Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
Tunéziában - skorpiók között Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskoláról Katona Mónika, Baráz Csaba, Besenyei Zsolt, Szomszéd Tamás és Fekete László, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemről pedig Kármán Balázs 1985 nyarán indult 40 napos tunéziai útjára. Az expedíció célja oktatási diasorozatok készítése a római kor emlékeiről, a kar- thágói romokról, a népszokásokról, a kőzetekről, és — Fekete László diáiról készült képeink bizonyítják — a sivatagról is. Több mint másfél évtizeden át az üze- * mi pártbizottság titkára volt alkalmi ismerősöm egy országosan is eléggé jelentős vállalatnál. Tavaly ilyentájt aztán, a kongresszust megelőző helyi választáskor a jelölőbizottság két jelöltet javasolt erre a posztra; őt és még valakit. ö ebben ugyan afféle „divatmajmo- láat" látott, de félni nem félt. Annál is inkább biztos volt a győzelmében, mert a megelőző taggyűléseken, a pártbizottság és a végrehajtó bizottság ülésén, sőt, magán a küldöttgyűlésen sem hangzott el ellene egy árva szó sem; sőt, aki csak felszólalt, di- csérőleg, s elismerőleg szólt róla, munkájáról; ellenvéleménye senkinek sem volt. És aztán jött a hideg zuhany: a másik jelölt „futott”, fölényes szavazattöbbséggel. „Hát nem jellemtelenség ez?" — kérdezte tőlem beszélgetésünkkor. Nem maradt ott a vállalatnál, egy másik munkahelyen azonban megtalálta számítását az eredeti szakmájának megfelelő munkakörben, még valamivel többet is keres, mint párttitkárként, arról nem is szólva, hogy mennyivel nyugodtabb: a családjának élhet, szóval, nem tört ketté az élete. Mégis tele van mély keserűséggel, baljós ítéletekkel. Mint mondta, nem „ha- zabeszél". de „félti" az országot, a pártot. Mert vajon egészséges tünet-e ez: szemtől- szembe, nyílt plénumon nem szólni a jelölt ellen egy tossz szót sem. sőt. képmutatóan dicsérni is akár, aztán a titkos választáson ellene szavazni. S lám, hogy terjed ez a „kór". Hány és hány jelölttel ismétlődött meg ugyanez az országgyűlési, képviselői és tanácstagválasztásokon. Vagy a legutóbbi hetekben, hónapokban a szakszervezeti szervek és tisztségviselők újjá- választásakor. És közben a hírhedt esetek, amikor egyes vállalati tanácsok — tehát kis létszámú, személyenként is számon tartható testületek — titkosan úgy buktatták meg az igazgatót, hogy ez az eredmény homlokegyenest ellenkező volt az előzetesen nyíltan megfogalmazott véleményekkel. Beszélgetőpartnerem szélsőséges következtetéseit és a közösséget sértő jelzőit természetesen vissza kellett utasítanom. Egy testület, egy közösség, egy embercsoport „jellemét" kérdésessé tenni legalább any- nyira jogtalanság, mint oktalanság, s történelmietlen szemléletre vall. József Attila Hazám című szonettoiklusából valameny- nyien jól emlékezhetünk rá. mit jelentett a felszabadulás előtt (közelebbről a magyar kapitalizmus és polgári demokrácia 1867 utáni feudális korlátokkal terhelt gyakorlatában) a titkos választások helyett a nyílt szavazások rendszere („hisz, nyíltan dönt, ki ezer éve . . . sunyit, vagy parancsot követ”). Az kevésbé köztudott, hogy a korabeli választójogi vitákban mivel érveltek a titkos választás ellenzői, hogy az állítólag „nem fér össze a magyar nép jellemével", a nyíltsággal és becsüle- tesSéggel 6 . . Beszélgetőpartnerem csalódottsága az emberekben, a közösségben, ha távolról is. ezzel a rég túlhaladott feudális nézettel cseng össze. Valamiféle rendellenességet azonban kétségkívül jeleznek a szóbanfongó esetek. Egyfajta átmeneti állapotot. Az utóbbi időben vitathatatlanul lendületes előrelépés tapasztalható a szocialista demokrácia fejlődésében; ám nem kevés helyen elmaradt ettől a politikai kultúra fejlődése; a döntés, a választás érdemi és rolóban demokratikus, de a helyi mikroklíma, a légkör még korántsem kielégítően demokratikus, a bírálat és önbírálat korántsem olyan fokú, mint lehetne és kellene. Nos, alighanem ez a kettősség, ez az ellentmondás tükröződik a fenti esetekben, az olykor „nem várt" választási eredményekben. Régi igazság évek, évtizedek óta okkal hangoztatott, már-már közhelyszerű tapasztalat, hogy egy szocialista társadalomban — így nálunk is — a