél magyarul. S ugyanitt találkoztam olyan magyarul hibátlanul beszélő amerikaiakkal, akik soha nem jártak szüleik vagy éppen nagyszüleik szülőföldjén. a nagyvilágban Pennsylvania állatn egyébként jeles szerepet játszik az amerikai magyar kivándorlás történetében. Itt alapította meg Hazleton bányatelepen tizenhárom magyar bányász épperr száz évvel ezelőtt a Verhovay Betegse- gélyző Egyesületet, mely az idén Pittsburgh-i központjában már William Penn Association néven, de magyar jellegét lényegében megtartva ünnepelte a centenáriumot. S ugyanabban az évben, amikor a Verhovay Be- tegsegélyző Egyesület alakult, jött létre az első magyar település Kanadában. A bányászokat éppen úgy az ínség hajtotta a tengerentúlra, mint azokat a zselléreket, akik a magyarok Kanadába települését elindító Esterházy Pál nevét viselő Esterház- kolónián kezdték újra az életet. De hogy a munkások, bányászok, parasztok mellett jó szerencsét kereső városi kisemberek is összefogtak egymás megsegítésére, anyanyelvűk megőrzésére Amerikában azt bizonyítja a New York-i Első Magyar Önképzőkör 97 esztendős története. Az összejövetelek nyelve csaknem száz éve változatlanul magyar, igaz, hogy a tagság újabb és újabb kivándorlókkal bővült az évtizedek folyamán. Ennél régibb • alapítású egyesületek is jelzik Európában a munkát, megélhetést kereső magyarok útját. Idén ünnepelte megalapításának 140. évfordulóját Nyu- gat-Berlinben a Magyar Kolónia E. V. Berlin, és ünnepli az év második felében Párizsban a Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet. A múlt században s századunk első éveiben a magyar (magyarországi) kivándorlás zöme azonban a tengerentúlra irányult, érdekes módon nem feltétlenül állandó letelepedési céllal. Amerika sokak számára néhány év kemény munkát jelentett — jórészt család nélkül —, mely megalapozhatta az otthoni élet újrakezdését a verejtékkel szerzett földdarabbal vagy falusi üzlettel, kisvállalkozással. Mikszáth Kálmán írásaiból ismerhetjük a jómódúan hazatért amerikás magyart, vagy azokat a felvidéki falvakat, melyeknek Amerikát ugyancsak megjárt lakói angolul beszélgettek egymás között. Fordulatot az első világháború hozott, mely a hazatérni szándékozókat is kinnmara- dásra kényszerítette. S még nagyobb változást a második világháború, mely a harmincas évek nem túl nagyszámú, de többségében haladó gondolkodású emigrációja után olyan tömegeket sodort „Nyugatra", melyek részben Nyugat-Európában vertek tartósnak bizonyult gyökereket, részben a tengerentúlon, most már Észak-Amerika mellett jelentős számban Latin-Amerikába és Ausztráliába kerülve igyekeztek új életet kezdeni, s csak töredékük vállalta az aktív politizálást, és éltette magában a reményt — rendszerváltozásra spekulálva — a hazatérésre. Ki az „igazi"? A második világháborút követő koalíciós korszak politikai csatározásaiban részt vettek, várakozásaikban csalódottak — akiket egy emig- rációs történetíró ,,Negyven- heteseknek” nevez, — majd az „ötvenhatosok” változatos árnyalatai színezték a szórványmagyarság képét. Ma a mintegy 15 millióra becsült magyarság csaknem egytizede emigrációban él. Pontos számot nem lehetne mondani, hiszen milyen kritériumokat szabhatnánk meg arra, hogy ki a magyar, vagy még inkább, ki az „igazi magyar", amint azt határainkon kívül gyakran hallani pozitív értelemben is, azt jelezve, hogy az számíthat erre az elismerésre, aki hazájától elszakadva sem adta fel magyarságát, s igyekszik azt leszármazottaira is átörökíteni. S persze olyan értelemben is, hogy az az „igazi magyar”, aki semmilyen közösséget nem vállal a mai Magyarországgal. A magukat ebbe az utóbbi kategóriába számítók egyre kevesebben vannak, s a jó néhány Nyugaton megjelenő magyar nyelvű lapban lezajlott vita a hazamenni vagy nem hazamenni kérdéséről úgy dőlt el, hogy alig akad valaki, aki mást nyíltan lebeszélne