Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-24 / 70. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. március 24., hétfő A smaragd románca Fantáziában: nyernek a nők! Jó szándék, kátyúban Aki ismeri Lengyel József munkáit, megpróbáltatásokban bővelkedő életét, meggyőződéssel vallja, hogy nemcsak őszinte hangvételű, átlagon felüli képességekkel rendelkező író, hanem halála utáni szellemi létében is igazolja tiszta, igaz voltát. Sajátos, mással össze nem téveszthető egyénisége, egyértelmű humanizmusa, megszenvedett embersége — mindezzel összefügg alkotói nagysága is — indokolja, hogy országhatárainkon túl is számottevő sikereket aratott. Hetvennégy — különböző műfajú vállalkozását — fordították le tizenegy európai nyelvre. A maga nemében egyedülálló produkció a Visegrádi utca című riportregénye is, amelyben az a szerző nyilatkozik a KMP megalakulásának körülményeiről, mindmáig érdekes részleteiről, aki alapító tagja volt a pártnak, ezért ismerte annak valamennyi vezetőjét. Ráadásul a literatúra, az akkori magyar irodalom ma már halhatatlannak minősíthető személyiségeit, kritikusait is. Kíváncsian olvastam könyvét, s az a fentebb jelzett erények miatt nem is okozott csalódást. Épp ezért vártam annak televíziós változatát. Izgatott — nem kevés kétellyel fűszerezetten — az, hogy miként lehet képernyőre vinni, azaz láthatóvá is tenni azokat a kétségtelen értékeket, amelyeket kötelességünk közkinccsé tenni, ifjúságunk tudatába plántálni. Emiatt tisztelem a stáb ügybuzgalmát, ám épp ezért fájlalom, hogy nekilendülésük csak közepes minősítést érdemel. A feldolgozás módszerét vitathatatlanul a szerző kínálta mindenekelőtt a később beiktatott szövegblokkokkal, a sokat tapasztalt bölcsekre jellemző szemlélettel, s az utószónak is felfogható toldalékkal. Erre alapozott a forgatókönyvíró Lendvai György, erre épített Katona Márta dramaturg, s rájuk hallgatott Ruszt József rendező. Valamennyien téves ösvényre kanyarodtak. Formabontási kísérletük — ők nevezik annak, holott kár így titulálni ezt a próbálkozást — kátyúba juttatta a kézzelfogható jószéndékot. Kár volt szembesíteni — legalábbis ilyen mértékben és arányban, ahogy ők csinálták — az ifjú és az idős Mestert, mert mindez olykor csigalassúvá tette az egyébként se forgatagos ritmust, és szinte törvényszerűen az üresjáratokat, az öncélú, a művészkedő képsorokat, s á mindezek nyomán fakadó unalmat. Soványodott a mondandó, megkopott a mának szóló gondolatok tiszta fénye. Amit tettek mégsem hiábavaló. Emlékeztettek egy ritka személyiségre, s arra, hogy vegyük meg, szerezzük be, kölcsönözzük, s tanulmányozzuk köteteit. Gazdagabbá leszünk általuk ... Pécsi István Közelkép a történelemről A részletnek is megvan a maga részlete, egyre nagyobb nagyításban vizsgálhatjuk a különböző jelenségeket. A történelmet is föl lehet bontani nagyobb folyamatokra, majd kisebb epizódokra, s nyomon lehet követni napról napra, percről percre is. Ám, ha ilyet látok, mindig eszembe jut Veres Péter szárszói beszéde, amikor a légvárakat építgető, harmadik utas megoldásokat dédelgető gondolkodók számára a maga egyszerű paraszti észjárásával kifejtette, hogy a történelmet az egymásnak feszülő szélsőségek csinálják, s aztán senkit nem érdekel majd, hogy, jaj kérem, én ezt vagy azt akartam. Az számit, hogy mi történt. A bölcs szavak nagyon is helyénvalóak voltak akkor, de ma is érdemes belegondolni tartalmukba. Napjainkban, amikor oly zavaros képpé áll ősszé sokak fejében a múlt, nem fényűzés-e túlzott részletességgel