Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-02 / 154. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1966. július 2., szerda Halljuk-e a csengettyűt ma is ? Egy védőnő Tarnaörsről A „botcsinálta” ciganolsgns Semmelweis emlékezete Semmelweis Ignác 1818. július 1-én született Budán. A Semmelweis család nem sváb volt, amint jelenleg is a külföldiek németnek tartják, hanem arról a bajor-alemann őstelepesek által lakott vidékről származott, amely a régi osztrák— magyar határ mellett húzódott: 1921-ig Magyar- országhoz tartozott, azóta Burgenland néven osztrák tartomány. Jómódú budai polgárok voltak szülei. Apja jói keresett, családjának tisztes megélhetést nyújtott, gyermekeit kitaníttatta. Semmelweis Ignác 1837- ben kiutazott Becsbe, hogy apja kívánságárnak megfelelően — aki hadbírónak szánta fiát — elkezdje jogi tanulmányait. A következő évben átiratkozott az orvosi fakultásra. 1844-ben növénytani értekezéssel doktorált. Az avatási könyvében nevénél ez a bejegyzés olvasható: „Nem kíván BécSben maradná”. Eredetileg tehát diplomájának megszerzése után haza akart térni, azonban szüleinek gyors halála után a család széthullott. Így Klein professzor engedélyével exter- nistaként bejárt a szülészetre, de Rokitansky intézetébe is boncolni. 1846. február 27-én megkapta ideiglenes tanársegédi kinevezését és beköltözött a szülészeti kilimikára. Picinyke szolgálati szobája előtt naponta többször hallotta elhaladni a kórházi lelkészt, amint csengettyűszó kíséretében a haldoklóhoz sietett. A csengettyű szava „szorítva hatott le keblére” — amint könyvében írja —, s figyelmeztette szinte óránként sarkallva, hogy minden erejét latbavesse az anyák szülés utáni halálokának feltárására. Az I. számú szülészeti klinikán ötször annyian haltak meg, mint a másik klinikán, ahol szülésznők tanultak és ápolták a gyermekágyasokat. A számokból Sermnelweisnek meg kellett értenie, hogy ő maga is okozza a gyermekágyi lázat. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a gyermekágyi láz nem betegség, hanem azt csak a hiányos elővigyázat és higiéné váltja ki. A felismeréshez az általa nagyrabecsült Jakob Kolletschka tanár halála is hozzájárult. Semmelweis ekkor ismerte fel a kórformák azonosságát. Ezután, 1847 májusában bevezette a klór- mésszel történő kézmosást. Minden kórterem bejáratánál mosdótálat helyeztek el, klórvízzel töltve. Még Klein professzor sem tiltakozott ez ellen, sőt maga is hajlandó volt elvégezni a kötelező kézmosást. Az intézkedés után elmaradt a gyermekágyasok „sorsszerű” megbetegedése. Keserves küzdelmet vívott felfedezésének elismertetéséért. Nem volt meg az a képessége, hogy fontos felismeréséért végig harcoljon és azt nyilvánosságra hozza. Bár Bécsiben néhány hű barát és buzdító állt az oldalán. A két bécsi 'klinikán tartós harc indult el Semmelweisnek a kezek „dezinfekciójáról” szóló tézise miatt. Míg a fiatalabb bécsi iskola teljesen a háta mögött állt, a régebbi iskola professzorai egyáltalán nem voltak új módszerének helyes voltáról meggyőződve. Mivel a polémia egyik oldalon sem hagyott fel, a vita ok volt arra, hogy Semmelweist a klinikáról gyorsan és azonnali hatállyal elbocsássák. Hazatérve szülővárosába, a Szt. Rókus kórházban dolgozott, mint a szülészeti osztály főorvosa. A bécsi Oktatásügyi Minisztérium ajánlására 1855-ben a pesti