Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-24 / 173. szám
Mozaikok Fehérnél hiedelemvilágából II,2. Az európai rajzművészet remekei Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban A Szépművészeti Múzeum a modern külföldi rajzgyűjtemény európai hírű lapjait mutatja be a műfaj kedvelőinek. Közülük a legtöbbet — szám szerint 259 darabot — a művészet és a múzeum önzetlen, nagy barátja, Majovszky Pál ajándékozta 1935-ben. Biztos kvalitásérzékkel, kiváló ízléssel, anyagiakat sem kímélve válogatta össze főleg a francia rajzművészet remekeit. A szakszerűen rendezett kiállítás végigkíséri azt az utat, mely a látás történetének nagy forradalmán, a 19. századon át vezet a kortárs művészetig. A bemutató hazai vonatkoVidróczkinak úgy megtetszett a bátorsága, hogy közéjük hívta, és együtt mulattak tovább. Igaz, nem túl sokáig, mert a strázsát álló betyárok jelentették: a pandúrok rájöttek a huncuté- riára, s jönnek már vissza a falu felé. Vidróczkiék erre lóra kaptak és elvágtattak. Így került ismeretségbe az apám Vidróczkival. Később aztán még egyszer találkoztak. Az &pám egyszer vásárra indult Miskolcra, át az erdőkön, Répáshuta felé. Akkor még nem létezett a mai lillafüredi út. Ökröket akart venni a miskolci vásáron, pénzt is vitt hát magával, ' nyakába akasztott vászonzacskóba rejtve — mivelhogy akkoriban parasztember nemigen használt pénztárcát. Már jól benn járt a rengeteg erdőben, amikor innen is, onnan is egy-egy koppanást hallott a fák között. Ment tovább, de a kop- panások csak nem maradtak el, sőt, gyakoribbak lettek. Apám megállt, nézett a hangok irányába, de embert nem látott sehol. Látott viszont fokost, nem is egyet. Hamar rájött: a fokosok gazdái a fák mögé rejtőztek. Apám már tudta: körülfogták a betyárok. Lassan továbblépett, de akkor megszólalt valaki az egyik fa mögött: — Állj meg! Hova mégy? — A miskolci vásárra. — Mennyi pénzed van? — Kétszázötven korona. — Biztos? — Biztos — mondta az apám. — Akkor tedd le a pénzed arra a kőre, oszt Te pedig eridj amerre látsz, de gyorsan. Mit tehetett, előhúzta inge alól a pénzes zacskót, óva. tosan a mondott kőhöz lépett, s rátette. Akkor nézte meg őt jobban az egyik betyár, aki nem volt más, mint Vidróczki. Meg is szólította nyomban: — Hát Te vagy az Te Csapk, akivel a felnémeti kocsmában mulattunk? Te vagy az a bátor legény? — Igen, én vagyok. — No, akkor mennyi pénzed is van? — Már mondtam: kétszáz, ötven korona. — Itt van még hozzá ötven, aztán eridj Isten hírével, vásárolj jó ökröket. Az apám elvette a pénzt, a magáéhoz tette, a zacskót visszadugta az inge alá, s mire útnak eredt, a betyároknak már hűlt helye volt. Vidróczki hát vele is csak jót cselekedett... Boszorkányokat ugyan már réges-régen nem küldtek máglyára, de a • velük kapcsolatos hiedelmek makacsul éltek tovább a népi világban. Fél százada sincs, hogy még komolyan vették a felnőttek is a „rontást”, a „szemmel verést”, s nehéz álmok után ébredve határozottan állították: megnyomott a boszorkány. Jól emlékszem, egyszer apám egy ismerősével útra kelt taposni való káposztáért Hétbe. Put- noki születésű lévén, jól ismerte ezt a falut is, talán rokonság is volt még ott abban az időben. A káposztájáról ma is híres faluban két napot kellett tölteniük, éjszakára valami ismerősnél vagy rokonnál kaptak szállást. Nem sokkal elalvás után arra ébredt, hogy a szomszéd ágyon igencsak nagyokat nyög, néha jajgat, majd összefüggéstelenül beszél a cimborája, majd felugrik az ágyról, k; a szoba közepére, s elfúló hangon kiáltja: — A boszorkány, a boszorkány, megnyomott a boszorkány! öregek meséi szerint volt aki „látta” is, amint holdfényes