Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-31 / 127. szám
Kmaty Medárd, a dalos kedvű, ám agyonhasznált hangszálú tanár egyáltalán nem örült a rokkantnyugdíjának. Se kutyája, se macskája s most már: iskolája sincs. Mit kezdjen a rengeteg szabad idejével? Három nap keserves pihenés után úgy érezte, nem olyan rosszak ezek az ő hangszálai, hogy vissza ne mehetne a katedrára- Egy hétig leste a postást, hátha mégis visszahívja Kesjár, az új diri. Már a napközit is elfogadta volna. De bizony fütyültek rá. Még a szakszervezetis Brigitta se látogatta meg. Végül is Kmaty tanár úrból más irányban próbált kitörni a tetterő. Átnézett egy csomó újságot. Régieket is- Fölfigyelt rá, mennyi derekas tettet, jóságot, életmentő bátorságot is megörökítenek a krónikák. Szűkszavúan, persze. A tanár úr eltűnődött: milyen emberek lehetnek ezek a hősök? Érdemes lenne megismerkedni velük alaposabban, közelebbről. Példának állítani őket. a nagyszívűeket, az emberszeretet e bajnokait az érzelmileg satnyultak, az elidegenedettek, az egocentrikusak, cinikusok elé. Ez ám a szép feladat! Mindjárt -munkához is látott. Elsőnek Forró Fridolin fűtésszerelő-tanulóhoz kopogtatott be. A fiú otthonában nagy volt a rendetlenség- Dr. Kmatynak ebből csak az szúrt szemet, hogy Fridolin nem a piszkos zoknikat, hanem az Ezeregy szerelmes vers legújabb, fél áron vesztegetett kiadását söpörte le az asztalról a szerszámosládába. — Naná, hogy kihoztam a tűzböl azt az önkéntes tűzoltót — mondta a srác. Rágyújtott A gyufát az akváriumba hajította, s nézte, hogyan harap rá egy csíkos zebradánió. — Mi az, hogy jól ismertem? Mint a rossz pénzt? Nem, nem barátom. Mégcsak haver se.-. Ugyan, apuskám, hol él maga? Adósom az ipse. Két kemény ezressel. Csak nem hagyhattam odaveszni? Hogy meglátogattam-e a kórházban? Hát meg. ha tudni akarja. Rajta tartottam a szemem, naná! Nehogy az orvosnak vagy egy nővérnek találja dugni, amivel nekem sáros .. ■ Hogy mondja, tata? Nem értem ... mikor én ilyen rekedt voltam, nem nyag- gattam kérdezősködéssel az embereket, hanem gargarizáltam. Nna! Magának is ezt ajánlom. A tanár úr lehorgasztott fejjel távozott. Ám hamarosan fölkereste Kapuczni Pongrác parkolóőrt, aki egy lányt élete kockáztatásával hozott ki az örvénylő folyóból — Csak nehogy azt higgye, hogy én egy spinéért vízbe ugrok! — közölte mindjárt elöljáróban a szőke szakállas ifjú- — Körül is röhögném magam! Hogy-hogy, akkor hát miért? Miért, miért?! Hát nehogy azt higy- gyék, hogy egy ilyen parkolóőr úszni se tud. Fogadásom volt a vízbe ugrásra, ha tudni akarja, nagyokos! Bedobtam magam az örvénybe, csak úgy, oszt épp szerencséje lett a kiscsajnak, belém csimpaszkodott, le se lehetett volna vakarni, hát kiúsztam vele. — Nem azért tette, mert szereti azt a . . .hogy is hívják csak . . ■ bizonyos Evitát? — Tudja mit? Hagyjuk e vitát! És különben is, uram: mi az, hogy szeretni? Az ember kit szeret? önmagát, szerencsés esetben. — Tehát egy csöppet sem vonzódott hozzá? — nyomozott egyre kétségbeesettebben, Kmaty tanár úr. — De őszintén: csöppet se? — No ■ . . szóval. Bírni bírom, ez tény. Pláne ugye, hogy a vízben a belemártott test annyit veszít a súlyából... szóval hát. . . ennyire bírom— Na, ezt legalább sikerült kiszorítani belőled — gondolta a tanár. Ám ekkor Kapuczni Pongrác hangja hirtelen fortissimó- ba csapott át: — Maga meg mit kémkedik itt, vén trotyli? Mi köze hozzá? He? Hogy-hogy meg akarja Írni? Álljon meg a menet, öregem, ha meg meri írni ezt a. .ha azt meri írni rólam, hogy szeretem Evitát... vagy Edinát, vagy hogy is mondta .. . szóval, ha kiröhögtet a haverokkal, édesapám, én olyan sajtópert akasztok a nyakába, de olyat...! Hát ehhez tartsa magát! Fejcsóválva ment tovább Kmaty tanár úr. Karakán Zivadar egy sörözőben fogadta— Gratulálok! — mondta Kmaty. — Egészségére! Valóságos hőskölteményt mesélnek magáról, Karakán úr. Ahogy azt a szegény kis öregasszonyt. Smith Matildkát megvédte egy huligánbanda kötözködésétől. szétcsapva köztük, mint egy oroszlán... — Hogy mondja dzsindzsikém? öregasz- szony