egyetemre, o szülészet nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Utolsó kísérlete, hogy a nyilvánosság figyelmét felfedezésére felhívja, a kollégákkal való nyílt háborúvá változott, amelyről ezt írta: „A gyilkolásnak meg kell szűnnie, én tartom majd az őrséget...” A szülészet-nőgyógyászati szakmában elterjedt eszközök sokasága mellett ma is a szülésznők és orvosok keze a legfontosabb műszer. Ha most felteszem a kérdést, hogyan is állunk ma Semmelweis korszakalkotó felfedezése után 140 évvel a kezek tisztaságával, sajnos, azt kell mondanom, hogy helyenként elszomorító, amit e tekintetben a szülészetben tapasztalhatunk. Annak ellenére, hogy büszkék lehetünk azokra a fényes eredményekre, amelyeket az anyai és magzati halálozás csökkenésében elértünk az elmúlt évszázadban, különösen az utóbbi negyven évben. Néhány adatot érdemes megemlíteni: 1944-ben 4500 szülészeti ágy állt rendelkezésre, tíz év múlva már hatezer, 1984-ben 10 ezer 500. Ez már megfelel a szükségleteknek. Ezzel párhuzamosan nőtt az intézeti szülések aránya is. Míg 1945- ben a terhesek 22 százaléka, 1951-ben már hatvan százalékuk ment intézetbe. Ma már gyakorlatilag minden gyerek így látja meg a napvilágot. A terhesgondozás elterjedt az egész országban, 1984-ben az állapotosok 99 százaléka jelent meg itt az előírt három alkalommal. Az 1931—35-ös évek átlagában 100 ezer szülésre 310 anyai halálozás esett, ez negyven év alatt egynyolca- dára csökkent. Hasonló a helyzet a csecsemőhalálozással is. Az anyai direkt Jialálokok közül azonban továbbra is első helyen áll az elvérzés, sepsis és toxikózis. Előfordulásuk gyakorisága a városi és megyei kórházakban magasabb jelenleg is mint a klinikákon. A halálesetek megoszlása azt mutatja, hogy elsősorban a 20 év alatti és 21—30 év közöttieket veszítjük el leggyakrabban. Nemcsak az egészségügyi intézmények tisztaságával, hanem a fiatal nők személyi higiénéjével is igen sok gond akad. A Semmelweis-féle fertőzéselméletet Robert Koch támasztotta alá, amikor 1878- ban a sebfertőzés kórokozóját felfedezte, ugyanis a baktériumok azok, amelyek „rothadó állati anyagokban”, valamint az „igen kicsi hullarészeken” jelen vannak. Semmelweis nem mutatta ki ugyan a gyermekágyi láz kórokozóját a „streptococcus haemoloticus”-t, azonban minit klinikus — aki először mosta meg klóros vízben a kezét — az „anyák megmen- tője” lett. E megkülönböztető név, amellyel Semmelweis az orvostörténetibe bevonult, késői dicsőséget jelent ugyan, azonban neki a ministráns csengettyűje egyúttal a lelkiismeret csengettyűje is volt, — ami haláláig is elkísérte. Vajon hallatszik-e még a csengety- tyűszó 140 év múltán is? Dr. Farkas Márton az orvostudományok doktora, megyei szülésznőgyógyász főorvos Matúz Gábor; Näßt/ kő 000 Idilli kép a magyar tenger partján. A csodálatosan szép nyári napsütésben nyugtalan óvatossággal apró tajtékokat vet a fürdőzők óriási tömege, ahogy az ezer és ezer ember az idő másmás pillanatában mozdul. Be a vízbe, ki a vízből, araszolás lángosért. sörért, halért. A betonszegéllyel körülvett homokozóban komoly képű kisgyerekek a már felépített várat szépítgeti'k, néhányan pedig az eljövendő csatára készülődve hadrendbe sorakoztatják katonáikat, fegyvereiket. Három-négyéves fiúcska, a szegélyen kívülről, műértő gondosságával szemléli az erődítményt, enyhe