Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-18 / 194. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 18., hétfő Iskolás módszerek Bosszantó, ha a nézőket — sajnos nemegyszer történik meg — egy-két szerkesztőműsorvezető holmiféle hanyag, közömbös, érdektelen, ismeretgyarapításra egyáltalán nem vágyó, szellemileg éretlen gárdának tekinti, amelynek tagjait didaktikus pedagógiai módszerekkel, kisiskolás fogásokkal kell fokozott figyelemre szoktatni. Szerintük az sem árt, ha „mankókat” adnak bizonyos, mellesleg millióknak szánt művek megértéséhez. Legutóbb a méltán népszerű Oppenheimer című sorozatot magyarázták, értelmezték egy harmincperces „vitaprogram” keretében. Szerencsére a nem éppen szívderítő ajánlatot a kettes adóra parancsolták, így aztán kevésbé borzolták fel a kedélyeket. Kíváncsiságból megtekintettem ezt az okításnak szánt blokkot. Bizonyára nem voltam egyedül. Úgy vélem, hogy mindazok, akik vállalták ezt az időpazarlást, velem együtt füstölögtek, méltatlankodtak, majd rögvest sorjáztak teljesen indokolt kifogásaik. Bulla Károly és kollégái olyan türelmetlenek voltak, hogy meg sem várták a zárást, a hetedik rész befejezését, hiszen már az ötödik után leültették a meghívott vendégeket, hogy elmondassák velük: mit láttunk, s miként értékeljük mindezt. Elszomorító, de tény: egyi- kőjüknek sem jutott eszébe, hogy a tévé is igen sokat tett azért, hogy partnereivé nőjünk, s iskolai végzettségtől függetlenül felfedezzük a legfontosabb társadalmi mozgatórugókat, szelektálva a különböző információkat. Tegyük hozzá: a népművelők, s a tömegkommunikáció egyéb területein serénykedők sem tétlenkedtek, azaz erejükhöz, képességeikhez mérten szív- vel-lélekkel szolgálták ezt a kétségkívül tisztes ügyet. így aztán ők is meghök- kenhettek, s nekik is szólt a szellemi ábécére emlékeztető naiv tanmese. Még az a jó, hogy a film, a több szempontból remekbe formálódott produkció alkotói nem tudnak arról, hogy világos szándékaikat, félre nem érthető törekvéseiket már menet közben, majdhogy elemista módszerekkel szükséges elemezni. Olykor rosszul, hibásan, a ma szemléletét átvetítve a múltba, négy évtizeddel korábbra. Még az a jó, hogy erre a vétségre az okos, megfontolt Avar János újságíró — „az összejövetel” egyetlen talpraesett vendége — figyelmeztetett, néhány percre átvéve Vágó Istvántól általa meglehetősen elhanyagolt szerepkörét. Ettől függetlenül csak a magvas tanulságot nyomaté- kolnánk tíz és százezrek nevében. Illene észrevenni: nemcsak felnőtté, hanem Nézővé is nőttek. Pécsi István Az adatok mögött A tévé egyik legrokonszenvesebb vállalkozása a Hír- háttér. Nem azért, mintha azelőtt hiányoztak volna a mögöttes ismeretek, a mélyebb társadalmi folyamatokról szóló híradások. Sokféle műsorban kísérelték meg, hogy a társadalomtudományok eredményeiről számot adjanak. Mégis, hiányzott a frissesség, az aktualitás: nehezen kapcsolhatta a néző a hallottakat a mindennapi élethez, a napirenden levő „szenzációkhoz”. Pedig mindig van, ami foglalkoztasson bennünket, kaleidoszkópsze- rűen rendeződnek át a valóságban az elméleti ismeretek. Hol ez, hol az a szaktudomány kellene, hogy hangot kapjon: a laikus nehezen igazodik el. Mindjárt más, ha nem rendezetlenül kerülnek elénk ezek az eszmefuttatások, hanem összeszedetten, mintegy „fogyaszthatóvá” téve. Mert például — hogy a Hírháttér legutóbbi adásánál maradjunk —, a népesedés alakulásáról bizony a szülésznek éppen úgy érvényes véleménye lehet, mint a szociológusnak, s a minisztérium képviselőjének. S még az sem baj, ha nyílt színen vita alakul ki, hiszen azt elkerülni csak felszínes válaszokkal lehetne. Mert természetes módon másként és másként látják a világot, szemszögük, megközelítési módjuktól függ. Ha már itt tartunk, izgalmas és elgondolkodtató volt az említett beszélgetés. Egyik legégetőbb kérdésünkről szóltak, s szokás szerint kendőzetlenül. Mert megindult a népesség fogyása, s ez egyáltalán nem kedvező jelenség. Ebben valamennyien egyetértettek. Ugyanis gondolhatná bárki, hogy miért baj az, ha néhány ezerrel kevesebb csecsemő látja meg a napvilágot, mint annak előtte. De a baj ott rejlik, hogy megváltozik a korcsoportok szerkezete, s mivel közben az