a hazalátogatásról Ma már az öt-hatezer - nyi cserkésznek is azt ajánlják vezetőik, hogy ismerkedjenek meg Magyarországgal. Változó szemlélet Ha cinikusok akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, hogy visszájára fordult az egykori reakciós jelszó, hogy „lábával szavaz a magyar”, hiszen az elmúlt években egyre emelkedett a hazalátogató magyar származású külföldi állampolgárok száma, tavaly már csaknem elérte a 230 ezret. Nem akarunk ebből messzemenő politikai következtetéseket levonni azon túl, hogy megváltozott a hazai helyzet és a nemzetközi légkör. Amikor itthon nem volt tanácsos külföldi rokonokkal dicsekedni, azokban az országokban, amelyek a legnagyobb számban fogadtak be magyarokat, a gyors asszimiláció volt a követendő út. Az enyhülés szakasza itt is — ott is — módosított a gondolkodásmódon, s szerencsére az enyhülés időleges visz- szaszorulása nem változtatott 1 ezen. Mi is odafigyeltünk arra. mi rólunk a külföldön élő magyarok véleménye, a gyors beolvadást szorgalmazó országokban is elterjedt az a nézet, hogy a nemzeti kulturális sokszínűség nemcsak az egyént, a nemzetet is gazdagítja. A befogadó ország hű állampolgárának és ugyanakkor magyarnak lenni nem összeegyeztethetetlen. S ahogy a szórványmagyarsághoz tartozók örülhetnek, s egyre nagyobb számban örülnek is a hazai fejlődésnek, úgy kísérjük itthonról figyelemmel, s nyugtázzuk elismeréssel külföldön élő magyarok sikereit. Ennek a szemléleti módnak a terjedése — terjesztése — nem ment könnyen. Hiszen aki valamikor, valamiért elhagyta a hazáját, magának is, másoknak is indokolni igyekezett tettének jogosságát. Az itthon maradottakban pedig még élhetnek fenntartások a hazájukat elhagyottakkal szemben. Ezeken — mindkét részről — túljutni nem elvek feladását jelenti. Kapcsolataink alakulása a szórványmagyarsággal számtalan példával bizonyította, hogy az elvek, a politikai meggyőződés megtagadása nélkül is közeledhetünk konkrét célok megvalósítása érdekében. A kompromisszumos készséget nem szokták a magyar nemzeti sajátosságok közé sorolni, nálunk rosszabb hangzása van, mint néhány országban, ahol nemzeti értéknek tekintik. Nevezzük hát megértésnek, megértésre való törekvésnek a közeledés feltételét. Ez nem kíván egyetértést alapvető kérdésekben, de megteremtheti az együttműködés lehetőségét elsősorban azon a területen, amelyben mindenki, aki magyarnak vallja magát. érdekelt lehet úgy, ahogy azt 17 esztendővel ezelőtt Váci Mihály költő megfogalmazta a Népszabadságban megjelent „Az oldott kéve" című cikkében: „A szórványmagyarság nyelvi megmaradásáért küzdeni egyetemes és emberi teljesítmény. Ezért minden magyar írónak és felelős embernek meg kell tennie legalább annyit, amennyi ma lehetséges." Kölcsönös megbecsüléssel Az elmúlt 17 év eredményei az óhaza és a szórványmagyarság kapcsolatainak alakulásában, amit egyre inkább figyelemmel kísérnek a szomszédos országok magyarságának képviselői is. azt bizonytíják, hogy meghallgatásra találtak Váci Mihály szavai. Hozzájárultak ehhez az anyanyelvi mozgalom rendezvényei és azok a találkozók, ahol hazai és magyar származású külföldi tudósok — a legtöbb esetben az egykori iskolatársak egymásra találásával olyan eszmecserét folytatnak, amelynek tudományos és gyakorlati haszna is lehet. S akárhogy alakult is az elmúlt 17 évben a világ sora, ma a korábbinál jóval több a lehetőség a megértésre, akkor is. ha vitatkozunk egymással, ha az államalapítás óta eltelt évszázadok eseményeinek megítélésében nem is mindig értünk egyet, ha másként is emlékezünk meg egyes évfordulókról. Minden nehézség ellenére kialakult, és továJabi fejlődést ígér a szórványmagyarság széles, a kapcsolattartásban érdekelt tömegeivel olyan, a kölcsönös megbecsülésen alapuló viszony, mely más vonatkozásban is példamutató lehet. Randé Jenő a Magyarok Világszövetségének főtitkára
