Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-19 / 169. szám

8

NÉPÚJSÁG, 1986. július 19., szombat

EGER PÉLDÁT MUTATOTT

Értékmentés tegnap és ma

Négyszemközt Mende Ferenccel, az OMF igazgatójával

Lassan másfél évtizede ismerjük- egymást. Nem kis része volt abban, hogy megtanultam tisztelni, becsülni, szeretni az elődök hagyatékát, hogy a toll eszközeivel azóta is szolgálom ezt a nemes ügyet.

Az azonos érdeklődés, az ennek nyomán szövődő barátság könnyítette meg, hogy a közérdeklődésre számot tartó témakör minden részletéről őszintén, nyíltan beszélgessünk, nem kerülve el a kényes kérdéseket sem.

Mérlegeltük a felszabadulás előtti törekvéseket, s aztán kikötöttünk az 1949-es, korszakoló szerepet betöltő törvénynél.

— Azóta harminchat esztendő telt el, az egykori rendelkezések mégis aktuálisak, előremutatóak. Még inkább azok voltak hajdanán. Bízvást állítom, hogy ekkor tisztázódtak a leglényegesebb fogalmak. Az érdekeltek szakítottak a régi szemlélettel nemcsak a szépséget, hanem a történeti értéket is figyelembe vették. Ettől az időponttól beszélhetünk a régészeti, az ipari, az agrártörténeti, a néprajzi emlékek kutatásáról, számbavételéről. Nagy kár, hogy gazdasági, illetve tudati okok miatt elmaradt a gyors gyakorlati valóra váltás. Ezt a feladatkört viszont vállalta az 1957- ben megalakult Országos Műemléki Felügyelőség. Hadd említsek egy szubjektív mozzanatot is. 1958-ban vettem át építészmérnöki diplomámat. Ezt követően másfél évig az egyetemen munkálkodtam, majd a ma általam irányított cégnél helyezkedtem el, azaz részese, cselekvő formálója lehettem a voltaképpen kitűnő elképzelések kivitelezésének. Ez akkor is elégtétel, ha eredetileg nem ez a hivatás vonzott ...

Ifjúkori vágyairól készségesen szól, kissé ironikus színezettel.

— Egyikőnk sem rajongott a szocreál „stílus” jellegtelen vadhajtásaiért. Az 1956 utáni egészséges kibontakozás lehetővé tette számunkra a széles körű tájékozódást, a külföldi, a nyugati szakirodalom alapos tanulmányozását. Az effajta ismeretszerzés tudatosította rejtett kívánalmainkat. Társaimmal együtt rádöbbentünk arra, hogy sajátos vonások nélkül nem létezhet nemzeti építészet. A tiszta forrást a népi örökségben leltük meg. Érthető, hogy én is ezt a hagyatékot óhajtottam először birtokba venni. Mindenekelőtt azért jöttem 1960-ban az Országos Műemléki Felügyelőséghez. Akkor úgy véltem, hamar felvértezem magam a legfontosabb tudnivalókkal, s aztán ötleteimet a jelen középületeinek tervezése során kamatoztatom. Elhatározásom azonban zátonyra futott. Nem voltam elég tehetséges, következetes, határozott? Kár ezen töprengeni, hiszen nem pályáztam sehová, gyökeret vertem. Az igazsághoz persze hozzá tartozik az is, hogy seregnyi izgalmas megbízatást kaptam, s ezek szenvedélyemhez kötődtek. Hivatkozhatok arra, hogy én terveztem meg az ország első népi műemlékének, a nagyvázsonyi parasztháznak a helyre- állítását. Ezt követte a kiskunhalasi szél-, a túristván- di vízi-, a ráckevei hajómalom. Később a falusi kis- templomok jöttek. Ahány vállalkozás, annyi sikerélmény! Az egyik ötlet szülte a másikat. Nagyvázsonyban határoztam el, hogy célszerű lenne megmenteni a múltat idéző falus; települések egy részét. Az elhatározás nyomán formálódott a hollókői rekonstrukció. Egyszóval olyan szerelembe estem, amelyet nem csorbított a múló idő.

A hazai munkálkodás sajátosságait taglaljuk, azokat a jegyeket, amelyeket érdemes felsorakoztatni, mert mások számára is példaadó- ak.

