Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1986. június 21., szombat Elégia egy rekettyebokorhoz A szomorúság ünnepei A költő fiatal korában Ars poeticák „A mai magyar költők és kritikusok közvéleménye Tóth Árpádot tekinti a legtökéletesebb, leghibátlanább modern magyar lírikusnak. S teljes joggal.” Szabó Lőrinc írta ezt 1942-ben. Hogyan lehetséges. hogy ez az életében és holtában is áldott, emberként és költőként egyaránt gáncstalan poétá pályája zenitjén, mikor művészete és élete értelmén tűnődik, ilyen fájdalmas kérdésekre kényszerül : A közízlés ma messzebb van a „szelíd daP'-tól, mint 1924-ben lehetett. Nyersebb, keményebb. kíméletlenebb beszédre váltott költészetünk egésze. Nem könnyű megtalálni azokat a pontokat, melyeken Tóth Árpád szelíd és tiszta szomorúsága napjaink szépségeszményével találkozhat. A „hogyan lehetséges?” kérdésre a válasz termékenynek ígérkezik, mert a ma szinte lehetetlennek tetsző szelíd szomorúság emberi gyökereit, összetevőit derítheti fel. Babits Mihály nevezetes Beszélgetőfüzetei-ben azt írja erről: „ .. . a legkedvesebb ember, akit ismertem, Tóth Árpád volt. — öt mindenki szerette. És mégsem tudott érvényesülni a világban! Talán mert nem is nagyon akart.” E feltevést vállalkozásainak sokasága cáfolja, de hogy nem tudott érvényesülni, az mélyen igaz. olyannyira, hogy ez a gyöngeség az élettel való viszonyát is meghatározta: a kiszolgáltatottság érzése létezésének alapélményévé állandósult. Már a szüleihez írott korai leveleiben is any- nyira tisztelettudó és hálás, olyan aggályos részletességgel számol be kiadásairól, mint aki zsigereiben érzi a kiszolgáltatottságot. Azt hi- hetnők. hogy apja, a megkeseredett szobrász, a kudarcok árnyékában élő család oltotta fiúi tiszteletébe az alázatot. Ebből a helyzetből azonban haláláig nem tud kitörni: valakik pártfogására, kegyére mindig rászorult, ha nősüni akart, betegségét gyógyíttatni, csak mecénásai segítségével tehette. Betegsége. a tüdőbaj — akkor még szinte gyógyíthatatlan kór — ifjúkorától rémítő ómenekkel tartotta hatalmában életkedvéi. Érvényesülése ellen dolgozott még az a háromévnyi késés , is, amellyel utóbb indult és érkezett be, mint Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi. Fölnéző tisztelet jellemzi az Adyhoz írott korai ódáját. később a Babitsot ünneplő köszöntőit. S az ünnepeltek. bár őszintén becsülték Tóth Árpádot, hódolatát elfogadták, még Oláh Gábor is így nevezi leveleiben: ..a kis Tóth”. S természetesnek vette Kosztolányi is. hogy az Esztendőnél alájuk rendelt szerepben dolgozzon. Pedig akkor már — 1918-- ban — vele egyenrangú költő volt. A pálya első szakaszában azonban mindezek az élmények és hajlamok a névtelen szomorúság monoton zenéjében oldódnak. S ahol hely, idő, közeg és kedély köznapibb elemeiből építkezik. be is szűkül a vers horizontja. A valóság iránti érzéke később majd termékeny hajlamnak bizonyul, most azonban csak parányi szigetet alkot a búsongás széles folyamában. Letörtsége mintha állandósulna. Már-már elmerül a magamegadó elégiák szomorúságában. A bú tónusmeghatározó hanggá erősödik verseiben. Leggyakrabban ismétlődő szava a „bús”, és hangulati szinonimái: a „setét”, „fáradt”, „furcsa”, „beteg”, „kopott”, „csendes”, „bágyadt", „hervadt", „elborong", „meghal”. A képzeletében feltűnő alakokat: a kopott diákot, a szomorú lányt, a béna öregembert ugyanaz a szándék idézi, amely a versszerkezetek vonalát lehorgadóvá alakítja, a higgadtabb epikusleíró kezdetet, a tárgyiasabb képekből szőtt részleteket végül a megsemmisítő bánat vagy a halál pátoszába tereli. Tóth Árpád első kötetének címadó verse a Hajnali szerenád. Az alaptónus itt is a magános borongás jegyében alakul, de a szűk utcák