Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 20., szerda Kalász László: elátkozott kicsi ország millió igába fogott nemes állat iszonyat-szenvedő gyönyörű dolgaidért ostorolt-vert seb-indás fejeden csak alázat hajtott s emelt düh remegés örökkön másnak vedlő csont-hús-íncsigolyák századain csak a kín vala részed e kínban nőtted újra és újra a bőrt lelked is elorozták lelked is újraszületted: szomorú hajszolt nyomorult gyermekeid bátrabbja-nemesebbje harcra ha állt fel: szívét is kiütötték s kínozták sebeid hazám elátkozott kicsi ország millió igába fogott nemes állat visszavarázsolt csodaszarvas: erős lassan leveted igáidat a béklyók hullanak hulljanak im szaporán ezredes szaru-ágaidon égbe szökelljen a jelen: fészkeink-palotáink gyáraink rügyeznek gallyaidon repülsz szökkenj is e ritka tavaszban csapdákon vermeken által és nem a nyájban a többi között de társként a többi között s ne iga nyomjon újból de szállhass jövőbe igaz gyermekeiddel hazám hatalmas kicsi ország Ország, törvény, kenyér Nehéz rangsorolni ünnepeink között. Annál is inkább, mert egyre kevésbé tudunk igazán ünnepelni: ünnepeink kiüresedtek, akárcsak a családiak. Minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ünnepeink, pihenőnapjaink tisztaságáért, életképességéért. Ma már önfegyelmet kíván ünnepnapon a tiszta ing, a borotválkozás, a derűs arc is: összemosódnak a napok. Augusztus húszadikával is így vagyunk Pedig hát nemzeti ünnepeink között az egyetlen, mely legalább háromféle dologra emlékeztet: az államalapításra, az új kenyérre, s az alkotmányra. Talán a három legfontosabb dologra: az országra, a törvényre, a kenyérre. Nincs élet egyik nélkül sem. Szent István alakja jelképes a mi történelmünkben, ha tetszik: mitologikus. Hiszen tudjuk, nemcsak ő alapította és szilárdította meg a magyar államot, az országot, melynek egy részét ma is lakjuk. Nélküle a magyar név és nép felszívódott volna, egy lennénk a sok történelmi népnév közül, melyeket csupán a műveltebb ember ismer, mint a gepidákét, vandálokét, jütökét. Abban a régmúlt időben országot szerezni, államot alapítani minden náció megpróbált, de azt megtartani: ahhoz bölcs, okos, jó törvények is kellettek, vagyis rend kellett, melyben mindenki birtokon belül érzi magát, melyben nincsenek idegenek, kitaszítottak, jogfosztottak. Szent István behívott vendégnépei tanúsíthatták: a hungarus nemzet mindenkit szívesen fogadott. A történelem viharaitól megharmadolt kis országunk lakóinak talán éppen ebből az öntudatából, büszkeségéből hibád- zik valami az utóbbi években. Mintha az ország csupán terület, s lélekszám volna, s nem annyira: lélek! Pedig hát a mi kis Európánkban is nem egy nagy nemzet él kis földön, kis lé- lekszámban, kiktől volt s van mit tanulnunk. A nemzet nagysága nem a lakosság lé- lekszámának, nem a négyzet- kilométerek számának függvénye. A jó törvény, a jó kenyér tesz irigylésre méltóvá bármely országot. A jó törvény: az egyenlő törvény, mely egyforma esélyt ad mindenkinek, egyforma jogot, egyforma jövőt. Milyen egyszerű ezt leírni, kimondani. Micsoda óriási ellentmondások, érdekkülönbségek feszülnek ma is különböző társadalmi csoportok, rétegek között! S micsoda erőket szabadít fel minden demokratikus törvény, jogszabály, rendelet! A magyar nép kívánja a törvényt, a rendet, az értelmes rendet, augusztus húszadika ünnepe erre is emlékeztet. Vajon mikor érjük el, hogy a magyar polgár a nemzetfenntartó, az adófizető magabiztosságával, büszkeségével éljen a mindennapokban, s tiltakozzék a jogtalan beavatkozás, a bürokrácia, a nemzeti jövedelem fecsérlése ellen ? Utoljára maradt a legfontosabb: a kenyér. Hogy itt vagyunk tízmiüiónyian, ahhoz sok kenyér kellett. Sok kenyér, jól elosztva. S hogy kevesebben vagyunk a lehetségesnél, s a kelleténél, abban bizony az is szerepet játszott minden időben, hogy kevés volt a kenyér, s azt is rosszul, azaz jogtalanul, törvénytelenül osztották el. Munkát és kenyeret követeltek ebben a század első felében a nincstelenek, értelmes munka és jó kenyér nélkül ma sem számíthatunk arra, hogy eleget tehetünk büszke történelmi küldetésünknek: hogy a magyálnév, Petőfivel szólva, megint szép legyen! A kenyér az öregek bölcsességéből, a fiák munkálkodásából, s az unokák kívánságából sül meg. Szükséges ezen az ünnepen elgondolkodnunk a nemzedékek együttműködésén, összhangján. Hogy az öregek valóban bölcsek, a fiák valóban szorgosak, az unokák pedig méltók legyenek a kenyérre. Szentmihályi Szabó Péter Hornyák Lajos naiv művész festménye Móra Ferenc: Földhözragadt János története Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről. se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfakereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfakereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vér- sejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhanc- nak a szagos-bükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal. Ó, azért nem kell kiszán- tatni és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók. mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló. hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól sem kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destru- álni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényeikért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilli- ót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fényéren hasra- fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette és hátraszólt a tisztjének: — Hadnagy úr, ez . ám a föld! Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!" Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet. — Hát aztán mennyi földet igényel kend? .— kérdezték tőle. Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli ura- ságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sóikkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ö meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja. — Vén ebre már kár tí korpa — mondta egy különösen mérges uraság. ami Hazám