terpeszben, összehúzott szemekkel ingatja fejét, az orrát piszkálja. Megfordul, fiatal, csinos, jó alakú nőhöz szalad. — Anya! Éhes vagyok. — Most nem érek rá, kisfiam. Menj szépen játszani! Vagy fürödjél! De nagyon vigyázz magadra! A kisfiú a víz felé veszi útját, néha lehajol, belemarkol a forró homokba, szétszórja a szélben. A nő harminc körüli barna férfival társalog aki eddig az egyik büfé előtt állt sorban, most ért vissza, kezében virsli és üdítő. Az anya talán már el is felejtette a hirtelen elkomorult gyermekarcot, kacéran rázza hátra hosszú, fekete haját, nevet. A kisfiú bánatosan vonszolja kicsi testét a hullámokban. néhány könnycseppet dörzsöl maszattá akara- tosan arcán, nem akar sírni. Az asszony nagyon jól szórakozik új ismerősével. Már megbeszélték, este együtt vacsoráznak, utána táncolni mennek. — Mi lehet ott? — mutat a férfi a part egy pontjára, ahol ötven-hatvan ember ijedt hullámzása töri meg a Balaton nyugodt játékát. A nő megdermed egy pillanatra. aztán felugrik, rohanni kezd, furakszik. taszi- gálja az előtte állókat. Az összetorlódott emberek a szülői felelősségről mondják a magukét. — Engedjenek! Engedjenek! Fiatal fiú gyalogol kifelé a vízből, a karján tehetetlenül csüngő, puffadt hasú gyermek, nem több négyévesnél. A nő ájultan esett össze. Többen odaugrottak, felemelték, és egy padra fektették. Hamarosan előkerült a strand orvosa. A gyereket nézte meg először. Nem szólt semmit, felemelt egyet a parton heverő fürdőlepedőkből. és betakarta vele a gyermek holttestét. A nő, akit sikerült gyorsan életre keltenie, még emlékezhetett rá, mi történt, mert rögtön körülnézett, és meglátva a fürdőlepedőn keresztül kidomborodó alakot, görcsös zokogásban tört ki. Felállt, a halotthoz lépett, leemelte róla a lepedőt. Néhány pillanatig kőivé meredten állt, majd bolond nevetésbe fúlva felsikoltott: — Ez nem az én gyerekem! A botcsinálta az értei - mezőszótár szerint olyan személyt jelent, aki a körülmények valamiféle kényszere miatt vállal magára nem tanult szakmája szerinti feladatot. Pontosan megnéztem, mert ez a szó jutott eszembe egy fél délutá- nos beszélgetésünk során Balogh Bélánéról, akinek tevékenységéről hallván még a látszatát is kerülni igyekszem annak, hogy lebecsülöm a munkáját kiegészítéseképpen önként beiktatott szolgálatot. Védőnő Tarnaörsön. Idén Immár huszadik esztendeje annak, hogy együtt éle2200 ,lakosú kisközség népével. Ez idő alatt átvette nemcsak gondjaikat, örömeiket, de még nyelvjárásukat is. Mert — mindazért nem kis büszkeséggel vallja — bihari lány ő, s amikor jó pár éve dr. Buga Lászlóval találkozhatott, a neves professzor azonnal felfigyelt tiszántúli i-zé- seire. — Ma már csak, ha odahaza összeül a család, akkor talál rá a nyelvem a szülői (vázban megszokott kiejtésre... De régen volt...! — jön zavarba egy picit, leta- gadhatalan asszonyí hiúsággal, aztán túltéve magát az effajta „botorságokon” föl- eleveniti a kezdeteket. — Szigorú rostálás után 1953-ban 140-en indultunk Szegeden, s 70-en végeztünk. Nemrég volt a 25 éves találkozónk, ahol megtudhattam, mindössze egy társunk hagyta el a pályát. Hát igaz, aki azokat a nehéz éveket az igazán szigorú intézményben végig küzdötte, küszködte, az eljegyezte magát a szakmával örökre. — Amennyi lókolbászt megettünk... — emlékezik —. • •. és frizurázott hajat nem