Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

NÉPÚJSÁG, 1986 május 24., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Evgenij Konsztan­tinov: öreg és fiatal hazáin Északi népek meséi IVAN SZTOJCSEV (Targoviste) A szláv írás Szláv írás jogáért egykor Velencében „Háromnyelvűekkel" vitázva keményen Cirill és Metód az ólomnál súlyosabb Érvekkel aratott fényes nagy diadalt. Évezreddel később Lenin szláv szavára Oszlik a sötétség, omlik rabság vára ... S az apostoli mú legfőbb konkrétuma: A szovjetek cirillbetűs dekrétuma. Aztán még egy szláv jött: a lipcsei vádlott. A sanda teremben emelt fővel állott . . . Tapodtat sem hátrált hamis bírák előtt — És szárnyas szavakkal vázolta a jövőt. Meghódítva a kozmikus távlatokat Bejártunk az égen hatalmas utakat . . . És már bolgár is volt ott fent egy szép napon Cirill betűs testvéri űrhajón (Zahemszky László fordítása) | RUMJANA DRAGOZOVA (Targoviste) ' Intelem Szeressetek, mint az első emberek, ez legyen egyetlen szenvedélyetek. Évezrekig tarló evolúció után is olyképp, mint revolúció során, mert nincs remény, hogy holnapután eszméletlen eszesek lesztek, hogy nem számoltok, időt kilométerekben, hogy nem döbbentek rá, hogy bűn vezérel: szeressétek egymást hő szenvedéllyel! Minden egyéb csupán pillanatképe a dolgoknak, érzéseknek, szavaknak, közepén egy bazári forgatagnak, ahol — mielőtt szétválnak az ajkak, az ujjak, a karok, a vándorutak — pénzért megveszitek majd a nyugalmat, s ezzel megmaradtok gazdag szegénynek. Szeressétek egymást hő szenvedélynek lüzével, mikéntha most utoljára gyúlna föl bennetek a szeretet lángja. (Zahemszky László fordítása) ALCSEVA (Targoviste) aratás utolsó napja ti virágokból összeállított csokrot tartott amely ned­ves vászonba volt csavarva, hogy friss maradjon, mire kiérnek a mezőre. Ott majd az erdei forrás vizébe dob ják. Ahogy ment, mindunta­lan a szatócsot látta maga előtt, az persze nem volt ott. A tarlók és a még le nem aratott táblák fölött pacsir ták trilláztak, a piros pipacs csal és kék búzavirággal öve zett mezsgyéktől vadgalam­bok válaszoltak nekik. A lány szíve egyre jobban saj gott. És furcsa, de erre ma­gasabbra vonta vállait, lép­tei meg könnyedebbek és takarosabbak lettek. Az édes sajgás később énekké válto­zott. Már a táblánál jártak. A két nő fürge kézzel szed­te a markot a férfi nehéz kévéket kötött, a gyerekek meg összeszedték a szétszó­ródott kalászokat. Szafina rázendített. Errefelé ritkán járt ember, az út az erdő szélén vezetett. A többi ara­tó a völgyben dolgozott, ezért nem hallhatták Szafina éne­két. Most elmaradt az ének­lésben való versengés gyö­nyörűsége. Ám ezúttal a lány nem keresett társakat, nem fülelt arra. hogy melyik me­zőről milyen dallal válaszol­nak neki. Ahogy a kévéket igazította el, úgy rendezte el a szívéből fakadó szava­kat is. És a madarak elné­multak a tölgyesekben A gyerekzsivaj, a leány éneke és a csutorába töltött hideg forrásvíz bugyogása közben, a nap észrevétlenül magasra hágott az égbolton Szafina a földre terítette a tarka asztalkendőt, anyja fel­darabolta a még meleg ke­nyeret. elrendezte a kakas- leveses és főzelékes bográ­csokat és köcsögöket, ónpa- lackból szilvapálinkát öntött a gazdának. Az étkezés után elmátmosodtak. De hosszú pihenésre nem voLt idő. És az aratók hamarosan újból rendben beálltak a táblára. A földjük valójában nem volt nagy. ezért nem is hív­tak segítőtársakat. De sza­porán dolgoztak, hogy mi­nél hamarabb a végére ér­jenek, amíg a nap le nem hanyatlik a magas tölgyek felett. Szafina alaposan el- csigázódott, egyre gyakrab­ban egyenesedett föl, még a szatócs barna szeméről is megfeledkezett. Elhalt az éneke is. És ekkor odalent az úton hirtelen porfelhő ke­rekedett. Két lovas bukkant elő, errefelé vágtattak — Zaptiyék (török zsandá- rok — A ford.) — mondta rémülten az anyja. — Száfinának el kell tűn nie — jelentette ki szigorú an az apja. — Hová rejtsük hová? — sápítozott a felesége. Az erdő szélén