— Már kezdetben úgy döntöttünk, hogy nem építjük újjá az elpusztult hagyatékot. Meghagyjuk az eredetit, s a renoválás során didaktikus csíkokkal, s egyéb módon utalunk a modem kiegészítésére. Ezt az alapállást az is magyarázza, hogy gyakorlatunkat memen tónak szánjuk. Azt akarjuk, hogy a ma és a holnap emberei megdöbbenten észleljék: mekkora károkat okoztak az értelmetlen háborúk. Hisz- szük, hogy így is nevelünk, s az alkotás értelmét hangsúlyozzuk.

Kikötünk a műhelytitkoknál, azoknál a mozzanatoknál, amelyekről igen keveset tudnak.

— Gyakran kérdeznek bennünket: mennyi pénzzel rendelkezünk. kinek mit tudunk nyújtani. Nos, évi 280 millió forinttal gazdálkodunk, de nem ez a meghatározó, hiszen szakhatóság vagyunk, s már említettem, az 1949- es törvény egyértelműen megfogalmazta — ezt sajnos a legtöbben elfelejtették —, hogy a műemlékek renoválása, megőrzése, karbantartása a mindenkori használó kötelessége. Mi ehhez csak szellemi hátteret adunk. 1200 alkalmazottunk ezért szorgoskodik, ennek érdekében veti latba képességeit. S ha már itt tartunk, akkor hadd jegyezzem meg, hogy rendkívül megnyugtató számunkra — e nem a mindenkori főnöknek járó tiszteletkor — hogy felügyeletileg az Építési és Városfejlesztési Minisztériumhoz tartozunk. Ez a rendszer ugyanis igazolta életképességét. Sikereinek fedezetévé vált, hiszen korszerű településpolitika nem létezhet okos városrendezés nélkül, s a kincses értékeket integrálni kell a mába. Koordinációs szerepkörünk tulajdonképpen nagyabb zökkenők nélkül érvényesül. Ez akkor is igaz, ha esetenként kudarcok is előfordultak. Sok ezren tudják, hogy a Flórián tér kialakítása előtt igen rangos római kori emlékeket robbantottak fel. Ezt nem akadályozhattuk meg, de azért érvelhettünk — a Fővárosi Tanács illetékesei vették a lapot —, s ha 15 év múltán is, de létrehozták itt

Közép-Európa legnagyobb szabadtéri múzeumát. El kell hogy mondjam, hogy bajaink elsősorban nem anyagi jellegűek. A rajt időpontjában a portással együtt mindössze hét ember foglalkozott az Országos Műemléki Felügyelőségnél eleink örökségének ápolásával, s ők mindössze háromszázezer forinttal operáltak. A mai 280 millióhoz csatlakozik az az 1,2—

1,3 milliárd, amelyet az ország költ műemlékvédelemre. Óriási fejlődés ez, mégsem lehetünk elégedettek. Az 1960-as évek elejére lezajlott — voltaképpen öt esztendőt igényelt — a nagy léptékváltás. Pillanatnyilag viszont ott tartunk, hogy vissza kell térni egykori eredményeink színteréhez, mert a hajdan helyreállított épületek újabb renoválásra szorulnak. így vagyunk például a Balaton-felvidék váraival, de említhetném Nagy- kerekit, Diósgyőrt, Gyulát is. A nehézségek számos forrásból fakadnak. Azért még egyetlen szakember, városi tanácselnök, püspök .sem kapott különös elismerést, hogy az újjávarázsolt relikviákat rendben tartotta, így aztán az effajta megbízatásért senki sem lelkesedik, holott égető szükség lenne ilyen áldozatkész lokálpatriótákra, vezetőkre. Felesleges tagadni, hogy a kollégák se rajonganak az ilyen kötelességekért, pedig 9750 műemlék jövőjéért illik aggódnia valamennyiünknek. Ráadásul még ezzel nem zárult a kör, hiszen a hozzáértők köre is egyre szűkül. A napjainkban képzett mérnökök, szakmunkások majdhogy teljesen tájékozatlanok, ha régi otthonok, kastélyok, várak helyreállítását bízzák rájuk. Egyáltalán nem túlzás az sem, hogy az iskolából kikerülő ifjaknak úgyszólván fogalmuk sincs a téglakötés rejtelmeiről vagy a nem quad- ratiikus tetőzet kialakításának fortélyairól. Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy mekkora summa kellene becses kincseink óvására, így válaszolnék: „A pillanatnyinál több, de aligha tudnánk elkölteni, mert hiányzanak a pallérozott elmék.” Lehet, hogy kissé nyersen fogalmaztam, de tény, hogy távlatilag orvosolni kell ezeket a kortüneteket.

Közös bennünk Eger szeretető is. Az itteni törekvések minősítésével nem is marad adós.