engedtek hordani..., na meg a vizsgák...! A végén pedig csak ott kezdhettünk, ahová helyeztek. A biztos szakmai tudást Tiszaroffon szerezhette meg. Tíz esztendőt töltött a faluban, amelynek legjelentősebb előnyei közé tartozott, hogy a parányi egészségházban, szülőotthonban szolgálati lakás is volt. Itt találkozott először a cigárjyprob lémával, pontosabban azzal a kérdéssel, miként lehet a község valamennyi kismamáját és csecsemőjét a gondozottak körébe bevonni. — Szóval, én sosem néztem azt, hogy sötétebb a bőrük — mondja, és a kifejezés pontatlansága ezúttal igazán megbocsátható. Mert ahogy a későbbiekben beszél védenceiről, abból egyértelműen kiderül: bizony, nagyon is figyelnie kellett erre. Hisz így ismerhette föl: másként kell közeledni hozzájuk. Amikor megkezdődtek a körzetesítések, átépítették, megszüntették otthonát. Új helyet kellett keresnie. Dr. Csapó István válaszolt segítségkérő levelére, fölajánlva Tarnaörsöt. Ismét egy kis falu. örült neki. — Az én életemet mindig kitöltötte az, hogy reggeltől estig tündén kisbabákkal foglalkozhatom. Hogy végig kísérhetem egy- egy család hihetetlen örömét, az első bizonyosságtól kezdve a megszületés csodájáig, majd az apróságok iskolába kerüléséig. Mondta is nemrég egy friss nagyapa; „Amióta megvan a miénk, már megértem miért választotta ezt a hivatást. Hisz férfilétemre sem tudom levenni szemem a kisunokám- ról.” — Ha egy férfi igy érzi, hogy ne érezné így egy asz- szcmy, anya, nagymama! Fényképet mutat, első unokájáról, aki ölében tartja: a fia. A Parlamentben dolgozik. A másik gyerek az apja nyomdokán a hűtőgépgyárban helyezkedett el. — Szerencsém vol, hogy húsz éve ismét olyan lakást kaptam — kanyarodik vissza a múlthoz —, amely közvetlen szomszédságban, a munkahelyem mellett van. Így volt időm a családra, s volt arra is, hogy felkaroljam az itteni, mintegy 500 cigány ügyét. Most, napló kerül elő fiókjából, telis-telii fotográfiával. Lapozgatás közben magyaráz: — A mi falunkban — az a Véleményem — senki sem mondhat rosszat rájuk! Legtöbb asszony a tsz-ben dolgozik. igen nehéz munkán, a férjeik pedig eljáróak. Tengő-lengőről nem is tudok. De meg is van az igyekezetük látszatja. Tessék egyszer eljönni velem családlátogatásra. Olyanok a lakásaik, hogy bárki büszke lehetne rájuk. Fürdőszoba, perzsaszőnyeg, színes televízió, automata mosógép. Látom a fényképeken. De nemcsak azrt, ahogyan a lurkók állig habban lubickolnak a díszcsempés kádban, de azoknak a kirándulásoknak a dokumentumait is melyeket Ilonka a falu Védő nénije a 6—8. oszályt végzett asszonyok számára szervezett. — Hát igen, — bólint —, ha már közelebb kerül hozzánk az ember, rögtön tudja, miben és miként lehet segíteni. Nekem ez kötelességem. így aztán nem bosszantásnak, hanem dicséretnek érzem ha azt mondják rám: a ciganológus. Németi Zsuzsa (Fotó: Szántó György) Divatok és csodák — kiállítás a Budapest Galériában A divat fővárosában — Párizsban — ez év januárjában a Louvre-ban nyitották meg a divat múzeumát. A gazdag anyagból most az 1910-es évektől 1970-ig mutatnak be modelleket a Budapest Galériában. Az 1985-ös divatot hat fiatal francia divattervező kollekciójából válogatott ruhákon ismerheti meg a pesti közönség. Látható itt Josephine Baker táskája és a második világháború idejéből származó „szükségcipő” (MTI-fotó: Apostol Péter — KS)