feltárni a különböző történéseket? Bokor Péter sorozata, a Századunk meglep részletgazdagságával, sajátos szemléletével, de egyben kényelmetlen érzést kelt a nézőben. Vajon, tisztában lehetünk-e valamennyi mozgatórugóval? Hitelesen összeállíthatjuk-e az apró mozaikdarabkákból a nagy egészet? Olyan személyiségek szólalnak meg itt, akikről nem is hittük, hogy életben vannak, s a hatalom olyan egyéniségeivel ismertet meg az eseményjátékban bennünket, akiknek jószerivel még a nevét sem tudjuk. Hogy valójában érdemes-e egyáltalán az ő szándékaikkal, törekvéseikkel tisztában lenni, az a nagy dilemmám. Az újdonság hiánya az, ami nem teszi jelentős, eseménnyé ennek a nagy gonddal elkészített műsornak a bemutatását. Sokszor látott módon, szinte az Iskolatévé didaktikus módszereivel próbálnak belehelyezni bennünket egy-egy szituációba. A jelenetek keresettnek, csináltnak hatnak, a néző egy percig nem érzi úgy, hogy valóban részese egy eseménynek. A színészek sem tudnak mit kezdeni — bármily nevesek is — a figurákkal. A rendező szándéka szerint külsőleg némi hasonlóságot mutatnak a felidézett históriai alakokkal, de a külsődlegesség végig megmarad. Egy pillanatig sem kísérli meg a stáb, hogy valakinek a bőrébe valójában is belebújjon. Így aztán méla unalom lengi körül az eseményjátékot, nem éri el azt a célt, amit maga elé tűzött. Az apróságokban elveszve nem segít eloszlatni a köztudatban meglevő homályt, mert a néző hamar beleun a látottakba. Persze, lehet ezt másként is csinálni. Hasonló módon készült A győzelem stratégiája című szovjet sorozat. Ennek azonban kitalálták a kereteit s a mondandóját. Középpontjába azt az egyszerű szovjet embert állították, aki a nagy honvédő háború valódi győztese. Emellett nem erőlködtek bizonyos helyzetek rekonstruálásával, megelégedtek a hiteles helyszín felidézésével, s a kulcsmondatok ismertetésével. Ezen kívül mindig felvillantják a jelent, megmutatva a tájat, ahol az ütközetek zajlottak. Lehet így is, úgy is. De Veres Péter mondását mindig szem előtt kell tartani. A lényeg számít, s elveszve a részletekben hamar túlbeszéltté válik a film. Gábor László Ki meri állítani, hogy a nőknek nincs olyan fantáziájuk, mint a férfiaknak?.' Hiszen, ha egy írónő leül a géphez, maximálisan túlszárnyalhatja az ellenkező neműek képzeletét. Gondoljunk csak Agatha Christie-re vagy esetünkben: Jean Wilderre. Ez a tüneményes ifjú nő írja a film történetét, amelynek címe: A smaragd románca. Aki nagyon fáradt, rossz kedvű, üljön be a moziba és nézze meg a színes, szinkronizált amerikai filmet. Diane Thomas forgató- könyvéből Robert Zemeckis rendezte az alkotást, és bátran állíthatjuk, hogy fordulatossá, szellemessé, nem kevésbé izgalmassá sikerült a történet. Maguk az alkotók is élvezhették a munkát. Két síkban él a cselekmény: egyrészt kiaknázzák a szereplők — és a rendező — a lehető legnagyobb izgalmat, másrészt mintegy idézőjelbe teszik mindezt. Magáról a meséről valamit: a nagy fantáziával megáldott írónő, ki egyedül él, egyszer csak váratlan kalandba bonyolódik. Döntse el maga a néző, vajon a képzelet szüleménye, avagy valóság mindaz, amit ezután lát. Kolumbia sűrű őserdeibe csöppenünk, százméteres, zuhanó vad vízesések, sziklákkal teli, rohanó folyók keresztezik hőseink útját — és ámítják el a nézőt. A gyönyörű felvételek Dean Cundey operatőr munkáját dicsérik. Mindehhez hozzájárul Alan Silvestri zenéje, amely csak fokozza a hatást. Egy pillanatig sem unatkozunk. Fordulat fordulatot követ, s amikor már azt hisszük, nem