estén fiatal menyecske alakjában táncolt a patak vizén a boszorkány, anélkül, hogy lába a vízbe merült volna. Mások fürödni „látták” mezítelenül a Zúgónál (a malom duzzasztó gátja volt a Zúgó), kezében kés volt, s azzal „hasította” a vizet. Néha a hiedelem az általánosságok szférájából kiszakadt és valamely személyhez kötődött. Ettől az időtől kezdve óvták is az illetőtől a gyereket, s a jószágot. Egy idő után azt mondták rá: barboncás. Mesék is övezték személyét csakhamar, amelyeket téli estéken vagy ősszel, kukori- cafosztáskor adtak elő. A gyerekek szájtátva hallgatták a történeteket, másnap pedig elkerülték az illető háza táját, nehogy megrontsa őket. Voltak történetek, amelyeknek szereplője már rég nem élt, a személyéhez kötődő mese viszont még hoszszú ideig fennmaradt. Miként a Barboncás Folórról szóló is. Ez a Barboncás — a mese szerint — sokat jártkelt a falu határán túl, útjait mindig titokzatosság övezte. Gyalogszerrel indult mindig, de különös módon, mindenhová hamar megérkezett. Senki sem tudta hogyan. Csak tudni vélték: boszorkánymestersége segítette mindig. Egyszer a falu egyik kovácsa Szarvaskőbe indult. Befogta lovait annak rendje és módja szerint, az abrakos tarisznyát berakta a kocsiderékba, az ülésdeszkára pokrócot tett, s vitte az itatóvödröt is. Nyár volt, a nap hetedmagával sütött, még az erdők között kanyargó „szarvaskői út” sem volt árnyasnak mondható. A kovács alig hagyta el Almárt, még a Barátbérc nyergét szemlél- gette, amikor észrevette az út szélén ballagó Barbon- cást. Nem volt gyáva ember, de a boszorkányságot ő is respektálta.- Meg is akarta szólítani, meg nem is. Amíg ezen gondolkodott, a kocsi utolérte Folórt, az meg nyomban megállt, s megkérdezte: — Hová mégy kovács? — Szarvaskőbe. — Elvihetnél engem is. A kovács előbb tűnődött, mit is válaszoljon, mert nem szívesen vette volna kocsijára a barboncás hírében álló embert. Legszívesebben azt mondta volna, hogy előbb még kitérőt tesz ide a Nyugodóra, s csak később indul majd tovább, fával. Ez persze füllentés, s az ilyen 'boszorkányos személy biztos belelát az ember leikébe, s még elhíreszteli, hogy hazugságon kapta — gondolta a kovács. Ezért hát nem is teketóriázott tovább, egyenesen a szemébe mondta: — Nem viszlek Folór, pert barboncás vagy, nem akarok bajba kerülni miattad. Rácsapott a lovakra, azok meg csaknem vágtába kezdve röpítették a kocsit, a kovács alig tudta megfékezni őket. Még hallotta a Barboncás kiáltását: — Megállj kovács, megbánod még te ezt! A lovak aztán lassan megnyugodtak, s csendesen poroszkáltak tovább. Már a Vaskapunál járt a szekér, amikor a kovács észrevette, hogy a lovai hátát kiverte a tajték. Ügy küszködött a két ló a kocsival, mintha több mázsányi teher lett volna rajta. Feszült az istráng, szinte elszakadni látszott, a lovak mintha emelkedőn kaptatnának felfelé, úgy vonszolták a kocsit. A kerekek meg úgy nyikorogtak, mintha ezer gyerek jajgatott-sikongott volna bennük. Csodálkozott is a kovács, mert előtte nap kente meg valamennyit. — Biztos a rontás — morogta magában —, az az átkozott Barboncás tette biztosan. Már-már őt is a hideglelés környékezte. Alig várta, hogy elérje a falu határát. Biztatni Se merte nagyon a jószágokat, félt, hogy megszakadnak a nagy erőlködésben. Végre aztán mégiscsak elérte a szélső házakat. Megkönnyebülten sóhajtott, most már benn van a faluban, ha nagyabb baj esnék is, lesz, aki segít rajta. Nyugalma nem sokáig tartott. Ahogy elérte a falu közepét, meglátta Folórt, aki botjára támaszkodva ballagott előtte az úton. A kovács tágra meresztett szemmel nézte. Megállította a fogatot, a szája mozdult, mondani akart