átlagéletkor növekedik, aránytalanul kevés ifjú váltja föl a mind népesebb nyugdíjasokat. Egyszóval maga a társadalom öregszik el. A műsor az abortuszok problémájával vezette be a témát. Mint kiderült: nem ezek miatt kell elsősorban siránkoznunk. Szükség van a fogamzásgátlás és családtervezés kevésbé drasztikus formáira, felvilágosításra, tudatosságra. De a dolog nem itt fordul meg! A szociológus néhány pontos mondattal fogalmazta meg a -lényeget: a családra, mindkét félre, de elsősorban a nőkre ma olyan követelményrendszer nehezedik, amelynek csak erejük megfeszítésével képesek megfelelni. De csak akkor, ha nem vállalnak három gyermeket. Olyan irányba alakultak körülöttünk a dolgok, hogy szinte minden tényező a jövő szempontjából legkedvezőbb családmodell ellen hat. Például alacsony szervezett- ségűek a szolgáltatások, egyre több túlmunkát vállalnia a szülőknek az életszínvonal fönntartására, miközben mind anyagilag, mind szellemileg többet kellene a gyerekekre áldozni. Ezek az ellentmondások kiélezetten jelentkez- nek, s ahogy a szociológusnő bevallotta: számára ez nem csupán elmélet, maga is szeretne nagyobb családot, de a fent említett okokból maga se szánja rá magát a harmadik terhességre. Igaz, ami igaz, merő ön- feláldozásból nem válik általánossá az össztársadalmi- lag szorgalmazott modell, mártírokra nem lehet ém'te- ni. Újfajta gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy ne kelljen lemondania teljesen az életről, az alkotó létről annak, aki több gyermeket szeretne. A rendelkezéseket kétévenként a cél érdekében felülvizsgálják — így a minisztérium főtanácsosa. A szociológus hozzátette: jó lenne. ha a társadalomtudósokat is kikérdeznék ilyenkor. Mert a döntéseknél is jó tudni, an>i az adatok mögött van. Gábor László arcunkon a történelem forrás set* Halász Ferenc könyvéről A vérbeli újságíró — forduljon bár akármelyik műfajhoz — mindig az embert keresi. A történelmi, a társadalmi összefüggésekben, az -inspiráló és hátráltató körülményekben, a múltat regélő. a jelent rögzítő, a jövőt vázoló tényekben. Halász Ferenc — e jelenlegi minőségében —, a Bács- Kiskun megyei történetíró ízig-vérig riporter. Könyvéből tűnik ez ki elsősorban, amely Arcunkon a történelem címmel jelent meg újonnan, a Forrás könyvek sorozatának — bízvást mondhatjuk — korunkat tükrözőformáló kötetéként. Bárki, ki kézbe veszi a könyvet, remélhetőleg nem talál ellentmondást amiatt, hogy interjúkat olvashat a lapokon. A kötet alcíme meghatározza: Beszélgetések alkotókkal Bács-Kiskun ban. Mégis, a szokványos kérdés és válasz mögött az író megtalálta — hisz kereste — az embert, a jellemet. Méghozzá oly módon, hogy gondolkodó, alkotó, környezetformáló ..minőségét” is felszínre hozta. Bács-Kiskun megye hazánk területileg legnagyobb megyéje. Az itt élő újságíró olyan interjúkat gyűjtött csokorba, amelyek vezető és egyben alkotó személyiségek „szócsövén” mutatják-érzé- -keltetik az itteni mindennapokat. A megvalósultakat, a tervezetteket egyaránt. Témaválasztása rendkívül sokrétű. Hisz olvashatunk az elmúlt évi választások politikai tapasztalatairól, a né- pességpolitika és a település- fejlesztés összefüggéseiről, avagy a társadalmi tervezésről. A „nem szakmabelinek” is hihetetlenül érdekes a Megzsarolt természet címet viselő beszélgetés, amelyet a szerző a Kiskunsági Nemzeti Park ürügyén folytatott dr. Tóth Károly igazgatóval. S a szerkesztés bravúrja — no meg az újságíró következetes nyughatatlansága —, hogy szinte azonnal választ kaphatunk a kérdésre az Útban van a természet? című interjúban. Halász Ferencet minden izgatja. A Kodály-örökség, a Kecskeméti Kerámia Stúdió „honfoglalás-számba menő betörése”, vagy a tanyasi iskolák tanítónő-arca. Szépiró ő. Túlnőtt a tisztes mesterségen, melyet, mi újságírók büszkén vállalunk. Raffai Saroltával vagy Zsig- ray Juliannával folytatott csevegése erről tanúskodik. Aztán megszólal Csukás István, szólnak a Pannónia Filmstúdió alkotói — s ismét csak a kitűnő tollú újságírót dicsérhetjük. Amellett bízvást ajánljuk könyvét az olvasónak. De jó iertne egyszer interjút kérni íőle ...! „HÍVJATOK CSAK CLINTNEK!" Filmszínészből polgármester Carmel pici város Kaliforniában, San Franciscotól 90 