tudják fokozni a humort, harsány kacajra készteti a nézőt a következő képsor. Hogy miért jó ez a film? Mert önmaga paródiáját adja. Képzeljük csak: a hajsza, amely a milliós értékű smaragdért folyik — autós üldözéssel, lövöldözéssel —, hol a vélt ellenségnek, hol a „pozitív hősöknek” kedvez, őserdőből ki, őserdőbe be, pisztolyokkal, golyóálló autókkal futnak a főszereplők, s hogy, hogy nem: a romantikus hajlamú írónő és a valóban megnyerő külsejű férfi főhős között szerelem is szövődik. Ne várjon senki azonban könnyes, csepegős szerelmi történetet. Igaz, igéz- nek a szép szemek és jólesik az erős karokba hajolni, mégis a humor túszi a prímet. Az izgalmakat a tetőpontig fokozzák, s amikor már úgy érzi az ember, hogy a körmét rágja, egy bravúros fordulattal feloldják, s kacagni kell. Mert hogyan is lehetne elviselni egyszerre a vad mérgeskígyókat, krokodilokat, amelyek úgy csúsz- nak-másznak a főhősök között, mintha csak szolid, kalapos urak sétálgatnának az utcán?! Talán említenünk sem kellene: végül is minden bonyodalom megoldódik, megkapjuk a happy endet. De a végső fordulatot nem lenne illő elárulni. Remek színészekkel találkozhatunk. Michael Douglas méltó társa Kathleen Turner. Zolo szerepében pedig Manuel Ojeda bizonyítja adottságait. Mikes Márta Régi egriek Liszt Ferenc vonzásában 111/1. A világ Liszt halálának századik évfordulója kapcsán a nagy magyar muzsikusra emlékezik. A figyelem a kerek számok törvénye alapján most megint egy olyan személyre irányul, akit a köztes években nem kerestünk, nem kutattunk eléggé, s ezért mulasztásokra, adósságokra bukkanunk. Liszt Ferenc máig nem tért haza igazán sem fizikai, sem szellemi értelemben szülőföldjére... Zsasskovszky Endre M ondják, születésekor csodálatos üstökös kavargóit, szikrázott az égen. Ebből a jelből fényes pályát jósoltak neki, s valóban, Liszt minden reményt felülmúló életúttal teljesítette be a várakozásokat. Lenyűgöző szellemi erővel, a kortársakat is zavarba hozta. Akadtak rajongói, akik elszívott szivarjának darabját ereklyeként megőrizték, vagy képkeretbe tették annak a széknek kárpitját, melyen ült. A lényegében megfoghatatlant azonban sajnos a modern ember sem tudja másképp megközelíteni, mint tárgyakon, személyeken át. Apró eseményekből, mint mozaikszemekből próbálja összeállítani a lényeget megközelítő képet. Mi is ezt szeretnénk tenni, amikor keressük azokat a személyeket, adatokat, melyek Lisztet Egerhez, hacsak nagyon vékony szállal is fűzhetik. Egy biztos „üstökös” pályája során messze elkerülte a várost, ezért szerencsések azok a kevesek, hajdani egriek, akik személyével, szellemével kapcsolatba kerülhettek. Az egyik Zsasskovszky Endre, az egri székesegyház egykori orgonistája, másodkarmestere és az egri tanítóképző tanára. Árva megyében, Alsókubinban született, hasonló nevű édesapja negyedik gyermekeként, áki egyszerű kántortanító volt. 1841-,ben került Egerbe, itt jogi tanulmányokat folytatott, és az ügyvédi pályára készült. Tanulóévei alatt azonban már a Líceum kápolnájában működik. Alig túl huszadik életévén pedig rendszeresen helyettesíti a székesegyház betegeskedő orgonistáját. Amikor Pyrker érsek Egerben tartózkodik, az érseki palotában hetente kétszer esti kamarahangversenyeket, házimuzsikálár sokat rendeznek. Ezeknek a fiatal Zsasskovszky állandó közreműködője. 