Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-25 / 174. szám

4

NÉPÚJSÁG, 1986. július 25., péntek

A DELMÁR-GYÜJTEMÉNY

Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Ajándékozás és vásárlás útján került a Szépművészeti Múzeumba Delmár Emiinek, a két háború közötti évek neves gyűjtőjének az európai szobrászat köréből válogatott kollekciója. Korábban is juttatott már a múzeumnak a mecénás értékes szobrokat.

1984-ben az örökös huszonhárom igen jelentős művet adományozott, illetve adott el a Szépművészeti Múzeumnak.

Az anyag jelentősége és a nagy érdeklődés miatt most szeptember 1-ig nyitva tartó kiállításon mutatják bé Európai szobrászat címmel Delmár Emil gyűjteményét a múzeum márványtermében.

Fontos esemény ez a múzeum életében is, hiszen a szobortárba ezt megelőzően ilyen jelentőségű anyag az 1914-es Ferenczy IsOodn-féle bronzgyűjteménnyel került S fontos esemény azért is. mert a Delmár-hagyaték ilyen gazdag bemutatására sem volt még lehetőség korábban. (A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő műveket egy, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött szobor is kiegészíti.)

Harmincnégy remekmű, a 14. és a i8. század' közötti időszakból. Az olasz, a francia, a német, az amgol, az osztrák, a németalföldi művészet köréből. Szerepel a kiállításon a padovai mester Augustino Zotto a Pokol hegye című plasztikája, amelyet korábban Andrea Ricconak tulajdonítottak. A mű nemrégiben frankfurti kiállításon vett részt, s ott lehetővé vált a pontos meghatározás. Rendkívül értékes a Benedetto de Maiano után készült egykorú dombormű, Giovanni della Robbia festett terrakotta szobor- csoportja, Hagenauernek, az osztrák barokk szobrászat fontos alakjának terrakotta- alkotása. Mindez azt is dokumentálja, hogy Delmár Emil milyen sokoldalú gyűjtő volt.

Az 1925—35 közötti években számos műtárgyat vásárolt külföldön és Magyarországon, megszerzett régi magyar gyűjteményeket. A régi külföldi szobrokon kívül igen értékes volt kelet-ázsiai iparművészeti gyűjteménye.

CEz utóbbinak nagy része az Iparművészeti Múzeum tulajdona.)

Az 1959-ben elhunyt ,Delmár Emil maga is neves művészeti író volt — tanulmányon, sajtókivágwtokat láihatunlk a tárlaton. A Szépművészeti Múzeumban személyéről, működéséről is megtudhatunk adatokat. Fotón láthatjuk egykori budapesti • lakásának enteriőrjét, a kiállításon szereplő szobrok egyike-másika a képen is felismerhető. Delmár nagy érdemeket szerzett a magyar műemlékek megvédésében. A II. világháború idején — már külföldön — elkészített egy térképet, hazánk jelentős műemlékeiről, atzzal a céllal, hogy a szövetségesek bombázásakor ezeket a helyeket kíméljék meg.

A gyűjteményt már a háború előtt is feldolgozták a műtörténészek Amikor a hagyaték első része a Szép- művészeti Múzeumba került, dr. Balogh Jolán foglalkozott vele. S több műleírás, reprodukció a külföldi publikációkba is bekerült.

Az anyag és a gyűjtő jelentőségét hangsúlyozandó — megjelentetnek egy vezetőt illusztrációkkal, tárgylistával. bibliográfiával, a gyűjf

Keresztvilcl (Antwerpen XVI. sz. első fele)

Madonna gyermekkel (osztrák mester kb. 1455—1460)

tő életművével foglalkozó tanulmányokkal. S a hazai múzeumi szokásoktól eltérően a későbbiekben is megjelölik a szobrokat: „a Del- már-gyűjteményből.”

Kádár Márta

Pásztor — (Leonard tiroli mester) (1438—1476)

Három férfi (Antwerpen XVI. sz. első fele)

(MTI-fotó: Hauer Lajos — KS)

HÁNY OKA VAN?

Benkóék Gyöngyösön

Alig néhány tucatnyian voltunk a Mátra Művelődési Központ színháztermében, Gyöngyösön. Pedig Benkóék várták a közönséget, amelyik nem jött. Hogy miért nem? Mondják, a vigasztalan esőzés is sokakat visz- szatarthatott. Mások szerint a tv-vel volt a baj: olyan filmet vetített éppen ebben az időpontban, amelyre sokan kíváncsiak lehettek.

A tény ettől még nem változott, legfeljebb vkeserűsé- -ge” enyhült.

Látva az üres széksorokat, az is megfordult bennem, hogy Benkóék legyintenek egyet és összepakolnak. ök ugyan „nem járatják le” magukat ilyen kis létszámú hallgatósággal. Mondják egymás között, a függöny előtt pedig valami elegáns megoldással megmagyarázzák a visszalépésüket.

