Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

Aranyszalla) hímzett. <5 kilós miseingek. zonianeberaka.su aranykelyhck egesz ra. miseboros kanesók Mária Terézia ajándékaként, ereklyetartok, pasztorbotok. igazgyöngyből összeépitelt szolofiirtök és az erezetet is visszaadó eziistmunkak. műtárgyak. amelyek közül nem egynek az árából az egész Bazilika felépítése kifizethető — e kines mind az egri Bazilika kincstárában tekinthető meg. érseki engedélyivel. Mai össszeállitásunkat Köhidi Imre reprodukcióiból állítottuk össze.

E

z azért jobb, mint a csikkdohány ... — Parancsol? — a szakállas kiveszi a szájából a Marlborót, arca merő

elutasítás.

A kopaszodó nem tágít:

— Egy gyufásskatulya csikkdohány ötven fillér.

— Atyaúristen! — mondja a szakállas. — Atyaúristen. Paja. Te vagy a Paja.

Több mint huszonöt éve. azon az őszön, amikor a betört kirakató üzletek üresen tátongtak, s cigarettát már kéz alatt sem lehetett kapni, a szakállas (akkor még Frdci- nek hívták). Kalóz és a kopaszodó, aki a Paja becenévre hallgatott, látva az öreg dohányosok nikotinéhségét, elindult cigarettavéget gyűjteni. Az elhamvadt és a szívott végüket lecsípték, a megmaradt csonkból kifejtették a dohányt. Egy megtömött gyufásdoboznyi adagot ötven fillérért árultak, a jószívűbb felnőttek egy forintot is megadtak érte. Gusztustalan dolog volt, mégis elkelt minden skatulya. Ha csikkszedés közben géppisztolysorozat vert végig az utcán, a kapualjakba húzódtak, s a sarkoknál mindig egyenként szaladtak át a másik oldalra. Kalóz kezdte, Paja követte, Frici volt az utolsó.

Kalóz néhány hónap múlva eltűnt, két év múlva kaptak tőle először levelet a házban lakók. Most Ausztráliában fogorvos. A hetvenes években képet is küldött: szeplős, vöröses hajú asszony támaszkodik egy autónak, mögötte lapos tetejű ház, egy kisfiú — a fiuk — pónilovat vezet a fü- vön.

Pár évvel ezelőtt hazalátogatott, váratlanul jött: átvágott az akkor mindig kikoptatott füvű téren, ahol azon az őszön halottakat kapartak el. ideiglenesen és sietősen, s ahol azóta gyerekjátszóhelyet alakítottak ki mértani rendben szeldeső utakkal. A házban már csak két idősebb családot talált a régiek közül, a többiek elköltöztek, meghaltak.

— Nem tudtam, hogjy itthon van — mondja a kopaszodó.

— Én is utólag tudtam meg, akkor éppen vidéki színháznál voltam, hónapok múlva hallottam valakitől, hogy itt járt.

Ünnepelni jöttek mindketten, a szakállas kollégáját, aki művészeti díjas lett. Az elmúlt tizenöt évben ő a legfiatalabb, aki ezt a díjat megkapta.

— Emlékszel? — a kopaszodó elréved. — Fél év múlva milyen márkák jöttek, Rodope, meg miegymás .. .

— Bulgartabak — bólint a szakállas. — Édeskés volt. illatosított. Akkor inkább a csikkdohány... Te tulajdonképpen miért vagy itt?

— Forgatunk a díjasokról. Rövid nyilatkozat, miegymás .. .

— Hát te vagy az az operatőr a Krónikában ?

A kopaszodó bólint.

— Egy konyakot a találkozásra? — és a szakállas leemel két tömör falú kupicát az elhaladó pincér tálcájáról, összevillan a szemük, felhajtják.

— Ennek ugyan semmit sem mondana az. hogy Rodope vagy csikkdohány — néz az

asztaltársaság közepén harsányan mesélő kitüntetett felé a szakállas.

— Legfeljebb a Fecskét ismeri, vagy inkább a márkás külföldieket — teszi hozzá a kopaszodó.

— Tudod — és a szakállas Marlborója felparázslik — két éve, amikor a Madárijesztőben játszottam én is szerepeltem a kitüntetettek listáján. Aztán egy héttel a kiosztás előtt valaki kihúzta a nevemet, mert kellett másnak a díj. A következő évben, amikor jó, ha egymondatos szerepem volt a színháznál, valakinek eszébe jutottam, s vigaszul — nívódíjat kaptam. Röhej.

A kopasz most jöhetne a nagyjátékfilmmel, amit még az évfolyamtárs rendezővel kezdtek el forgatni. A kész munka évekig dobozba került. S egy bemutatott film, négy évvel az elkészülte után. olyan, mint egy lejárt szavatosságú konzerv. A rendező később kiment Párizsba — pontosabban nem jött haza. öt meg hívta a tévé, s mivel akkor már évek óta csak a fizetését vette fel a filmgyárban, átment. Nemsokára a városvetélkedő-sorozat közben egyszer csak infarktust kapott. Nem olyan súlyosat, inkább jelzés számba menőt.

— Emlékszel? — és a kopaszodó int a pincérnek. — Mennyire örültünk az első valódi csokoládénak, valamilyen segély- szállítmányból kaptuk, még a harcok alatt. Vagy a vége felé? Megállt a sarkon az a külföldi rendszámú autó, s a sofőr melletti ürge egy marékkai kiszórt az ablakon. Majdnem összeverekedtünk. Kalóz elvetődött, így neki kettő jutott.