1847-ben kapja meg kinevezését a fö- székesegyház orgonista állására. Testvérével, Ferenccel ettől kezdve közösen irányítják annak zenei ügyeit. Mint a tanítóképző tanárai, meghatározó jelentőséggel kapcsolódnak be a város zenei művelődésébe. Zsasskovszky Endre zeneszerzői tevékenysége is jelentős. Nemcsak templomi használatra szánt műveket alkotott. Észrevette a korabeli énekoktatás hibáit, hiányait, melyeken testvérével közösen megjelentetett praktikus kiadványokkal igyekezett segíteni. Az Egri dalnok, a Kis lantos és az Egri énekkáté című füzeteik mind az iskolai énektanítás ügyét szolgálták. Zsasskovszky szorgalma, tehetsége, képzettsége révén az ország egyik legjelentékenyebb orgonistája lett. Játékáról a korabeli beszámolók szinte legendákat mesélnek. A közreműködésével akkoriiban épített hatalmas székesegyházi orgona mesteri kezelője volt, meghallgatására távoli vidékekről is elzarándokoltak Egerbe. Liszt Ferenccel 1871-ben találkozik. A mester részt vesz azon a gyászszertartáson, melyet Eötvös József lelki üdvösségéért az Egyetemi templomban tartanak. Mozart Requiemjét adják elő, az orgonánál Zsasskovszky Endre ül. Játéka annyira meglepi Lisztet, hogy kitüntető ajánlatot tesz: kéri Zsasskovszkyt, hogy menjen a következő évben Londonba a világkiállításra orgonistaként, mint Magyarország képviselője. Az egri muzsikus ekkor azonban •már beteg. Nem bízva testi erejében, a felkérést nem tudja elfogadni. Ez a gesztus — betegségétől függetlenül is — jellemző egyéniségére. Távol tartotta magát minden nyilvános ünnepléstől. A zenei lexikonok kiadói által részére küldött, személye iránt érdeklődő kérdőíveit kitöltetlenül küldte vissza. Az évek során felkínált előkelő karnagyi állásokat sem fogadta el, Egerben maradt haláláig, mert mint mondotta: „testvéreitől, kedves egri ismerőseitől és szülei sírjától nem akar távol kerülni”. Liszt Ferenc hatása alól az egri orgonista azonban élete alkonyán sem tud szabadulni. Halála előtt két évvel, 1880-ban indítja füzetekből álló sorozatát a Gyakorlati orgonász-1. Alcímként ezt olvashatjuk: „eredeti elő- vagy utójátékok, változatok, rövid ábrándok, triók, fughet- ták, ünnepi praeludiumok stb. gyűjteménye, a legismertebb kát. egyházi dallamokból vett motívumok felett.” Az egri főtemplom „orgonásza” Zsasskovszky Endre művét „mély tisztelettel" Liszt Ferenc úrnak ajánlja. Az első füzet előszava világosan megfogalmazza a szerző célját: „o lelkes magyar kántoroknak módot nyújtani arra, hogy magukat a szabályos orgonálásban gyakorolhassák, s ellene hatni a nálunk sokakba belerozsdásodott, s igen terjedt kintornaszerű orgonajátéknak, mely mindenütt előfordul, hol az orgonász nem tanul, nem halad, s azért valahányszor orgonájához ül, nap napután mindig azonegy, valamikor betanult praeludiumát, vagy megszokott nem ritkán értelmetlen s hibás fogásait verklizi le. — Ennél még helytelenebb, ha valaki isteni szolgálat alatt világi darabok eljátszásához folyamodik. — A jelen füzet orgonadarabjaiból kiki láthatja, hogy az orgonálásnál sem ugyanazon fogások untató ismétlésére, sem világias darabok elverésére nem szorultunk.” Zsasskovszky Endre és muzsikus dinasztiája városunkban megtelepedett, otthonra talált tagjai erjesztő kovászai szerettek volna lenni Eger' világi és egyházi zenekultúrájának egyaránt. Talán nem tévedünk, ha az idős és beteg mester életművét lezáró munkájában a templomi zene elavult tradícióinaik felszámolásáért annyit tevékenykedő Liszt hatását Véljük felfedezni. Találkoztak-e még? Eljutott-e Liszt Ferenchez Zsasskovszky neki dedikált munkája? Nem tudjuk. Az egri főtemplomi „orgonász” munkásságában mégis a nagy mester és példakép törekvéseinek halvány visszfénye tükröződik. Ocskay György