Nem így történt. A hangverseny elkezdődött. Az együttes úgy játszott mintha a Népstadionban adták volna elő a műsorukat a zsúfolt lelátók előtt. Így játszottak, amíg játszottak. Mert egy óra múltán mégiscsak elköszöntek. Nem mondtak indoklásul semmit, csak azt közölték, hogy a koncertnek vége, és most a máskor szokásos ráadásszámmal fejezik be az előadásukat. Persze a ráadás mégsem maradt el. A közönség tomboló tapsa pedig nem csak a teljesítménynek szólt, hanem a további szereplésre is ösztönzött. De. . . egyszer mindennek vége lesz, ahogy vége lett ennek a „csökkentett nézőszámú” koncertnek is.

Bevallom, ez a nagyon izgalmasnak ígérkezett hangverseny felemás „beteljesedése” bennem is fura érzéseket és "gondolatokat szült. Ezek közül azonban csak egyet emelek ki. Nevezetesen: vagy ne álltak volna közönség elé azon az estén Benkóék Gyöngyösön — magyarázatot erre találhattak volna —, vagy tisztelték volna meg azokat, akik végigtapsolták azt az egy órát azzal, hogy lejátsszák a teljes műsorukat.

Mert így: jöttek is, nem is, hoztak is, nem is, győztek is, nem is. Kár volt ezt tenniük.

Majdnem elfelejtettem az egyik figyelmességüket. Már az előadást megelőzően kirakták színes prospektusaikat a zsöllyékre. Csak úgy. . . minden forint nélkül. Érdeklődve vettem kézbe a szép kiállítású füzetecskét és beleolvastam: „I cannot say that I am satisfied, but,..” Igen, ilyen ízes, szép magyar nyelven szólt az írás. Végig, az elsőtől az utolsó betűig. Tehát: hoztak is,

nem is, adtak is, nem is.. . Ja, ezt már egyszer megállapítottam. No, akkor. . ..Adios, cabelleros”...

Ez meg afféle gyöngyös- tarjáni tájszólás. Utóvégre ők kezdték. Mi sem maradhatunk le.

Egyébként az a javaslatom: nagyon gyorsan felejtsük el az egészet. Benkóék sok kellemes órát adtak már nekünk, a mostani találkozásnál pedik ők is. mi is.. . ! No, majd legközelebb.

G. Molnár Ferenc

Magángyűjtemény Mát rafü reden

Szakácsnő Mészáros Magda mátrafüredi népi iparművész közel négy évtizede gyűjti a p.alócság tárgyi emlékeit.

Az igen gazdag anyag — közel 1000 darab — magángyűjteményként szerepel, melyet szívesen tekintenek meg a Mátrába látogató hazai és küifölödi turisták is.

A szovjetunióbeli Tulából jöttek: Bilejeve Irina ruhagyári munkásnő (bal szélen) és Patapova Nyina cipögyári munkásnőnek mutatja meg a gyűjtemény legszebb darabjait a „házigazda" (középen)

. (Fotó: Szabó Sándor)

A megbilincseltek

C ajnos nem volt jelen ** újságíró és fotós, pedig nagyszerű képes riportot lehetett volna készíteni két egymáshoz bilincselt magyar színészről.

Következőképpen történt az eset: a békésicsaibai Jókai Színházban N. Richárd NcuSh Az esőcsináló című színművét játszottuk Gvricz Mátyás vendégrendezésében. Az előadást mindannyian nagyon szerettük, hiszen hét kitűnő szerep adott lehetőséget a színészeknek a jó és szép játékra.

Május 24-én, szombaton reggel, Egerbe utaztunk, hogy délutáni és esti előadásban mutassuk be a darabot? A színmű végén történik, hogy a főszereplő Starbuckot a aeríffhelyettes Fvte-nak meg kell bilincselnie. Starbuckot Bnrbinek Péter játszotta, a seriffhelyettest pedig én. Soha egyetlen előadáson sem történt semmi baj. Mutattam, hogy rá aka- rom tenni a csuklójára a bilincset, ám ő a játéknak megfelelően rövid dulakodás után kiütötte a kezemből, és elmenekült. A bilincs racs- nis rendszerű, önműködően

záródó, igazi volt, a békéscsabai rendőrség adta kölcsön a színháznak. Sorszáma: 137.

Egerben, a délutáni előadáson is a begyakorolt módon játszottuk a jelenetet. ám a dulakodás egy kicsit hevesebbre sikerült, és a bilincs egyik fele hirtelen rákapcsolódott Barbinek Péter jobb csuklójára. Azt gondoltuk, nincs különösebb baj, mert a jelenetnek nem ártott, belefért ez a megoldás is, előadás után meg egyszerűen majd kinyitjuk a kellékesnél levő kulccsal.

