Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-01 / 76. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. április 1., kedd Restaurátorok A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságán dolgozó restaurátoroknak a legtöbb munkát a minden régészeti korszakban előforduló kerámialeletek adják. Egy település ásatásánál tízezer- számra kerülnek elő kerámiatöredékek. A múzeum régészei 1985-ben hat fontos ásatáson és több kisebb leletmentésen dolgoztak. Az előkerült leleteket a régészeti osztály négy szakképzett restaurátora állítja helyre. Képünkön: Füzérné Kesztyűs Mari restaurátor török kori edények kiegészítésén dolgozik (MTI-fotó: Kálmándy Ferenc) JÓT - JOBBAN Három kiállítás Hevesen Levelet hozott a minap a postás egy hevesi olvasótól, aki több mint három sűrűn teleírt oldalon panaszkodott amiatt, mennyire mostoha helyzetben vannak a fiatal városban az igényesen szórakozni, kulturálódni vágyók. Panaszainak nagyobb része jogos. Talán csak abban téved, hogy a közművelődés szakemberei, a párt- és az állami szervek illetékesei ne látnák a gondokat, s ne igyekeznének a lehetőségektől függően a hátrányokat fölszámolni. A sokféle törekvésből hadd emeljem, ki csak azt az egyet, amelyről akár a napokban is személyes tapasztalatokat szerezhetnek a helybeliek, avagy a városon átutazók. Nemrégiben két képzőművészeti kiállítás is nyílt a Móricz Zsigmondi iMűvelődési központ szervezésében. A nagyobb horderejűvel kezdem, azzal, amelyiket a körzeti általános iskolában tekinthetnek meg az érdeklődők. S most elnézést az alkotóktól, de nem műveik értékelése következik, sokkal inkább annak elismerése, hogy egy olyan oktatási intézményben, amely jórészt hátrányos helyzetű diákok fölzárkóztatására vállalkozott, — megszületett az iskolagaléria. Hatszáz gyermek találkozhat ezután naponta festményekkel, grafikákkal, a legkülönbözőbb művészeti alkotásokkal „orrközeiből” — mondhatjuk nyugodtan. Hát igen, orrközeiből, mert — nyilván anyagi lehetőségek, megfelelő helyiség, őrző személyek híján — szabályos kiállítási paravánokkal —, valódi tárlathangulatot teremteni, a beugrókkal szabdalt folyosón, nem lehetett. Annyi baj legyen. Az efféle tapasztalatokat majd megszerzik másutt a gyerekek. A lényeg azonban az, hogy a jelenleg bemutatott Trojan Marian Josef-linómetszeteket újabb képek kövessék, mind koncepció- zusabb rendben. S persze az is, hogy a pedagógusok segítségével az ide járókban és szüléikben is tudatosodjék, mekkora nyereség, hogy otthonosak lehetnek egy galériában, akármilyen miniben ... A látogatókat, a kívülállókat is invitáló plakátok, meghívók, a tárlatvezetések, a művész—ifjúsági találkozók nyilván még csak a jövő zenéjét jelenthetik De remélhetőleg lesznek. Bízzunk benne! A többet akarást tükrözi a szintén a napokiban a művelődési házban megrendezett két másik kiállítás, a Pethő Rózsa festőt és a 19- es, 48-as forradalmi emlékeket bemutató is. E mondat azonban talán már sejteti, egyazon teremben van a kettő, agyonütve így a színdús csendéleteket és a dicső korszakot idéző tárgyak hangulatát is. A körbesétáló hol fölemeli a fejét egy harsány örömöt rikkantó virágcsokorra, hol lenéz és elmélázik a véráztatta múlt századbeli szuronyokon. Félreértés ne essék, még mindig azt hangsúlyozom, érezhető a dicséretes szándék. Adni valamit, valami többet a kulturálódás- ra vágyóknak. Ha a szintén új kezdeményezés; a színházi bérletsorozat miatt, szétosztani a kétféle kollekciót nem lehetett (foglalt lévén a földszinti csarnok), hát férjenek meg együtt békésen a dohányszínű tapétával övezettem (Főleg, ha ez ellen nincs kifogásuk a szereplőknek.) Megférnek. Bizonyítom ezt magam is, aki nem mozivetítés, vagy diszkó előtt találtam ott látogatókat, na meg a festményeken szereplő cédulák