közé bezárt ember fölött a költői képzelet kozmikus távlatokat nyit. Képeiben nemcsak oldotta, meg is finomította, átesztétizálta a realitást, eseményeit színes ceremóniákká avatta. Ám ez azt is jelenti, hogy a sivár és kisszerű dolgokhoz közelhajolva, azokkal benső' séges viszonyt létesítve a realitás közegébe köthette áhítatát. Ettől lett ez az áhítat ünnepélyességében is józan, a lemondás pedig igényt éreztető. Attól tehát, hogy a kiszolgáltatottság alapérzése és a jussát tudó lélek gazdagsága forr össze benne. Ezáltal válik a másítha- tatlan sors méltóságos viselésére alkalmassá. A költő, aki magánemberként annyi alázkodásra . kényszerült, verseiben e szelíd méltósággal, e méltóság szépségével bírta le. amit az ember le- birhatatlannak érzett. A korai Tóth Árpád-verseket igen figyelmesen kell olvasni, hogy az ember észrevegye a fuvolazene bontatlan tónusa mögött a ver- selési bravúrok meglepetéseit, az égi áhítat által dédelgetett képekben az erotikus ábrándok profán irrizá- lását. elborulásaiban az ünnepre hangolt természet csöndes tüntetéseit. Belső gazdaságnak a kibontakozása a kinti világ beavatkozása révén valósult meg. Másképpen szólva: Tóth Árpád úgy nőtt fel a modern líra nagyjaihoz, hogy világképe régi és új tartalmait, újságírói harcait, a Nyugat-mozgalomban betöltött szerepének élményeit, és a maga debreceni örökségének nemzeti értékeit verseibe vonta, versügyekká avatta. Ezzel a monoton bú zárt világa kinyílt, a versvilág áramló friss levegővel, mozgalmas eseményekkel töltődött fel. Híven a tehetség természetéhez. ez a folyamat is csöndes szervességgel, de fölgyorsult iramban megy végbe. A Rímes, furcsa játék még csupa panasz, ábrándos elvágyódás a szecesz- szió kastélyhoz, hintós, vadászkürtös világába, de a játékos rímparádé iróniával ellenpontozza az elvágyódást. s karikírozza az ínyenc verselést is. Még fontosabb fejlemény, hogy költőnk figyelmét a maga sóvár ábrándjainál valódibb varázslatok kezdik igézni: ráébred a természet egészséges, üde, meghitt életére. Örömét leli a csendes erdei tűnődésben. Nagy elődei': Csokonai, Fazekas botanizáló szenvedélye éled fel benne, zsongító mérgek helyett jóízű mezei álmokra vágyik. A debreceniek. mikor nagyerdei emlékművére az Erdő című verséből vett sorokat vésték, jó ösztönnel ismerték fel, hogy ebben a derűben Tóth Árpád lírájának talán legértékesebb ihletfajtája fogant meg: A bánat most is rá-ráne- hezedik. de már sokkal realisztikusabb a tartalma, így súlya is nehezebb. Zajlik a világháború. A korábban élveteg halálhangulatok baljós komorsággal telítődnek. De ez a zord idő hívja elő világképében a törékeny remény csíráit is. s ezzel pólus létesül a kétségekkel szemben, a pólusok között feszültség támad, felfokozódik e korszak érzelmi életének dinamikája. Hogy mire jó a költészet, melyet művel. ez a régi kérdés most is előtolul, de már nem hanyatlik fájdalmas némaságba. egy nagy hagyomány és egy elkötelező történelem intencióira figyelve talál rá a válaszra az Invokáció Vitéz Csokonai Mihályhoz című nagy versében. Rátalált a küldetés értelmére. Tehát nem csupán megismételte, amit Ady és mások korábban már felismertek. Az ő számára a nemzet remélt újjászületése az egyetlen és utolsó alkalom. hogy saját veszendő élete is értelmet kapjon, hogy kisszerű nyűgeiből kiszabadulhasson. Ady harcainak java már lezajlott ekkor, Tóth Árpád most ébred rá e küzdelem személyes és közösségi lehetőségeire. Innen a Kőmíves Kelemenné- misszió vállalásának ráesz- mélésszerű. egyéni pátosza. Arany János ünnepére című nagy költeményének feszítőerejét is az adja. hogy a megidézett előd és Tóth Árpád nemzedékének ügye között benne eleven kapcsolat létesül. Így nemesül a tisztelgés