hagyott sze­kér alá fektették. Anyja ki­fakult ponyvát borított rá. és még ócska fejkendővel is letakarta. A férfi már a második ké­vét köttöte, amikor a lova­sak dobogva a háta mögé értek. Tényleg zaptiyék vol­tak. Az öregebbnek sűrű. bozontos szemöldöke, ám jó­ságos szeme volt, a másik — nyúlánk termetű, vézna, indulatos fiatalember — sas­orrával inkább egy csenkesz re emlékeztetett. Szafina most a szekér egy kis hasadékán keresztül néz­te a világot. És ezen a ha- sadékon keresztül az életet az egyik pillanatban szépnek és jónak, a másikban ször­nyűnek és kegyetlennek lát­ta. Az élet ott volt a vég­telen kék égbolt darabkájá­ban az ég kékjében repülő madár szárnycsapásában, a zsandárok vörös fezében, az apja egyetlen mondatában (..Jaj. jaj, beteg a lányom!' ) Tompán hatoltak el hozzá a mérges fiatal zaptiye beszé­dének torokhangjai. A mező túlsó oldaláról jöttek Az öreg feltúrta a szénát a sze­kéren — Erőltesd meg az emlé­kezetedet, gyaur — dörmög te a fiatalabb. — Később az tán nem lesz bocsánat — A miénk békés falu, efendi. Nálunk nincsenek Iá zadók. — Gyaurok vagytok nem lehet hinni nektek. Vodica faluban valóban csak bolgárok laktak. Ki­harcolták maguknak a ráz gradi vilajettől, hogy a bí­rójuk is bolgár legyen. A fiatal zaptiye felforgat ta a kévéket, megkopogtatta az üres edényeket, kibon­totta a kendőket, jatagánjá­val szelt magának egy fél kenyeret. végigtapogatta az apa felsőruháját, ami a körtefán lógott, aztán felugrott a lovára. Az öre­gebbik letörölte homlokáról a verejtéket, gónd terhel ten az elnémult árnyas hely fe­lé nézett, aztán meg a nap felé, amely már lebukni ké­szült és azt mondta: — Menjünk. Ali efendi. A szekéren csak szérűi van. Más semmi. Alatta meg va lámi hülye fekszik. Menjünk, mert még hosszú út vár ránk. És a zaptiyék megsarkan tyúzták a lovukat — Elrontották az aratásun kát az állatok — szitkozó­dott az apa. — Éppen most. amikor már a vége felé járunk. — Mit kereslek? — kér dezte a felesége. — Ismerem őket jól. tiltott ol i'asniva/lót. Lehullottak az utolsó ka lászok is. Az erdő felöl hű vösség áradt. Valahol a tű volban újból felzokogott a furulya. Pásztorfiú játszott rajta. Az elkésett aratók fel egyenesedtek a mezőkön és csillogó szemmel hallgatták Elmegyek, anyácskám, elmegyek. Katona, anyácskám az leszek. Levágom a hitetlenek fejét. Azzal borítom be hazám földjét. Mert azt, anyácskám, sehogy se tűrhetem Hogy ellenség dúlja fel Családi tűzhelyem. . Vodica faluban a Balkán­ról áttelepültek által hozott dal lázadó szavai megerősí­tették a hitet, felkeltették a reményt, hogy hamarosan el­jön a leszámolás órája és vége lesz a rabságnak. A fia tál szatócs, aki boltot nyi­tott a falu közepén, gyak ran ellovagolt Ruszcsukba. ahonnan az áruval megra­kott általvetőkön kívül ma­gával hozta Botev és Kara velov újságjait is Ezúttal Szafina fonla be az illatos virágokat a búza kalászok közé. a gyerekek köréje sereglettek. hogy ör­vendezzenek a ..búzaszakán nak". aztán apjuk befogta az ökröket s a szekér elin dúlt a tarlókon lefelé. A fa­lu közelében utolérte őket a szatócs. Lova fáradtan lép­delt. Tarisznyái dugig töm­ve. Tisztelettudóan köszönt. — Merre jártál? Mióta vá­runk! — mondta Szafina apja. — Áruért voltam Rusz- csukban. — Van. valami újság? — „Nagyon háborog a Du­na". Gyere el este a boltba. Aztán tüzes pillantást ve­tett Szafinára, mire a lány szégyenlősen lesütötte a sze­mét. A szatócs szerette vui na megsarkantvúzni a lovát, hogy igazi daliaként röppen jen a lány elé. de lábai ei zsibbadtak a lázadó újságok kai teletömött lábszárpólyák ban, és most a lova sem volt kész a legénves virtus ra. A lány szépsége láttán a szatócs most elfelejtette a kockázatot, amit a ruszcsuk: úttal vállalt. Ám erről sen kinek sem szabad tudnia. (Zahemszky László fordítása) * * Hriszto Botev (18-Ul— 1876) forradalmár költő, aki 1875—1876-ban felkelést szer vezeti a török iga lerázására

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents