Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
N éhány nap alatt „rendbevágtuk” a mezőgazdaságot! Előttem hevernek a márciusi napilapok, amikor még csak sóvárogtuk a jó időt. miközben belvizekről, laza talajokról, ugrásra készen álló gépekről bánatoskodtunk és azt hittük; az idén talán már nem is lesz tavasz. Igazunk is leftt, ment tavasz helyett — szűk tíz napra — a nyár köszöntött ránk százados rekordokat megdöntő meteorológiai értékekkel. Húsz fokot ugrottak a hőmérők higanyszálai, elviselhetetlen hőségről panaszkodtunk. Lekerültek rólunk a téli cuccok, egyik napról a másikra „levedlettünk”. Megtelt a határ. Ásót, gereblyét, kapát fogott a jónép és miközben szép tavaszi ünnepeink legnagyobb részét is serény munkával töltöttük, s azt vettük észre, hogy a szó gyakorlati értelmében mindnyájan parasztok lettünk. Közünk van a földhöz! Pecsenyevörösre égette habfehér testünket április elején a nyári nap. Tüneményes gyorsasággal elveteményeztünk a kiskertekben, befejeztük a szőlőmetszést, a kötözést, rendbe hoztuk a virágoskerteket, kertitraktorok sipító hangjától voltak han. gosak a tájak. Ennek a nagy igyekezetnek megfelelően — engedve a természet parancsának — rü. gyezni kezdtek a fák, a hegyekből eltűnt a hó és csodálatos módon árvíz nélkül megúsztuk a korai tavaszt. Mindenütt virágok nyíltak és a mandulák meg a barackok, de sok helyen a cseresznyék is virágba borultak. — Meleg van Józsikám! — mondom a kerecsendi tsz-elnöknek, aztán csak úgy, udvariasságból megkérdezem: — Mi a helyzet nálatok? — Elvetettünk! Rendbe raktuk a kora tavasziakat, jön sorra a itöbbi. Kálban, Erdőtelken, Tiszanánán, de fenn északon sincs másképpen, hiszen gép, ember, eszköz, miden a helyén van és ezalatt a néhány nap alatt úgy megy minden, mint a karikacsapás. Ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Az egyik mátrai faluban estefelé harangoznak. — Későre tették a misét, tisztelendő uram! — Ki kell használnunk az Isten adta jó időt — mosolyog és mutatja feltört tenyerét, mert hiszen az ásónyél nem ismer irgalmat. A papi kezet sem kíméli. Alig túl a megyehatáron — Bogácson, a kövesdi út mentén — szintén tarkállik a nép, autókkal van tele az árokparti zsenge fű. — Mit csinálnak? — Krumplit ültetünk! Nem sajnálom az időt, számvetést teszek. Huszonhét személygépkocsi, harminc kerékpár, néhány motor, egy busz és mintegy háromszáz férfi, asszony, gyerek fürödnek a verejtékükben az áprilisi nyári napon. Valaki megismer, odakiabál az útra: — Ha készen leszünk, autópiacot tartunk! Gólyák lépkednek méltóságteljesen az elmunkált földön, most érkezett fecskék cikáznak a valószínűttenül kék égbolt alatt. Két hét alatt óriási változáson megy át a természet és ehhez alkalmazkodva a határ képe is! Aki járja a megye útjait, tapasztalja, hogy a táj, mint egy nagy virágoskert. A napfényben fóliák csillognak, dologban vannak a kertészek, folyamatosan —, de már idejéhez alkalmazkodva — halad a vetés. Sorol a tavaszi árpa, az őszi búzában elbújik a nyúl, ikel a borsó, vetik a kukoricát, a napraforgót és az óriási gépek néhány fordulatra úgyszólván átölelik a fél táblát. Egy virágzó gyümölcsös szélén váltok szót az emberekkel, közel a Tiszához, olyan helyen, ahol tíz nappal ezelőtt vetésről még álmodni sem mertek és a szivattyúk hangját a faluig hozza a szél. A brigádvezetőt kérdezem: — Vonakodott, panaszkodott-e valaki? A nappirította barna arc, a széltől kócos haj, a kun tekintet és az érces bariton szinl te ölembe teszi a színtiszta igazságot: — Nem kellett senkit munkára biztatni! Húsvétkor, április 4-én úgyszólván megállás nélkül mentek a gépek. A legények a csordakútnál vödörből locsolták a lányokat ... — Csak idő kell mindenre! — vág a szavába egy micisapkás, és mutatóujjával megfenyegeti a bárányfelhőket. Később a homokon dinnyésekkel akadok össze, tele vannak munkával és reménnyel. örülnek a tavaszi nyárnak, de rettegnek a még visszapislogó, morcos téltől, amely ha a bolondját járja, tönkreteheti a kiültetett gyenge palántákat. Egyetlen túl hideg éjszaka pocsékká tehet minden iparkodást, fáradtságot nem kímélő igyekezetét. — Hátra vannak még a fagyosszentek is! A tábla szélén levő faházuk összkomfortos otthon. Tv, rádió, mosógép, magnó és mindezek áramforrása egy hatalmas akkumulátor. Gázon fő a kávé, kotyogását a a föld széléig hallom. Közvetlen közelben csirkék kapirgálnak, a kutya egy sorsára maradt, kimustrált tv-ben alszik, amely egészen jó] véd a homokot hozó, mind jobban támadó északi szél elől. — Mire van kilátás? — Ilyen időjárási viszonyok között még jósolni sem lehet! Két nap alatt húsz fokot esett vissza a hőmérséklet, tegnap haza kellett mennünk Csányba a téli cuccokért, de a fürdőruhák is itt lengenek különös zászló gyanánt iaz egyik akácfa ágán. — Csak reménykedhetünk! Remény és bizakodás. Ebből áll az élet, ezzel fekszünk, ezzel kelünk és ez segít át minket — talán — a fagyos éjszakákon is... — Gondolta volna-e március végén, hogy jó tíz nap alatt, mint simított asztal, olyan lesz az egész határ? Néz a dinnyés, de fiatal felesége válaszol helyette: — Tudni lehetett! ősszel szántott földek várták a nagy teljesítményű traktorokat, vetőgépeket. A tavaszi árpa igaz, már a huszonnegyedik órában került a földbe ... A közgazdászt az egyik termelőszövetkezet irodájában találom. — Vasárnap is dolgozol? — Magam vagyok, |az adminisztráció, a könyvelők ültetik |a krumplit. — Mi a legnagyobb gond a szeszélyes, bolondos áprilisi időjáráson kívül? — A piaci helyzet! A nyomott árak, a bizonytalanság! Fillérenként kell lefaragni a költségekből, hogy forintok legyenek belőlük. Űj növényfélékkel, fajtákkal próbálkozunk, hogy jövedelmezőbbek legyünk, le kell szorítanunk taz „üresjáratokat". Drágán termelünk! Pihenésképpen GAZ-kocsival körülszaladjuk a határt. Rossz szemnek kár nézni, olyan szép, olyan gondosan elmunkált az egész tájék. Egy-egy nyárfasor határt szab a tekintetnek, a magukhoz tért őszi búzavetések közepén barkás agancsú őzek, — mit sem törődve velünk — békésen fekszenek. — Látványos volt ez a kéthetes hajrá az áprilisi nyárban! — Behoztuk a lemaradást! Tudunk mi mérföldes lépéseket is tenni, ha megszorít minket az idő, csakhogy egymagában ez még kevés. — Kevés a sok is? Gyakran csodálom a számokkal bánó embereket, akik kalkulálnak, szoroznak, osztanak, aztán csak a fejüket csóválják: — Pazaroltok, lassúk vagytok, nagy ráfordítással dolgoztok! Mindent mérnek, mindent kiszámítanak, érvelnek magas adókkal, égbemászó költségekkel, alacsony külpiaci árakkal és sürgetik á napi megújulást, az előbbre jutás érdekében. — Valamilyen nagyszerű dolgot kellene elkövetni! Nem tudom, ki hogyan van vele, de számomra „nagyszerű" volt ez az áprilisi kéthetes nyári hajítás, amikor úgyszólván az egész ország a markába köpött és kihasználta a jó időt. Nem nyafogtunk, nem hevertünk a munka dandárjában, hanem megfogtuk a dolog végét. — Szalmaláng? Lehet! Ám ez a szalmaláng megcsillogtatta az erőt, a gyorsaságot, a korszerű technikát épp úgy, mint a serény kétkezi munkát és bizonyított valamit. Még akkor is, ha a tavaszi nyár után tél következett, fagy és hó, amelytől megfáztak és itt-ott megfagytak a virágszirmok ... T űnődés közepette még arra is gondolok, hogy milyen nagyszerű lenne, ha némely más, visszamaradt dolgainkban — netán folytonosan ostorozott rossz szokásainkban is — egyszer, másszor így összefognánk. És megmutatnánk magunkat a világnak! Szalay István r c^tprilhi nyűt' Soós Lajos: Genscher, és Az úttörök ajándéka O T. Balogh László; Állórajt O Weber Lajos: Kuparangadó O Sárközy György: Szépségverseny O Boros Jenő: Dombormű O Kőhíd! Imre: Vörös.tenger