valamit, de hang nem jött ki a torkán. Kis idő múltán csak ezt mormogta: — Barboncás! Jól mondják, hogy Barboncás. Másképp . .. másképp, hogy előzött volna meg az úton. Láthatatlanná vált, felkapaszkodott a kocsimra, azért verte ki a tajték a lovaimat... A lovaik maguktól-e vagy egy gyenge gyeplőrántástól, elindultak. A kovács a kocsma elé érve megállította őket, lecsutakolta mind a kettőt, az abrakos tarisznyát a nyakukba akasztotta. Még az istrángot sem vette le a hámfáról a nagy ijedségben, bement a kocsmába, egyenesen a kármentőhöz lépett, s bort kért, egy félliteres bu- tellával . .. Vége Lőkös István Őszi verő fény IV/ 4. 1^1 ásnap már ketten ín" ■ dúltak a tóra. Lubickoltak, nevetgéltek, néha csodálkozott, milyen régen játszott ilyen önfeledten. De jólesett. Fürdés után hosszú sétákon barangolták be a kis üdülő apró utcáit. Törzsvendégek lettek a kis boltban, ahol kedves arcú szőke lány főzött parányi kis kávéfőzőn jó ízű feketét. Igyunk meg valamit, állt elő egyszer az ősz hajú, mikor elérkeztek séta közben a nagyszállóig. Igyunk, mondta, s közben arra gondolt, még soha sem járt ilyen helyen. S egy kis aggodalommal számítgatni kezdte, mibe kerülhet egy kis konyak. Az ital mintha oldotta volna a gátlásaikat is. Most már igazán beszélgetni kezdtek. ö a fiáról, aki megnőtt, kiröppent. A férfi meg elmesélte, már évek óta él egyedül, elvesztette a feleségét. Külföldön voltak. Baleset érte őket. ö is megsérült — azóta jár utókezelésekre ide —, az asszony pedig az életével fizetett azért. mert egy jókedvű társaság megszámlálhatatlan pohár után ült autóba. Ő mesélni kezdett a menyéről is, s arról, reméli nemsokára nagymama lesz. Nagyimama?! — nevetett könnyedén a férfi —, hiszen maga oly fiatal még. Fiatal?! — az ötödik X- szel? —, s némi keserűség lppózott a szívébe. Mikor is volt ő fiatal. Szabadkozott még egy kicsit, de jólesett, hogy a másik még annak véli. Maga sem tudta, hogy kezdődött, de néhány nap múlva már ő is kereste tekintetével a férfit. S amikor egy reggeli előtt látta egy másik nővel nevetgélni, szíven ütötte a dolog. Nicsak. féltékeny leszek, gúnyolódott önmagán. S csöndben kilépett a másik ajtón, észre se vegyék, hogy ott volt. Sietősre vette a lépteit, találomra a posta felé. Az út derekán tarthatott, mikor gyors lépéseket hallott maga mögött. Előlem akart szökni? — kérdezte a férfi kissé lihegve. Á. dehogy, csak még délelőtt telefonálni akarok. Olyan sürgős, valakinek már nagyon hiányzik? — évődött tovább a másik, de a hangjából kiérezte, nem esne jól, ha azt hallaná: igen. Lelassította a lépteit. Na, annyira azért nem sürgős. A fiamat akarom felhívni. Visszafelé a hosszabb utat választották, keresztül a barátságos kis ligetecskén. Beérve a fák lombjai alá önkéntelenül is megborzongott. — Fázik? — kérdezte a férfi —, s ő aggódást érzett ki a hangjából. Nem tiltakozott, de azért nem ellenkezett, amikor a másik odakormányozta a kis tisztás felé, ahol egy pad várta az arra járókat. Csöndben üldögéltek. A nap is odasütött. — Karolina, kedves, tudja milyen szép neve van? — szólalt meg a férfi. — Dallamos, csupa zene. ö csak ült. Kissé összébb húzta a vállát. — Karolina, miért fél? Mitől fél? Tőlem, önmagától? Az érzésektől? ö csak hallgatott. A csend körülfolyta őket. A fák lombjai közül áttűzött a késői napsugár. Érezte, kezét lassan beborítja egy meleg tenyér. — Karolina — törte meg a csendet a férfi --, nem érzi, hogy az őszi nap is melegít még? (Vége) Deák Rózsi Auguste Rodin: Tanulmány Madame Séverin portréjához Pierre Auguste Renoir: Csónakázók Picasso: Anya gyermekével Schiele: Fiú Gustav Klimt: Álló női akt (KS reprodukció)