is, hogy eladva... A művelődést igénylők tehát nemcsak levelet írnak, de megjelennek és pénzt is áldoznak. Jó lenne tehát, ha nemcsak afféle kulturális föllángolás követné azt, hogy a település elnyerte a városi rangot, de az is, hogy a környéken élők egyre jobbat, s jól tálalva (tartalmasakat, szép formában) kaphatnának. Lett légyen szó a művészeteknek vagy a tudományoknak bármely ágáról a továbbiakban. N.Zs. A hagyományostól eltérően Zeíei László szerkesztő-műsorvezető Dsida Jenő versrészletével indította azt a vasárnap esti beszélgetést, amelyben Buda Béla, Nyíri Tamás és Poszler György voltak» a beszélgető partnerei. „Van, aki lépked, felfelé tart. Bozót közt víg madársereg, Valaki lassan felfelé tart, Tövisről vérharmat csepeg, Valaki fel, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszítse meg”. Mennyire lehet ezt a gondolatot általánosítani, menynyire lehet ez kritikus? — teszi fel a kérdést a műsorvezető. Megtalálta azokat a fogódzókat, amelyeken keresztül vendégei válaszolhattak az alaptémára. A nagy szimbólumrendszereken át egészen a mindennapok kálváriájáig. A történelmi korok elemzése, az irodalom, a pszichológia, a pedagógia, a filozófia tételeinek bemutatása révén láttatta, hogy a szenvedés, a be nem teljesülés, a kudarc mennyiben tartozik hozzá a fejlődéshez. Az embernek át kell mennie néhány kihordott tragédián. A kudarcot tanulsággá kell alakítania, pozitívvá formálva a szenvedést. A sikerélmény szerepe a fejlődésben kézenfekvőbb. A kudarcélmény legalább olyan folyamat a felnövekedéshez. A konfllktusmegérző, a tűrőképességhez, erre is szükség van. Meg kell éreznie az embernek, hogy a veszélyzóna mit jelent, és ennek tudatában túllépni azon. Az igazi, a teljes értékű ember állandó nehézségekkel küzd, azok legyőzésén fáradozik, felülemelkedik rajtuk. Ez adja a haladás motivációját. A kihíváselméletre reakcióképessége felel, mintakövetési készsége erősödik. Irányjelzőt kaphat azoktól a példaképektől, akiknek élete a kollektíva számára mutathat fel eredményt. Segítheti a másik társsal való mindig magasabb szintű kapcsolatot. A modern társadalom sem lehet mentes mindezektől, mert kríziseket produkál. Lélektanilag is fel kell készülnie elviselésükre. Meg kell kockáztatni annak a kijelentését, hogy a kudarcA riporter felfedezi, meglátja, épkézláb művé dolgozza fel a témát, hadba vetve közben képességei legjavát. Ezekre az erényekre érez rá a szerkesztő, aki jó szándéktól vezérelve korrigálja a kisebb hibákat, s arra törekszik, hogy minden érték a valódi rangját megillető foglalatban csillogjon. így kívánja ezt az egészséges összmunka, amely csorbát szenvedhet akkor, ha egyik partner sem áll feladata magaslatán, ha valamennyien a közepest akarják jeles szintre feltu- pírozni. Erre döbbentem rá, amikor az elmúlt vasárnap a Táskarádió majd egyórás, délutáni programját hallgattam. Farkas Zoltán szerkesztő-műsorvezető nem akart rosszat, amikor egy szempont köré csoportosította az anyagokat, mindössze akkor tévedett, amikor ezt megválasztotta, illetve azokat is ide rendelte, amelyeknek aligha volt közük a kiagyalt tipphez. Egy ifjú zsurnalisztával arról cse- verésztek: hány neve lehet valakinek. A huszonéves kollégát uralta a „minden enyémmé válhat még” kábulata. Nem öntudatát óhajtjuk megtépázni. Miért is tennénk, hiszen a törvényszerű csalódások a tapasztalatok regimentjével vértezik majd fel őt is. Arra azonban emlékeztetjük — nem oktalan sőt kamatoztatható tanács! —, hogy nemcsak a főváros Magyarország, azaz önmagát szegényíti, amikor így fogalmaz: „abszolút Budapesten vagyok otthon.” S ha adottságai tényleg olyan átlagon felüliek, akkor hosz- szabb távon megörvendeznak talán nagyobb a nevelő hatása, mint a sikernek. Ennek mértékéről a tűrőképesség határáról, a