— Az egyiket nekem adta — mondja a szakállas.

— Látom. Marlborót szívsz — mondja a kopaszodó.

— Csak ilyenkor, egyébként Százévest.

Ezt szoktam meg. De én már annak is örültem, amikor bejöttek a füstszűrösök, már az is csaknem kicsapongásnak számított. Mondd, té soha nem dohányoztál?

— De igen, csakhogy volt egy infarktusom, és azóta ...

— Értem — a szakállas a szőrzetét húzogatja, úgy mondja: — Azért néha találkozhatnánk ...

•— Ahogy mondod — és tudja, a szakállas sem gondolja komolyan, hiszen minek előhozakodni régi, jelentéktelen dolgokkal.

Az ünnepiéit odalép hozzájuk.

— Kösz, Ferikém, hogy eljöttél, rendes tőled — és odakoccantja a pezsgőspohara talpát a szakállas kupicájához.

— Ez csak természetes — mondja a szakállas fakó hangon.

— A barátod? — néz az operatőrre az ifjú titán. — Szintén zenész? — nevet fel mérsékelten.

— Egy házban laktunk — mondja a szakállas.

— Azért jó mulatóst — mondja a kitüntetett.

— Mi dolgozunk — nyomja meg a szót a kopaszodó. — Ahogy megállapodtunk, az ünneplés után forgatunk.

— Á, persze, ne haragudj, de ebben a kavargásban az ember már az ismerőst se veszi észre — és a kitüntetett szélesen mosolyog, aztán átkarol egy melltartó nélküli lányt és elvonul.

— Te, ennél mi már le vagyunk írva — mondja a kopaszodó.

— Vagy eleve a futottak még csoportba kerültünk — és megszívja a cigarettáját.

— Mi még örültünk annak, amit ő csak elfogadott, mint természetest.

— Te, nekem az öregem mondott ilyeneket, amikor este csatakosan hazatértem a csavargásokból — mondja a szakállas. — Hogy mi hasznosat csináltam aznap, mindig ezt kérdezte — és a szakállas megsimogatja a bozontját. — Kiröhögtem. Nem szemben, hanem lent a téren, amikor a többieknek utánoztam a hanghordozását.

A szakállas bőrtokot vesz elő, abból egy Marlborót.

— Amikor vidéken voltam . színész — folytatja —. egyszer táviratot kaptam, hogy az öreg a János kórházban fekszik.

MARAFKÓ LÁSZLÓ:

Csikkszedők

Műtét után volt, ültem az ágya mellett, c meg úgy szorította a kezemet, ahogy én szoktam neki kissráckoromban, ha vasárnaponként sétálni vitt. Majdnem elbőgtem magam. Fél év múlva meghalt.

A szakállas a hamutálca szélén leüti a cigaretta végét.

— Az enyémek szerencsére még élnek

— mondja a kopaszodó.

— Persze, lehet, ez az egész rosszkedv csak irigység.

A Marlboro vége felparázslik.

— Koravénség. Hány éves is lehetett ez

— bök a szakállas a kitüntetett felé. — A buli vége felé?

— Talán bölcsődés — mondja a kopaszodó. — Nem húzza a múlt...

A szakállas elvigyorodik.

— Te Paja, — és oldalról vállba taszítja a kopaszodót —. le vagyunk mi... nagy ívben. Emlékszel, a Kalóz milyen béna volt a focihoz. A kapuban viszont kivédte a szemünket...

A kopaszodó bámul.

— Nem érted, mi?

— Nem.

— Hát idefigyelj, nem tudom, te mi vagy. gátfutó vagy mi, de én nem az vagyok. Inkább, mondjuk súlylökő. Tapogatom a súlygolyót, próbálgatom a lendületet, hogy aztán ne csak az erőmet, hanem a dühömet is beleadhassam a lökésbe. Hogy elhajítsam a sok gátlást, nyűgöt is. Nem érted?

— Nem.

— Amire emlékezni tudunk, az lehet jó is. Én a Kalózt is számon tartom, mintha egy láthatatlan damil nyúlna át az óceánon. Ezt most érzem igazán, amikor említetted a nevét. Hogy nem szakadt el az a fonál.

— Lehet, de én már, úgy látszik, feladtam — mondja a kopaszodó.

A szakállas maga elé bámul.

— Én tulajdonképpen abból élek. amit ott, a gangon láttam. Dönci bácsi, az öregember, aki minden reggel felseperte a betonudvart, akkor jutott eszembe, amikor abban a tévéfilmben az öreg csavargót kellett alakítanom. Még a kikapós Hor- nyákné is előjött, amikor azt a homokost kellett eljátszanom a Rózsa és kökörcsinben.

— Hát tény — és a kopaszodó arcán meglazulnak a ráncok —. hogy a filmünkben azokat a szűrt fényeket én is a lépcsőházi tört ablakú csapóajtó fényjátékai alapján találtam ki.

A klub sötétítőfüggönyének résén alkonyi fény vetül a cigarettafüstös, gomolygó terembe. A szakállas arca rejtelmes ködökben, a kopaszodó verítéktől csatakos. ,,Cím: Néhai csikkszedők, ha találkoznak” — gondolja. — „Csapó, ennyi!”