igazi békeverssé, s benne a nemzetietlennek bélyegzett mozgalom möge Arany János áll fedezetül. Elégia egy rekettyebokorhoz című. másik kiemelkedő békeversében a felfedezett élet nevében, az öntudatlan, üde és boldog tenyészetet átérezve, irigyelve méri fej a veszteséget. Az ártatlan viráglét iránti vonzalma nagy kiábrándulás gyökeréről nő fel, de az „ember utáni csend” még ember nélküli csodája a méltó emberi létezés reményeitől ilyen éde: ni. Ha ez az ember utáni csend még csak a benne kinyíló élet angyali áhítatával sejteti egy növényen túli lét újrakezdésének esélyét, néhány hónappal később Egy régi ház előtt című gyönyörű versében már az előbbi „boldog remegés” új, igaz és testvéri emberek szíve felől áramlik át a fákba, a világba. S mennyire szervesen! Itt is a kor iránti iszony, a menekülés állapotában valami gyógyító Nik- la csöndjére vágyva, de a már felismert küldetés parancsa szerint bontja ki tépett szárnyát a remény. Innen, erről a megszenvedett magaslatról még tovább sodorják a forradalmak szelei. izgalmai. Március című versében például a természet újulását teljesen a társadalmi újjászületés villamossága hatja át. Ez a tavasz már jelképpé, az emberiség Tavaszává mámoro- sodik. Innen már csak egy lépést kellett tenni a forradalommal való teljes azonosulás verséhez, az Üj Istenhez. Tóth Árpád — mint ismeretes — ezt a lépést is megtette. A háború okozta szociális és erkölcsi romlás benne is megérlelte azt a meggyőződést. hogy csak gyökeres társadalmi fordulat hozhatja meg az annyira áhított újjászületést. A „sápadt Nyugat” ellenében a „piros Kelet” remélt győzelme számára a halálra únt dekadencia feletti győzelmet, a „düonizoszi” élet lehetőségét is ígérte. Ennél fontosabb azonban, hogy abban a történelmi pillanatban maga a nemzeti megmaradás is csak egy, a testvériség szellemében történő új világrend megalkotása révén látszott lehetségesnek. A „kicsi, árva, magyar jaj-patak" számára csak a világforradalom nagy árjában remélhetett menedéket. Az események akkor megcsúfolták ezt a reményt, megcsúfolták a versek bibli- kus-zsoltáros pátoszát is. A történelmi vereség után az épp hogy kiküzdött költői szerep és az óda, a himnusz természetéhez közeledő lirai- ság ellehetetlenült. A költőnek a maga jégverte kertjében a le nem taposott, még termőre fordítható tőkékhez kellett hátrálnia. Ahhoz a ponthoz, melyet az Egy régi ház előtt című verse példázhat. Védhető magaslatra tehát. A cím alapján azt hihetnék olvasóink, hogy Tóth Árpádnak a költészet mesterségéről Vallott meggyőződését, meggyőződéseit fogjuk szemügyre venni. Tóth Árpád ugyan maga is írt ars poeticákat, ezúttal azonban műfordításaiból emelünk ki néhány ars poetica- jellegű költeményt. A világ- költészetből átültetett nevezetes ars poeticák, programversek, magatartáspéldák tudniillik nemcsak egy költő vonzalmait tükrözhetik, hanem egy egész költői forradalom emberi dimenzióit is. Azt is tehát, hogy a világköltészet hogyan vált Tóth Árpád műfordításai révén a nemzeti költészet sajátosságává. Szabó Lőrinc- től tudjuk, hogy egy társaságban feltett kérdésre: melyik a legszebb magyar vers, Babits ezt válaszo’ta: „Melyik? Hát — Shelley Nyugati szele, Tóth Árpád fordításában." Bevallhatom, ez a válasz is ösztönzött, hogy Tóth Árpádról szólva felidézzük a világköltészet néhány ilyen művét, melyek úgy élnek a versismerő olvasók tudatában, mint bennszülött magyar költemények, annyira otthonosan, hogy sokan nem is tudják, honosításuk kinek is köszönhető. Az említett Shelley-ódát különben a- pálya ívének azon a fényes pontján fordította, amelyen úgy látszott, a kölltészet és a történelem vitorláját megváltó szelek feszítik: 1919 tavaszán, amikor a Március című vers