volt? Volt ott egy öregasszony is? Én csak valami rongybabát láttam, ide-oda lökdösték a kört álló szivarok, viszont nem énekelték a körben-áll-egy-kislánykát, ahogy az ilyenkor dukál. Mert dukál, ugye dzsindzsikém? No, mondom, úgyis kihagytam két karateedzést a héten, most itt a pótlási alkalom, megtanítom ezeket kesztyűbe dudorászni Na. de hogy valami Klotild is. . . — Egy nyolcvanéves néni, Smith Ma- tild . . . — Akár Klotild, akár Matild, ha tudom, hogy nem egy rongybaba, oda se megyek, az biztos- Hát mi vagyok én? Népjóléti intézmény? Szociális otthon? Ne is dühítsen ilyesmikkel dzsindzsikém, mert még magát is edzőpartnernek nézem. A tanár úr villamosra szállt. Már ment a kocsi, amikor Karakán is felküzdötte magát a peronra. Dr. Kmatynak valami azt súgta, figyelje, és kövesse észrevétlenül És mi történt? Karakán Zivadar egyenest Smith néni lakására ment a sörözőből. A lépcsőházba érve, körülnézett- Kmaty egy kuka mögé lapulva jól látta, hogy virágcsokrot húz elő a tarisznyájából, majd széles vigyorral az arcán megindul fölfelé. — Jaj, maga az, Zivikém! Kerüljön beljebb! — csicseregte egy női hang adafenn. — Ezt magának hoztam, Matild néni. — hallatszott Karakán dörmögése. Na tessék. Nem is olyan fekete az ördög, mint amilyenre fösti magát — dünnyögte Kmaty tanár úr. Elhatározta: most már elmegy a többi megmentetthez Is. A tűzoltó épp kifelé jött a kórházból. Egy volt tanítványát ismerte föl benne. Zénagyot. — Van valami anyagi kötelezettséged Forró Fridolinnal szemben, kedves fiam? — Nekem? A, nincs, ö lóg egy ezresemmel, illetve lógott, mert közben behozta a kórházba, hogy... szóval, tudja hogy van az ilyenkor. Kell a zsozsó- De miért kérdi, tanár űr? Választ azonban nem várt, mert meglátta Forró kocsiját a lépcső elé kanyarodni. — Viszlát, tanár úr! Fridi hazafuvaroz! Evitát telefonon hívta. — Sajnos, ma nem érek rá! — közölte a lány. — Randim van. Hogy Pongráccal-e? ördöge van. Eltalálta De majd máskor keressen, jó, most sietek? Viszhall! Kimerültén, ám diadalmasan rogyott ágyába este a tanár úr. — Engem akartok félrevezetni, lekvár- káim? Kmaty Medárdot, a sasszeműt? Rosszabbnak akartok látszani, takonypó- cok? Merő divatból! Mikor növitek már ki ezt a gye ... ezt a gye . ■. ezt a gyerekes .. Álomba merült. És Kmaty Medárd, a nemzet dalos kedvű, ám hangszálnyugdíjas napszámosa ismét a katedrára álmodta magát. Épp azt magyarázta a zöldfülű felnőtt- és kamaszseregnek, hogy ne szégyelljék az érzelmeiket, ne akarják rejtegetni, ami szép bennünk, emberekben, mikor az ablakon — a, sajnos nyitva feledett ablakon — feketén be- suttyant az ördög. Vagyis egy fekete álarcos rabló. — No né, már te is kezded — szólt föl reá az ágyából Kmaty Medárd- — Ez már aztán mindennek a teteje. Egy őrangyal ne maszkírozza magát ördögnek, mert az olyan snassz. És mi a franc ez a kezedben, he? Meg volt győződve róla, hogy az a jóságos őrangyalkája hülyéskedik vele. lévén hogy már az odaföntiek is kezdik röstellni az ő nagy jóságukat. — Hát már nálatok is terjed ez a járv ... Az -ányt már nem tudta kimondani. Az álarcos ütött a kurta bottal. Sötétségbe zuhant Kmaty tanár úr. — őrangyal vagy? Te igazi őrangyal vagy? — kérdi másnap a szakszervezetis Brigittától, mikor leteszi szekrényére a virágcsokrot. A szoba mint egy csatatér még mindig, látszik, hogy a betörő kétségbeesetten kereste azt a valamit, ami itt nincs. — Medárd bácsi, drága Medárd bácsi! — A szép szőke asszonyka nem tud mást mondani. Kicsit fél is a gézturbános. zavaros szemű kollégától. — Mert ha az vagy. Brigikém, viseld a szárnyaidat! A kutyafáját, viselni kell- Ez az azonosítási kód. kérlek! — Jaj, Medárd bácsi, ez a nagy megrázkódtatás ... — Agymegrázkódtatás — szólt a dalos kedvű fejbevert. Aztán fölcsillanó szemmel hozzátette: — Sebaj, Brigi, akkor is: három egy a javunkra. — Kinek a javára? — értetlenkedett a vendég— A mi javunkra, angyalkám. Úgyhogy: szárnyakat fel! És dr. Kmaty Medárd. mikor röptében a nyitott ablakhoz ért, visszakacsintott Brigittára. Simái Mihály A nyughatatlan Kmaty tanár úr