legszorosabb összefüggés áll fenn a párton belüli demokrácia, valamint a párton kívüli minden területen érvényesülő demokrácia, az állami élet demokratizmusa, a szövetkezeti, a munkahelyi demokrácia között. Épp ezért méltán kíséri közfigyelem a pártdemokrácia alakulását, fejlődését. Pártunk a nagy horderejű határozatok előzetes megvitatásába már régóta igyekszik mind szélesebb körben bevonni a párttagságot, sőt népünk mind nagyobb, politikailag érdeklődő, aktív, felelősséggel gondolkodó és konstruktív javaslatokat tenni tudó részét. Gyakorlattá vált a kongresszusi dokumentumok előzetes vitára bocsátása, de más témáké is (a közigazgatás korszerűsítése, a választójogi törvény módosítása. a gazdaságirányítás, a szak- szervezetek munkája, az ifjúság állapotai. Az e tekintetben elért eredmények azonban még nem kielégitőek; a pártszerveknek a párttagság egészével folytatott eszmecseréi nem megfelelő mértékűek. A taggyűléseken a párttagok, vagy a választott testületi üléseken azok választott tagjainak gyakran nincsenek kellően mély információik ahhoz, hogy érdemben tudnának állást foglalni. Vagy ha igen — s ez a pártmunka egyik fő gyengéje — gyakorta több energiát követel a döntéselőkészítés, mint amennyi jut a végrehajtás megszervezéséne és ellenőr-' zésére. A demokratikus centralizmus mai követelményeinek megfelelően folyamatosan korszerűsödik a párton belül is a választási rendszer. Megszűnt jó néhány korábbi kötöttség a szervezeti szabályzat módosításával (például a választhatóság feltételeként a tagsági időtartam). Általánossá vált. hogy a jelölőbizottságokat hetekkel ■korábban választják meg. így azok széles körű véleménykutatás alapján, s nagyfokú önállósággal végezhetik feladatukat. A két vagy több jelölt állítása, bár a párton belül nem kötelező, polgárjogot nyert és teéjed. A fejlődés — mint e néhány mozzanatból a teljesség igénye nélkül is kitetszik — vitathatatlan, ám nem egyenesvonaLú. Az előrelépés egyik fő gátló tényezője a bírálat és önbírálat gyengesége. Úgyis fogalmazhatunk: a politikai kultúra fejletlensége. Viszonylagos, relatív fejletlenség ez — a demokrácia más, objektív feltételeihez és tartalmas formáihoz képest. A politikai kultúra fogalma szélesebb kategória, mint a politikai műveltség; nemcsak a marxizmus alapos ismeretét és a kapcsolódó szak- és segédtudományokban való jártasságot jelenti, hanem mindezek birtokában az értékes közösségi, emberi tulajdonságok és képességek meglétét, fejlettségét és működését. A kommunista önismeret meglétét mindenekelőtt. Az öntelt. önelégült, hogy ne mondjuk: beképzelt, az önmagával szemben sohasem gyanakvó, a saját hibáival szemben teljesen gyanútlan így azok következményeinek teljesen kiszolgáltatott vezető, aki nem veszi jó néven a személyét vagy elképzeléseit ért bírálatokat, aki ezeket — többnyire burkoltan és bizonyíthatatlanul — utólag megtorolja, akinek' környezetében a kifinomult hízelgés és talpnyalás tenyészik, és fojt meg minden más alkotó gondolatot a vezetőén kívül... — nos, az ilyen vezetőt előbb-utóbb valóban hideg zuhanyként éri a saját önértékelése és a valóság közötti ellentmondás felszínre törése. Személyes kudarcként élheti át a szocialista demokrácia fejlődésének lépéseit. Természetesen e tekintetben is — két* tőn áll a vásár. Egy-egy munkahelyen az antidemokratikus légkör, az egészségtelen mikroklíma „előállításában'' többnyire a beosztottak is ludasak; közös „produktum” ez. A hízelgés, hajbókolás, az elvtelen kritikátlanság épp úgy a politikai kultúra fejletlenségét vagy torzulását mutatja, mint az öncélú és vagdalkozó, vagy általánosságban mozgó kritizálgatás. a demagóg vezetőellenesség, a megjátszott „bátorság”. A kommunista — legyen beosztott vagy vezető — nem azért szól, s cselekszik hogy olcsó tapsot arasson, hanem, hogy egy konkrét ügyet — s általában az ügyet! — sikerre vigye. Szerep- játszás helyett szolgálat, énközpontúság helyett ügyközpontúság: ez is szorosan hozzátartozik a kommunista politikai kultúra lényegéhez, amely napjainkban az egyik legfontosabb szubjektív feltétele minden közösségben, minden pártszervezetben és testületben a demokrácia további fejlődésének. Koncz István Demokrácia és politikai kultúra
