Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
A lig várja az ember, hogy lezúduljon az égi áldás, annyira füLledt az idő A kertben, ahol indiánosdit játszanak a gyerekek az égig nyúló kukoricásban. áh ütött permetet szór a locsológép Ott téblábolunk a régi kút körül. Ágasa kidűlt már évekkel ezelőtt, szinte csak kettőt kellett ütni a fejszével az elkor- hadít testére, s már meg is adta magát. Akkor a gazda bement a fészerbe — hogy senki se lássa —, lehajtotta a feLgyűrt ingujját és megtörölte vele a szemét... Most együtt hallgatjuk a lengyel búvár- szivattyú zümmögését és arról beszélgetünk. hogy dinnyeérés ide, dinnyeérés oda, elkelne az eső. Szinte hihetetlen, hogy a kis rézbőrűek vizesen kerülnek elő a tengerisorok közül, hogy a napsütötte udvaron meglovagolják az ősidők óta ott rozsdásodó vaskereket. — A cséplőgépet lendítette valamikor — mondja a gazda. — Bizony, odább volt az már. Az enyészeté lett minden. ami itt látható, pedig egykoron megszolgálta az embert . . . A pajta tetejéről egy szál deszkát keresünk. Hogy kihúzzuk, a padláson nyögve kell elmozdítani a szánkótalpat. Nahát, még ez is megvan? — Zord idő járt akkoriban, amikor ezt először befogtuk — emlékezik —. apám meg is küszködött a lovakkal, hogy megtorpanás nélkül végighúzzák a főutcán. Jó szán ez. csak hát kinek kell az ilyesmi manapság Néhanapján valaki végigcsilingel a falun karácsonytájt. úgy a gyermekek szórakoztatásaként. akkor én is kiállók a kapu elé kíváncsiskodni, mint az ‘runokám reggel hatkor. Mert akkor hajt a \csorda A színben előkerül a pattintós ostor is, ha már szóba hoztuk. Sokat szolgált ez az egykori paraszti portán, szinte csoda, hogy megvan még. bár itt mindennek „úri” tekintélye van. A rövid fanyél éppenhogy beilleszkedik az unoka apró tenyerébe, s azt sem mondhatni, hogy kucufarknyi hosz- szúságú a bőrszíj, amelynek végén büszkén vágyik csattanni a bojt— iNo. koma, megpróbáljuk-e? Az első mozdulatok inkább félelmetesek, mint sikeresek A bőrkígyó mindenfelé te- keredik, de az istennek sem akar hangot. adni. Felverődik az udvar pora, szirmait hullatja a királyi fejű rózsa, a közelben állóknak hirtelen kell arrább ugraniuk a kiszámíthatatlan lendítés elől. — Add csak ide ....' — hangzik az okító szó. — Így kell ezt, ni. S a két ház között hatalmasat csattan az ostor, mint kinn, egykoron a réten, ahol az ízletes fűcsomót bóklászva elbitangolt tehenet terelte vissza a hangja. — Lássuk csak ... ! Próbáld még egyszer... A öreg körtefa alatt, amelynek nemrég kellett megnyesegetni a korhadt ágait, végre nagyot pattan az ostor. S azután minden reggel — pontban hatkor. Amikor „feleselni” lehetett a ház elől a csordással .aki ugyan nagyobbakat és cifrábbakat tudott válaszolni — de. nem örömtelibbeket. A volt istállóban, ahol szögön lóg ma is az ostor, alaposan megváltozott a világ A jászolt belepte a por, az egyik sarokban morcos hangú darálógép zúg, középen pedig egy kapálógép szunnyad, amíg a gazda meg nem pödri a motor bajszát. Igaz. néha ra- koncátlankodik a „benzinmoszkító”. de ha nekidurálja magát, ember legyen a talpán, aki kibír vele jó néhány szőlősort. Ezzel a masinával állni kell a sarat. Érdekesen kezdődött az ismerkedés a gazda és Robi — ez a könyörtelen „vágótalponjáró" neve — között: olyan rakoncátlan volt, mint az a pej. amelyért valaha Hevesre kellett szekerezni a vásárba, s amelyik meglehetősen csökönyös jószág volt egész életében. Mindig fut- hatnékja volt. úgy is végezte be az életét, felpuffadt, s jártatni-járatni kellett egész éjszaka, mígnem a falu állatorvosa eret vágott rajta No, futni kezdett a kapálógép is. sokak nagy csodájára, hiszen ritkán esett meg a környéken, hogy ostorpattogásra egy gépcsoda végzi a szőlőmunkát. Amíg bírta a gyárból kiadott üzemanyaggal. — Takarmány kellene neki — mondja a gazda. — Egész éjszaka tanulmányoztam, hogy milyen keverékkel megy. Most már megvan, mehetünk a „szérűre” ... S a pajtából ismét előkerül egy régiség, egy szögletes kanna, amelybe a második világégés időszakában 10 liter Trinkwassert töltöttek egy-egy alkalommal a GH-sok Üresen meglóbálva, mondja is a gazda: — Ezt is végigcipelie valaki. Imint én a pergőtűzben kapott egykilós húskonzerveket. Csak hát menekülés közben mindketten megszabadultunk tőle. mert könnyebb volt hazafelé tartani 1még sebesülten is ■ ■ ■ Akkortájt, amikor ledobtak itt egy bombát, mert egy karpaszományos óvatlanul cigarettára gyújtott az éjszakában, nemcsak ez a tízliteres kanna ért sokat, hanem minden, ami a háború poklában megmaradt ... A kanna most békésen himbálódzik a kezünkben, tele benzinnel. Talán korunk vívmánya. hogy most nem a katonák, hanem a modern gépek a szomjasabbak. — A föld is szomjúhozik....' — mondja a gazda, a kerti szőlősor között nézelődve hátrateszi a kezét, s az összesündörödött leveleket tapogatja. Közben hátra-hátrapil- lant. mert van egy gazdászifjonc unokája, aki komótos léptekkel követi tőkétől tőkéig. A korábbi évek nedűje lenn hűsöl a pincében. ahol szívesen szippant bele a levegőbe a látogató. A fehér ajtót ósdi ringli védi csupán, egy mozdulat, s máris tapogatózni kell a keskeny lépcsőfokok miatt. Leérve halvány égő félhomálya fogad, meg a párásodó üveglopó. Igaz, előkerül a hagyományos. tökből készült is, de az már csak időnként teljesít szolgálatot. Ritkaság manapság. vigyázni kell rá. tisztes vendéget illet a vele szívott nedű. Lassan ez is szögre kerül ám. mint annyi minden más. A pince eszközei mindinkább a szüret röpke pillanatait élik át, s amikor a gazda az udvari fák levelein átszűrődö napfényre teszi őket. csendesen megjegyzi: — Hát. ezzel is megvolnánk ... Nem is tudom, milyen érzés lehet egy esztendőre álomba szenderíteni a prést, a frissen kénezett és mosott teli hordót, de abban bizonyos vagyok, hogy a pohár koccanása. sejtelmes csengése, az aranyló bor íze boldoggá teszi a gazdát. Látni, amint tölt. megbuggyantja a „mécsest" — így hívják a literes kancsót e portán —, szinte a szívét adja. Vagy a szíve szeretetét, arnely- lyel ápolta a nemes növényt. Szüretkor, emlékszem, mindig kiválogatja a legszebb fürtöket. Sőt. leméri: ez a súlyosabb. vagy a tavalyi termés egy-egy „bogyóhalma". Mert nem mindegy, hogy mi kerül az évtizedes naptárba, amely számomra örökké megfejthetetlen titkokat rejteget a szőlőről, gyüimölcsfacsemetéről. kotlóstyú- kokról. különkarámos disznókról. Talán az is belekerül abba a kopott naptárba, hogy hány fürt aszalt szőlő jut majd télen a négy unokának... Igaz is, amikor legutóbb felaggattuk a fürtpárokat a volt nyárikonyha gerendáit átívelő rudakra, felfedeztem egy, falon lógó óratokot. Nem óra van benne, hanem egy megsárgult, elvénült menyasszonyi koszorú. Kedves ereklye lehet ez. ha így megőrizték. Régi kincse a családnak, mint amilyen a manapság is divatos — barna színű, ovális formájú — fotográfia, amely a viselőjét ábrázolja. Megpróbálom kivenni, hogy milyen színei is lehettek. Odahajolok, mire a gazda megjegyzi: — Nem látni azon már semmit. Olyan. mint a vakablak.. .! T évedett — remélem, életében nem sokszor —, mert minden befalazott, bedeszkázott és üvegezett ablak mögött az emberi élet ezernyi színe rejtőzik Az övé is .. . Szilvás István Vakablak Dübörgő cirkusz... Szántó György képriportja