beszélgetés során nem esett szó. Melyik az a pont. melynek átélése szükséges, de nem gát a további előrejutáshoz. Egy jó ügyért vállalt megpróbáltatásnak az egyénen messze túlmutató jellege van. Sajnos létezik az értelmetlenségből eredő, hiábavaló keresztút is, jó alkalmat adva arra, hogy bajainkat, gyötrelmeinket átgondolva továbblépéssel válaszoljunk. Nemcsak ma, holnap is... Lövei Gyula tethetik a majdani hazai li- teratúrát is. Addig azonban nem ártana befejezni a bölcsészkart, esetleg az újságíró iskolát — az utóbbi se teljesen haszontalan —, s akkor megszűnne a céhen belüli dilettáns szerepkörével járó nem éppen boldogságérzet. Kár volt öt beszélgetést préselni egy blokkba, három, négy legalább a több idő révén sarkallta volna oknyomozásra a zömében interjúk készítőit. Most viszont erre hivatkozhatnak, ekként indokolhatják meg azt, hogy nem merészkedtek a mélybe, hanem megelégedtek az ügyesen szervírozott általánosságokkal, a szépen tálalt, de voltaképpen néma közhelyekkel. Ezekről szólt a pillanatnyilag állástalan szerződéses vendéglős, a valaha híres színház egyik tagja, s Hernádi Gyula, aki annyiban azért különbözött társaitól, hogy igényesebben öntötte formába korántsem újszerű közlendőjét. Mindezt nem vette észre a dirigens? Nem hinném, ötlete azonban annyira megtetszhetett neki, hogy eszébe sem jutott lemondani róla. A „se kinn, se benn” problémakörhöz masíroztatott, zenei betétekkel nyomatékolt, zárt, kiemelt részletek azonban nem ötvöződtek magasabb minőséget tükröző egésszé. Mégsem tékozoltunk el ötvenöt percet, ugyanis ismét tudatosult bennünk, . hogy szakmánk útvesztőit folyvást el kell kerülnünk, mert hétköznapi tevékenységünk csak ekként nemesülhet mindannyiunkat gazdagító hivatássá. Pécsi István A szerkesztés útvesztői Áprilisi huncutságok Április elseje a becsapott, a megtréfált, a bolonddá tevők és a rászedettek napja. Ilyenkor ha átvernek valakit, nincs harag, nézeteltérés, az ember jó pofát vág hozzá és saját magán ő is nevet — áprilist játszottak vele. 1$s természetesen megpróbálja a tréfát visszaadni. .. Járjuk most mi is a szeszélyes és annyira várt áprilist, annak is az első napját. Igaz, a mi történe- tecskéink nem csak erre a napra jellemzők — viszont ma nem sértődhet meg senki. Hacsak nem olyan mimózalelkű, hogy még akkor is megsértődik, ha dicsérik. És most mindjárt egy primőr, áprilisi tanács: szeszélyes, változó és változékony időjárás lehet, — de mi sem szeszélyesek, sem az elveinket és a véleményünket percenként változtatók azért ne legyünk. Vagyok, ami vagyok ... Egy góré nyilatkozik a helyi faliújság mindenesének: „Én a magam erejéből lettem azzá, ami vagyok. Nekem nem segített senki.” A tollforgató mindenes rákérdez: — Ha nem vagyok indiszkrét és vindisgréc, mit jelent ez? Dicsekvést vagy mentegetődzést? Bizony ... Alkoholellenes előadást tart a TIT a faluban. Az előadó azt bizonygatja, hogy milyen káros az ital, milyen, rombolást végez a szervezetben, a májban, a vesében és a nyelvben, a szívben, az agyban stb. Beszél a tönkrement házasságokról — egy éve vált el — a szétesett családokról — tegnap volt gyereklátáson — amelynek fő oka mindig és elsősorban az alkohol. „Nem juthat előre, nem lehet boldog az az ország, az a nemzet — fejezi be az előadó szomjasan és szenvedélyesen, elcsukló szavakkal — ahol bort, pálinkát, alkoholt árusítanak." A nem nagy tetszésnyilvánítást követő szünetben egyszerre csak felhangzik egy borízű hang: „Ügy igaz, ahogy mondja, tisztelt kartárs. Bárcsak mindenhol ingyen osztogatnák a piát!" Leépítés Akad még talán valaki, aki emlékszik arra, amikor leépítés volt a tanácsnál. Az elnök bizottságot hozott létre, amely a leépítést, a takarítókkal és az eljárókkal kezdte. Egy alkalommal az elnök észreveszi, hogy a lépcsőt