Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-14 / 139. szám
M indannyiunk háta mögött felgyűlik az idő és csak a kedves emlékek maradnak meg bennünk épségben. Ezekre gyakran gondolunk és még álmunkban is úgy jönnek elő, mintha a múló éveket elfújta volna a fejünk fölül valaki. Tisztán, elevenen állnak elénk a hegyek, a fák, az emberek. A falu fölött egykor szőlődomb tarajosodon, tele gyümölccsel az egész oldal. A töviskerítésben mindenféle bokrok: kökény, vadrózsa, kecskerágó. galagonya, tarka ösz- szevisszaságban, mintha az ősvadon itt felejtett darabkája pottyant volna le az égből. Valamikor a mi szőlőnk is itt volt a Nyugodó-dűlőben, végén a matuzsálem korú diófát ezer közül is kiválasztanám. — Ki kellett vágni, mert útban voltl — igazít el a kerülő. A helyén most egy szurkos villanyoszlop áll. Parcelláznak, építkeznek, villanyt vezetnek, utat építenek, hiszen út, áram, meg víz nélkül fabatkát sem érne a különben jó, déli fekvésű, termékeny hegyoldal. . . — Üdülőterület lettünk — dicsekszik a hegybíró. Sürgetik a tulajdonosok, főiként a villanyt és a köves utat. Villany nélkül nincs hűtőgép, tv, a kocsikkal is csak a vadrózsabokorig lehet feljutni, onnan pedig még messze az erdőszél, a parcellázott terület felső határa. — Kivágtátok az öreg diófát! — mondom a hegybírónak inkább szomorú panasszal, mint szemrehányással. — öreg volt már! Semmit érő, alig hasznot hajtó, afféle harkály-, meg mókustanya, aztán a mérnök is a helyére jelölte a villanyoszlopot. .. — Okkal, joggal, de kivágtátok! — dur- cáskodom tovább és úgy érzem, hogy elvettek egy csipetnyit az életemből, a gyermekkor emlékeiből. Mélázó szomorúsággal baktatok a hegybíró mögött, és belenyugszom, hogy az öreg diófa nincs többé, hogy hűs lombkoronájával kitöltse a domboldal egy darabkáját. Belátom, hogy a vén diófa mellett magam sem tudtam volna nyomós érvet felhozni és különben is, mi lenne a világgal,' ha minden ember egy-egy fához, bokorhoz, földdarabkához kötődő személyes emlékét figyelembe vennék? — Tizenhét diófát vettünk ki a parcellázás során! — békít nyugtató szándékkal a hegybíró, nem is szólva a szilvákról, a barackokról, a mandulákról, amelyek a köves út nyomvonalába estek. Lépegetünk, meg-megállunk, kutatom az annyiszor megálmodott emlékek között a valóságot, de amit keresek, nem találom Ez a táj már nem ugyanaz! Ez a mostani más, azt sem mondom, hogy csúnyább, közönségesebb vagy éppen kiábrándítóbb, de számomra már idegen ez a vidék. Kevesebb a madár, az őslakó ismerős! Mókust, pellét, búbos ' bankát, kék harkályt három éve nem látott erre a kerülő. — Behúzódtak az erdőbe, mert ott talán még van egy kis nyugodalom. .. Nehéz, földet túró gépek leheletét érzem a torikomban, a Volvo erőlködése nyomán reped a föld, félembernyj kövek gurulnak a dózerút lejtőjén, gázolajszag keveredik vadrózsás illattal. Betonoszlopok, vaskorlátok, drótkerítések szabdalják fel a tájat és ki-ki ízlése szerint alakítja a maga világát. Ügy érzem, mintha kitagadott volna ez a föld, ahol születtem, hiszen nem ismerek rá a régi tájra, idegenek ezek a fák, az oszlopok, az ötösével feszülő villanydrótók. Kivágták az öreg diófát! Vizsgálatom, nézegetem a hiányt, a változást, amit okos, értelmes dolgokkal azonnal betöltötték, barátkoznék a Nyugodódűlő víkendiházaival, a tért hódító kultúrával, az álomkép valóságával, a szülőföld változásaival, amelyhez — nem tehetek róla — már nem húz a szívem. Megértek mindent és mindenkit, természetesnek kell tartanom a változásokat, talán magam sem tenném másképpen másutt, de az űrt önmagámban betölteni nem tudom. Megkerüljük a Nyugodót és erdei úton haladunk a fenyvesen át a forrás felé. Régen jártam erre, a hegybíró jó szándékkal megállít: — A forrást ne keresd! A fenyves olyan, mint egy hűvös templom, a vastag tűlevélszőnyeg puhább, mint a legdrágább perzsa, a finom gyantaillat átjárja a tüdőt, tiszta friss erdei levegőt szívhat magába a látogató. A köves hegyoldalon karvastagságú gyökerek kapaszkodnak a földbe és évtizedekkel dacolva táplálják, támasztják a fenyvest. A forrás, amely a jó hírű fürdőt táplálta, most egy nagy betonépítmény, a Regionális Vízmű dróttal elkerített tulajdona, amely huszonöt kilométeres csőkígyó testén át néhány falut és egy várost lát el ivóvízzel. A zárókőre boruló fák alatt ugyan még fel-feltör a föld gyomrából a gyöngyöző, tiszta víz — emlékeztető a régi forrásból —, amely patakká duzzadva valamikor vízimalmokat hajtott. Tenyerünket a facsurgó alá tartjuk, úgy szürcsöljük a hegyi áldást, a jéghideg forrásvizet, majd körülnézünk. Itt is, ott is kiszáradt, kamaszkorú tölgyek, egyetlen taposásra napraforgóként dőlnek hanyatt halálos ágyukon. Tíz négyzetméteres területen hat halott fát fektetünk örök nyugovóra. amelyeket sokezred magával irtott ki a kór. — Savas eső! —- vélekedik a hegybíró. — Az Isten átka! — erősíti a kerülő és esküszik rá, hogy a déli Bükk lejtőin száz és száz hektárszámra pusztul az erdő és éppen a legértékesebb faállomány .megy veszendőbe. Kerülünk egy nagyot a hegybíróval a zöld erdőben a kiszáradt fák között, ujjunkkal pattogtatjuk le a gombás kérget a csontszáraz fatestről. — Ez nem atompusztítás. — De az ember „munkája”! Szarvasak kelnek a dagonyából, éktelen lármát ver a mátyásmadár és megkiáltja az erdőnek, hogy vigyázzanak, mert ember jár a közelben. Felébrednek az álmos rigók, riadtan futnak az őzék és odújukba menekülnek a mókusok, akik fenn hűsöl- tek a magasban a sűrű lombok között. Hűsít a kellemes forrásvíz, folytathatjuk kőrútunkat a hajdan alaposan bejárt tájon. Ismertem minden madárfészket, ujja- mon számoltam össze a rókakotorékokat, tudtam hol fekszenek a vaddisznók és merre jár a legnagyobb agancsú szarvasbika. Most a mészégetők tűzpoklaihoz érkeztünk, a kemencékhez, ahol iszonyatos bűz, orrfacsaró illat fogad. — Mit csinálnak? — Tüzeljük a lefutott autógumikat Nem mondunk semmit, hiába lenne úgyis a beszéd, csak amikor már messze járunk, akkor szólal meg a kerülő: — A favágók téli hajnalokon mindig gázolajjal locsolják a tüzet. Az erdőn sokszor hányingert kap az ember. . . Jó kerülővel, visszakanyarodunk a Nyugo- dóba. . Most már tulajdonképpen nem is az amúgyis pusztuló, vén diófát sajnálom, inkább a madarakat, amelyek velem együtt elhagyták ezt a helyet. A folyton dióbélre áhítozó cinkéket, harkályokat, amelyek keserves munkával lyukat- vertek a dióhéjon, a seregélyeket, akik csapatostól szállták meg időnként a hegyoldalt. A diófa inkább hiányzik1 üres, hiányos a kép nélküle, pedig azóta annyi mindent „festettek” a helyére. Betonoszlopokat, takaros hétvégi házakat, cifra kerítéseket, amelyekkel együtt a látvány alaposan megváltozott. Elmentek örökre a vény,igekunyhók, a sánta cigányprímás sem hegedül többé a mustillatú szőlőhegyen, a környék lármája, zaja miatt nem hallatszik ide a faluból az esti barangszó. — Ábrándok! Érzelmi kicsapódás. — Emlékek, amelyek úgyis megmaradnak. . . A kiirtott gyümölcsfák, a halott tölgyerdők, a benzingőzös érd5111 at viszont már nem csupán az érzelmek hullámhosszán okoznak fájdalmakat. A csend is meghalt a hegyekben! Ezt is észre kellene vennünk. Kivágták az öreg diófát! Ütban volt, jól tették. A tájból azonban mégiscsak hiányzik, változást hozott a távozása. Nem büsúlok már az öreg diófa miatt, elvégre útban volt. De az utódját — amikor arra járok — minidig keresem majd az irdatlan, fekete villanyoszlopok helyén.. Szalay István ^Valt eíf if szei' *v/// diófa