mérföldnyire (145 kilométernyire). Lakóinak száma 4800, s mind mostanáig egy volt csupán az USA sok tízezer pici települése közül. Carmel létezését a kutya sem jegyezte. S hogy most egyszeriben az Egyesült Államok közvéleménye érdeklődésének homlokterébe került, hogy egyszerre 150 újságíró (köztük sok tévé- és rádióriporter) érkezett a helységbe, hogy mindenki az április közepén Carmelben lezajlott polgármester-választásra volt kíváncsi, annak egyetlen oka volt. Egy férfi, egy név: Clint Eastwood. A ma 55 éves hollywoodi filmsztár legalább másfél évtizede a csúcson van: évről évre a tíz legnagyobb kasszasikert arató filmszínész listáján található a neve. Most pedig megpályázta ezt az állást: a kis Carmel Clint Eastwood, választási győzelme után — ahol egyébként 14 éve lakik — polgármesteri állását. Ellenfele egy 61 éves nyugdíjas könyvtárosnő volt, Charlotte Townsend — egészen mostanáig Carmel polgármestere. Eastwood azonban jött, látott és győzött. A kevesebb, mint ötezer lakosú városka szavazásra induló polgárainak majdnem a teljessége: 97 százaléka voksolt. És a filmszínész 2166 szavazatot kapott, vagyis 72 százalékot. A választás előtt egy idősebb carmeli hölgy így nyilatkozott a Los Angeles Times munkatársának: — Ha ez az ember befut, akkor elköltözöm innen! Hogyisne! Már megint egy idióta színész! Aztán legközelebb majd Washingtonba akar menni... Könnyű kitalálni, kire célzott az idősebb hölgy. Ronald Reagan volt sportriporter, függetlenített szakszervezeti funkcionárius, az USA egyik legnagyob állama, Kalifornia kormányzója, de leghosszabb ideig színész volt a foglalkozása s a végén, lám, Washingtonba ment, és meg sem állt az elnöki székig. Egy másik, lényegesen fiatalabb carmeli hölgy viszont emígyen nyilatkozott: — Eastwood jó ember Szakképzett, nagyon intelligens, igen melegszívű. Jó munkát végez majd városunk érdekében. Örülök, hogy győzött, nagy nap ez Carmel számára. A polgármesteri fizetés egyébként havi 200 dollár kevéssé érdekelheti az évente százezreket kereső filmsztárt —, a megbízatás pedig két évre szól. S hogy mit kíván tenni Clint Eastwood e két esztendő alatt? Fel akarja lendíteni Carmelt, szórakozóhelyeket, fényes üzleteket kíván létesíteni, azt akarja, hogy a városka a turizmus, az idegenforgalom egyik fontos gócpontja legyen. Polgármester úrnak óhajtja szólíttatni magát? — kérdezték tőle. Mosolygott, kacsintott és így felelt: „A csudát, szólítsatok csak egyszerűen Clintnek!” Barabás /Tamás ANNELIESE MEINERT A kisvárosban Jótanács Ha a vidéki kisvárosba idegenek jönnek, a parasztok gyanakodva nézik őket. A mi parasztjaink ilyenek. De szívesen kiadják a szobáikat, sőt akár a szamáristállóikat is, mint ünnepi szobájukat és ezért csaknem annyi pénzt várnak, mint a cannes-i luxushotelben. Ha pedig egy kisasz- szony Párizsból, vagy egy shortos úr Londonból, a falu főterén átsétál, utánuk bámulnak és az asszonyok irigykedve megjegyzéseket tesznek. — Nyugodjatok meg... — mondja ilyenkor Louis, a polgármester. — Hiszen pénzt hoznak nekünk! Valóban hoznak is, elsősorban neki. Hiszen ö a kisváros pásztora, ő tölt olcsó algériai bort az üvegekbe, amelyekre szép címkéket ragaszt, és többszörös áron adja el a vendégeknek. Azoknak persze, akik Párizsból és Londonból érkeznek és akik azért jobban értenek a borhoz, mint ő... Fordította: Antalfy István Németből fordította Antalfy István Az amerikai hadügyminiszter, Stanton, az egyik magas rangú tisztre nagyon megharagudott. Elment az elnökhöz, — akihez jó barátság kötötte — és elmondta neki haragja okát. — Ezt az arcátlan embert meg akarom leckéztetni! Levélben megírom, hogy mi a véleményem róla! Mit szólsz hozzá? — Nagyszerű gondolat — felelte az elnök. — Tedd, amit gondoltál. Írj egy éles hangú levelet! Stanton megírta a levelet Amikor készen volt, ismét elment az elnökhöz és bemutatta neki a fogalmazványt, ami nagyon goromba volt. — Kitűnő! — kiáltott fel Lincoln. — És hogyan juttassam el hozzá? — kérdezte a miniszter. — Postán, vagy adjutánssal? — Mi az, te ezt a levelet el akarod küldeni? — kérdezte álmélkodva az elnök. — Nem, barátom! A levél elérte a célját: kiadtad a mérgedet. Ilyen levelet soha nem küldenek el! Én is mindig így teszek...!