takarító asszony nem felülről, hanem alulról felfelé söpri a lépcsőt, így amit már tisztára söpört, ismét bepiszkítja. Rászól az asszonyra, hogy hát ezt meg hogy képzeli, milyen munka ez?. Mire az asszony: „Milyen lenne? Ugyanúgy teszek én is, mint a leépítési bizottság. Alulról kezdem a tisztogatást." Helyismeret Három menyecske ballag hazafelé' a sötét, sáros utcán a húsvéti bálból. Egyszerre csak az egyikük megbotlik egy sárban fekvő, az italtól bőszen horkoló férfiban. Olyan a sötétség, hogy nem tudják felismerni, pedig fölöttébb kíváncsiak rá, vajon ki lehet? Az egyik menyecske hamar feltalálja magát. Lehajol, kigombolja a férfi nadrágját, egy kicsit matat ott és örömmel kiált fel: Nem az én férjem! A másik szintén így próbálkozik az azonosítással, aztán megszólal: Tényleg nem az! Lehajol a harmadik is és rövid tájékozódás után megszólal: Még csak nem is a faluba való! Bizonyított Meginvitálja vidéki rokonát — nem minden indok nélkül — az új gépkocsi- tulajdonos egy kis városnézésre. Beülnek a kocsiba, és az új tulaj kesztyűs kézzel mutogatja Eger nevezetességeit. Ez itt a megyeháza, az ott a székesegyház, most jobbra a pártház. Itt a rendőrség és a főiskola, ott a megyei tanács, a népkert, a strand, az uszoda. Már kint járnak az andornáki úton, ahol beletapos a gázba és úgy mutogatja a város üzemeit. Egyszer csak beborul felettük az ég, olyan a sötétség, mint a négerasszony szoknyája alatt; És most hol vagyunk — kérdi a kíváncsi vidéki rokon. Mire a csendes válasz: Azt hiszem, hogy egy kamion alatt. Kinek a joga? Lapu Lajost, mert a lo- csolkodásnál berúgott, csúnyán elverte a felesége. Laput azonban nem olyan fából faragták, hogy ezt eltűrje, ment és feljelentette az asszonyát. Nemsokára megjelent a rend őre és rákérdezett a feleségre; hogy mert így elbánni a férjével, amikor tudnia kell és illik, hogy büntetni csak a hatóságnak van joga. Igen — pattant fel Lapu Lajosné, született Rideg Regina: — Akkor tessék! Itt van ez a husáng és verje ki rajta a hatóság büntetési jogát! Egy kemping — két ember A kempingben történt. Az egyik lakó meglehetősen pi- tyókásan tért meg és a fájdalomnak sem találta meg a sátrát. Benéz az egyikbe, ahol egy fiatal pár éppen nem őt várta, és el is küldik a jó fenébe. Keresi tovább a sátrát és, téblábolá- sában megint abba a sátorba lép be, ahol a két fiatal van, akik dühösen elzavarják. így megy ez még vagy háromszor, végül is a fiatalembernek jogosan felmegy a pumpája, alaposan megrázza a kalandozót és megkérdi, hogy mikor lehet végül is tőle nyugodtan ece- tera-ecetera. — Elnézést kérek — dadog a részeg — de hát egyáltalán milyen kemping ez, ahol minden sátorban maguk laknak. Szereti-ön? Jó ideje már, a demokrácia divatosabbá válása óta egyre bátrabbak, szókimondóbbak az emberek, a sajtótörvény elfogadása után pedig egyre rámenősebbek a sajtó emberei. Ilyen viharos termelési tanácskozásra még az öreg csarnok falai sem emlékeznek, mint amilyen a múlt héten volt. A normák karbantartásáról volt szó. Ott volt a rádió riportere is, hogy néhány szókimondó interjút készítsen a résztvevőkkel. Majd mindig ezzel a kérdéssel kezdte: szereti ön az igazgatóját és a szak- szervezeti titkárt? A magnószalag sebesen forog, bár nem éppen irodalmi nyelvezetű válaszokat rögzít. Végül egy hadonászó, dühös férfihez fordul: szereti ön az igazgatóját és az szb-tit- kárát? A férfi körülnéz, elindul a csarnok vége felé és int a riporternek. Az szenzációt szimatol és követi. A férfi kimegy a csarnokból! A kerítéshez húzódik! Még beljebb húzódik! Oda, ahol sö- tétebb van! A riporter utoléri! Odatartja a mikrofonta férfi szája elé. Ismét felteszi a kérdést: szereti ön stb.! A férfi beleordítja a mikrofonba: Igen, mind a kettőt szeretem! Papp János Az élet keresztútjai