— Itt megtalálták azt a módus vtveiídit, amely ma már országhatárainkon túl is követendő példa. Gondolok itt a tömbfeltárásra, illetve rehabilitációra. Ez mit sem változtat azon, hogy néhány tévedést el lehetett volna kerülni. Korábban ugyanis — kellőképp felkészült tervezők híján — az elképzelések nem éppen úgy valósultak meg a gyakorlatban, ahogy azt reméltük. Persze az sem véletlen, hogy a barokk városba vittük a műemlékvédelmi tagozatú nyári egyetemet, amelynek ma már nemzetközi rangja van. Mit sem változtat ezen, hogy az utóbbi években tornyosultak a bonúfelhők, azaz rosszabbá váltak a személyi és a tárgyi feltételek. Tárgyaltunk a megye és város vezetőivek s ők azt ígérték, hogy a közös cél érdekében megtalálják a hatékony medicinát, s jobbá formálják az adottságokat. Megértették, hogy nem elégedhetünk meg a másfél évtizeddel ezelőtti szinttel, hogy többszörösen túl kell szárnyalnunk azt.

Tényekkel érvelő vitapartner, segítőkész egyéniség, aki így summázza pályamérlegét:

„Hiányérzetem bőven akad, hiszen az utóbbi esztendőkben csekély szabadidőmből lopott órákban tervezhetek csak, de ezért busásan kárpótol annak tudata, hogy hozzájárulhatok ifjú kollégáim zavartalan érvényesüléséhez, sikeres munkálkodásuk feltételrendszerének kialakításához, azaz eleink hagyományainak tovább örökítéséhez."

Az egri Líceum

A kisnánai vár egy rész

Manapság de sokat bosszankodunk az építőipar hanyagsága, olykor vaskos hibái miatt.

Ilyenkor rendszerint a régvolt mesterek precizitással társult gyorsaságára hivatkozunk. Ebben van is valami, de azért nehogy azt higgyük, hogy elődeink mindig csak remekeltek.

Igaz, ritkán, de téveditek ők is, méghozzá jókorát.

Erről győződhetünk meg ha felelevenítjük az épület históriájának mozgalmas lapjait.

o

A nemcsak a maga ügyeivel, a saját érdekeinek képviseletével foglalkozó papok közé tartozott Foglár György kanonok, aki korának jelenéből a jövőbe is látott, azért is munkálkodott, nem húzódozva a komoly anyagi áldozatvállalástól sem.

Elhatározta, hogy megteremti a hatékonyabb katolikus ügyvédképzés személyi és tárgyi — az utóbbi volt a nehezebb — feltételeit.

Nem másokhoz futott pénzért, nem vastag bugyellárisú mecénásokat keresett, hanem a saját zsebébe nyúlt, s 1740. november 27-én alapítványt tett. Az országgyűlés 174tl. évi 44. törvénycikke erre alapozva szankcionálta a kezdeményezést. Tehette, hiszen a főpap garantálta a fenntartás anyagi fedezetét.

Az intézmény először a papi szemináriumban kapott helyet, ott, ahol már funkcionált az a koiwiktus, amelyet Telekessy István püspök hozott létre konvertita középiskolai tanulók számára.

A bőkezű egyházi nagyúr 12 nemes ifjúra számított, az ő költségeiket vállalta, természetesen olyan polgárgyerekeket is felvettek, akik gondoskodtak ellátásukról.

Hamar kiderült, hogy a két oktatási intézmény nem fér el egy helyütt, a kanonok ezért 1744-ben megvette elhunyt kollégája, Handler György Ignác volt házát, a Barátok utcájában.

Nem sokáig tétovázott, mert még ebben az esztendőben megindíttatta az építkezést, amely lendülétesen haladt.

Arról nem tudunk, hogy a korábbi építményt miként használták fel, de nagy a valószínűsége annak, hogy egyes falakat hasznosítottak.

A tervező, a munkálatok irányítója — akárcsak más helyütt — itt is az irigylendő tehetségű Giovanni Batista Carlone városi szenátor volt. Erre utal — többek között — az érintetlenül megőrzött kerti homlokzat, formaképzése, jelezve gyakran használt motívumait.

Halála után új mester következett, s ki tudja miért, de lelassult a tempó. Ám 1754- ben megtörtént az átadás, s a leendő jogászok beköltöztek az új épületbe. Barkóczy püspök úgy határozott, hogy ide helyezteti a fiúnevelőt is, valamint az áltálé alapított Szent János nyomdát. Hely lehetett, mert 1774-ig — ekkorra részlegesen elkészült a

(pécsi)

Az abasári parasztház