tavaszát „szárnyas, forró” bizakodás fokozta jelképessé. Az Óda pillanata ez Tóth Árpád költészetében is, ami azt jelenti: az ember részese lehet a világot igazgató erőknek, testvére, szövetségese a természetnek is, lélek, ki „büszkén fellebeg" — ahogy Egy régi ház előtt című versében írta. Az Ódában, ez a föl- szálllást biztosító közeg még forróbb, viharosabb: a költő a mindenség áramában létezik, s terét be is tudja tölteni. , Késhet a Tavasz, ha már itt” a Tél?” Késhet, s ha a Szélhez ilyen tegező testvériességgel folyamodik a költő, s ha angyalt hite a beszéd alkatába itatódva a természeti jelenségek erejével és igézetével hat, mondhatnák: a nyelv síkján meg is valósul? Késhet-e, vagyis_ milyen hatalma van a költőnek a dolgok felett, a realitás közegében ? A legemlékezetesebb választ a modern lira nagyjai közül erre is Baudelaire adta, s ez a válasz magyarul szintén Tóth Árpád fordításában a legélőbb. A költő és az öt övező világ közötti hasadás veszélye régi gondja a költészetnek, már Shelley mámora is,, mintha kétségek felett szárnyalna, Baudelaire költészetében azonban bizonyossággá lett. A közeg, melyben a lélek hajdan szállhatott, zsibvásárrá hangosodott, közönséges lett, süket és idegen. Benne élni csak irtózatok árán tudott a költő, s mert — a vers az alvilágba vetett lélek purgatóriuma lett: kétségbeesés és szégyen feloldása művészi kibeszélésük révén. Hogy a művészi, ha Baudelarie-ről mondjuk, mi mindent jelent, külön tanulmányban is nehéz lenne elmondani, hiszen a költészet- történet önálló fejezete. A tökély, mellyel fogalmazott, bonyolult képeinek szigorúan tiszta szövése a parnasz- szisták tudását is ,felülmúlta, s hozzá ezek a képek su- gallatos, mágikus teret létesítettek maguk köré, rejtett kapcsolatokat éreztettek. Semmi kétség, Baudelaire albatrosza a maga elemében még hercegi jelenség, fütyül a viharokra, s a szépség, amelybe a költő menekül, még ennek a teljes drámának: az égi herceg a pokol szembesülésének foglalata. Ezért nevezik danteinek Baudelaire költészetét S ha tudni akarjuk, mi a különbség a Nyugat nagy költőivel kapcsolatban sokat emlegetett Tart pour Tart szépségeszménye és a katar- tikus szépség között, szembesítsük egymással Gautier és Baudelaire ars poeticáját. Gautier-t Baudelaire igen nagyra becsülte, könyvét, a Romlás virágait neki ajánlotta, s ebben az ajánlásban „makulátlan költőnek, a francia írók tökéletes mágusának” nevezte. Ami valószínűleg túlzás, s Baudelaire őszintesége is kétségbe vonható. Közösnek bennük csak a szépségnek tulajdonított hatalom mondható, de Baudelaire azért ünnepli ezt a hatalmat .mert élni segít, s azért lehet erre képes, mert a nyers, a vad, a százarcú világ foglalata „cso- daszömy, üde, szent”, csupa ambivalencia. Gautier is arról beszél, hogy miből alkosson a művész, de az anyag, amit ajánl, nem a primer élet, hanem drágakő, márvány, bronz, és témák, motívumok, tehát szűkösen értelmezett anyagai a művészetnek, s jobbára már ismerős művek: régi érmek, szobrok és mintázások reminiszcenciái. S azért buzPihenjünk. Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek. Megsimogatom őket halkan: írjak? Es kicsit fájón sóhajtom: minek? Minek a lélek balga fényűzése? Aludjunk. Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. Es rossz robotos a későnkelő. Jó így csendesen nézni a fákat, Erezni a derűt, mely mindent áthat; Oly jó így egyszer mélyen örülni, Fáradt, szegény látásomat Zöld pázsitkendőbe törülni, Aztán lehunyni a szemem egy percre, . Míg az élet kis nyomorú perce Ezer évvé ringatja magát, S kinyitni aztán S nézni ezer évvel öregebben, Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben A nap örökké fiatal Nagy, zengő aranycsillagát!