Igen ám, de a kellékes nem hozta magával Egerbe a kulcsot.

Péter dühöngött: biztosan szándékosan csináltam — mondta —, hogy kitoljak vele. Mentem vele az öltözőjébe, és nyugtatgattam, eszembe sem jutott ilyenfajta viccelődés, hiszen jelenet közben észre sem vettem. mi történt. Olyan villámgyorsan esett meg a dolog, hogy csak a tapskor láttam meg a csuklóján. Miközben én nyugtattam, ő a bilincs másik felét egy gyors mozdulattal a bal csuklómra kapcsolta.

— Mit csináltál? Most mi lesz az esti előadással? — kérdeztem.

— Ha az enyémet ki tudják nyitni, akkor kinyitják a tiédet is — mondta ő.

— Jól van. Akkor üljünk ki a folyosóra, és szívjunk el egy cigarettát.

— Jó. — mondta.

A kollégák nagy nevetések, élcelődések közepette széket hoztak, cigarettával kínáltak. Mi ültünk egymás mellett a „megbilincseltek”, és vártuk sorsunk jobbra fordulását. Az meg is érkezett két rendőr személyében. Kulcsokat próbálgattak a bilincs zárjába, de nem nyitotta egyik sem. Kizárólag a 137-es volt jó.

— Na, menjünk be a kapitányságra — közölte az

egyik közbiztonsági. Egymáshoz bilincselve kísértek minket a rendőrségi autóhoz. A kollégák nevetve ígérték, küldenek majd en- ni-innivalót, és néhanapján, ha ráérnek, majd meg is látogatnak. A helyzet nem volt valami biztató.

Útközben az egyik rendőr megint kísérletezni kezdett a nála levő kulccsal az én bilincsem zárján. Nemcsak hogy nem nyitotta, hanem bele is akadt a zárba úgy, hogy többé ki sem lehetett venni.

Az ügy egyre cifrább lett. Hogy lesz, ebből esti előadás? El sem tudtuk képzelni, mi lesz.

Bementünk a kapitányságra.

Mondom, hogy 137-es kulcs kellene, csak az nyitja a zárat, mással ne is próbálkozzanak. Megszólal egy őrmester hogy nála pont olyan van.

Nosza! Dugja Péter bilincsének a zárjába, egy kattintás, és Péter szabad. Vidáman elköszön tőlem — ő ékkor talán megy is. Szólok utána, hogy most már ne hagyjon itt egyedül! Rabtársi szolidaritással mellettem maradt.

A zárból nem jött ki a kulcs. Mi lesz? Mit lehet ilyenkor tenni? Találjunk már valami megoldást. Türelmetlen voltam. — Nincs semmi baj! — mondták. Egerben van egy híres zár- mester. Elvisznek hozzá és ő majd szépen leveszi csuklómról a bilincset. Este hat óra volt, és hétkor kezdődne az esti előadás. Mit tehettünk, százas tempóval ítéptünk a városon át Kardos Pista bácsihoz, a híres zármesterhez.

Pista bá’ 78 éves. Három műhelye van, tele szerszámokkal, satukkal, köszörűkkel, esztergapaddal. Szakmai tekintély: a zárak specialistája. Meghallgatja, mi történt. Nézegeti, vizsgáig tja a bilincset. Hümmög. Satuba a kezemet! — Jól van. Kalapáccsal lepattint valamit. — Jó. Kipp-kopp —

ordítok. A racsnis bilincs a csontomig vág. Az öreg ideges lesz, én apatikus. Mindegy. Majd csak lesz valami. Fűrész. Nem jó. Köszörűgép alá. Még rosszabb. Mégis fűrész. Lefűrészeli a bilincset összetartó szög fejét. Pista bácsi fűrészeli, az acél betüzesedik, égeti a karomat. iLeállunk. A rendőrök hoznak egy bögre vizet. Pista bá’ fűrészel, Péter vízzel locsol. Vízhűtéses fűrészelés. A szög feje lepattan, A bilincs nem esik szét. Pista bácsi ideges, káromkodik kegyetlenül. Szidja a világ összes bilincsét. Kalapálja, feszegeti, káromkodik. A bilincs végre szétesik. Kardos Pista bá’ megnyugszik: mégsem fogott ki rajta ez a fránya bilincs! Mosolyog.

Mehet az esti előadás. 18.30 van. — Miivel tartozunk? — Semmivel. örül, hogy segíthetett. — Köszönjük szépen, kedves Pista bácsi.

Sajnos, nem volt jelen újságíró és fotós.

Képes riportot lehetett volna készíteni két egymáshoz bilincselt magyar színészről.

Harkányi János