Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-03 / 52. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. március 3., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Krúdyé a babér Ketten: egy utón Kurucz D. István és Szabó Iván hatvani tárlatáról Dr. Romany Pál megnyitja a tárlatot Igen: ketten egy úton. Ha a Hatvani Galériá­ban nemrég megnyílt kettős tárlatot nézzük, s va­lamelyest ismerjük Kurucz D. István festőművész és Szabó Iván szobrász fél évszázadot meghaladó alkotói tevékenységét, közösségi magatartását, fel­tétlenül jól jellemeztük társas bemutatkozásukat. Az új realizmus élő klasszikusaiként értékelt mesterek ugyanis mind a lexikonok, kritikák, mind a művészeti köztudat szerint — látásmódjuk, ki­kifejezési formájuk jellemzőin túl — jó néhány más, így életrajzi, tevékenységi, emberi szál dol­gában is összekapcsolódnak. Talán a fiatalabbaknak sem kell bemutatni Krúdy Gyulát, hazai literatúránk páratlan eredetiségei és munkabírású —, hatvan re­gényt. majd 3000 elbeszélést, több száz ifjúsági novellát és négy színművet produ­kált korántsem könnyű, s meglehetősen rövid élete so­rán — bűvöletes stílusú, szu­verén személyiségét. Munkáit olvasni valódi szellemi felüdülés, őt mél­tatni a legkellemesebb meg­bízatás. Ezek után érthető, hogy izgalommal vártam Prima­donna című alkotásának té­vés feldolgozását, bízva ab­ban, hogy a képernyőn tényleges értékei gyönyör­ködtetnek majd. Juhász Ist­ván forgatókönyvszerzői vál­lalkozása és Bohák György ezzel sajnos, egybecsengő rendezői felfogása azonban kiábrándított az ilyen jel­legű adaptációs kísérletek­ből. Egy igazi nagyság méltó partnereket, s a kétségte­len kincsek iránti tisztele­tet, azok lelkiismeretes, szol­gálatkész tolmácsolását kö­veteli. Gyökeres átformálás­ra csak azok jogosultak — ha egyáltalán szükség van erre —. akik elérik vagy túlszárnyalják szintjét. Nos. most erről szó sem volt. Bosszankodó tanúi le­hettünk a mindenáron si­kerre törekvés törvénysze­rű kudarcának. A zenés já­ték gazdái — a jól éneklő és remekül játszó színészek mindebben ártatlanok — háttérbe szorították a Mes­tert, akinek hangulatkeltő szövege zömében epizódsze­repet kapott. Kár, hogy nem hittek neki. s nem győződ­tek meg arról, hogy kellő tömörítéssel, okos dramati- zálással a kamerák előtt is elsöprő erejűvé válhat, mert ötletesnek a leghumánu­sabb szemlélettel se nevez­hető buzgalmuk csak ártott a nemes ügynek. „Kilógtak”, unalmasak voltak a vers-, illetve a meg­zenésített betétek. Olyannyi­ra. hogy egy összecsapott „hakni” kalandozás aznapi harmadik előadásának ha­tározott tudatát keltették a nézőben. Ráadásul megtör­ték a különben is vontatott cselekmény vezetést. Sejtet­tük a sztori hitelességét, ezért rögvest rájöttünk, hogy ez a kollektíva ten­gernyi lehetőséget szalasz­tott el. Egyedül Kocsis Sándor vezető operatőr állt hivatá­sa magaslatán: igényesen tervezett, kivitelezett képei­vel annak a művésznek es­küdött hűséget, aki Thália egykori híres papnőjének hiánytalan karakterét raj­zolta meg, akit megbaboná­zott a múlt, aki azt vallot­ta. hogy az újat teremtés megér minden áldozatot, még a magánélet biztos rétjének feladását is. A babér mégis Krúdyé lett. mert a megcsonkított, a kommersszé soványított változat is ritka képességei­ről vallott. Néhány monda­ta túlszárnyalta az összes közreműködő igyekezetét. övéké csak a magvas ta­nulság. a figyelmeztető in­telem. Hátha kamatoztat­ják . . . Pécsi István Fakó vígjáték Eltelt ez a hét is külö­nösebb meglepetések nél­kül a tévénéző számára. Ilyen műsorösszeállításból tizenkettő volna egy tucat, ha nem tudnánk, hogy itt is természetes módon a szovjet pártkongresszus ke­rült a fókuszba, s bizony erről érdekes közvetítése­ket tekinthettünk meg. Nem is szólva a hétfői rendkí­vüli adásnapról, amikor egy kitűnő Fórum vezette be a hetet. Játékfilmekből azonban gyérebben csordult, úgy lát­szik, ez már természetes: ha az egyik időszakban va­lamire koncentrálni kell, a másik oldal szinte törvény­szerűen elhanyagolódik. Csalódást keltett már a keddi sorozatzárás is. Az Aphrodité-örökség olyan fordulattal fejeződött be. amire ép eszű ember nem­igen számíthatott, a rende­ző bolondját járatta a kö­zönséggel. mivel a rejtélye­ket nem magyarázta meg. ■hanem holmi isteneknek tu­lajdonította a beavatkozást Így aztán akármi is történt, a földöntúli figurák szám­lájára írandó, tehát fogad­juk el azt, ami lehetetlen. Afféle fából vaskarika meg­oldás ez, amire a fásult né­ző csak intett divatos ki­szólással: „Ha csak úgy nem ...” 7 A csehszlovák filmvígjá­tékok méltán keltettek fel­tűnést a hatvanas-hetvenes években. Kíméletlen szatí­rával leplezték le a társa­dalom ellentmondásait. Ezért aztán a jószemű tal­lózó hamar „kiszúrta” a programból a szerda estét a második műsorban. A Főúr, tűnés! című mű csak rész­ben felelt meg ennek a vá­rakozásnak. Igaz. olyan té­mája volt. ami nálunk is föllelhető jelenség: egy többszörösen elvált, leron­gyolódott férfi törvénytelen úton jutott pénzhez. Mivel egyetlen öltönye kísértetie­sen emlékeztetett a fizető- pinicér „uniformisára”, ki­használta az adandó alkal­mat. s előbb szégyenlősen, majd egyre inkább vérsze­met kapva zsebelte be a vendéglőkben az elfogyasz­tott étel-ital árát. Tehette ezt azért, mert a vendéglátás ott olyan lehet — legalábbis a szatíra túl­zásai szerint —, mint ná­lunk úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor a Ludas Matyi karikatúráinak egy része arról szólt. hogyan ereszt szakállat a vendég, mire a felszolgáló méltóz. tatik észrevenni. Ez a kiindulópont mára már felemásan cseng a ho­ni néző számára. Mióta megélénkült a szerződéses üzletek és a magánvállalko­zók révén a vendéglátás ál­lóvize, azóta lassan már el is felejtjük ezt a problémát. Mert, ha mással késleked­nek is, a céh behajtásával semmiesetre sem. De félre a tréfával, most látjuk csak, hogy mennyi­re függ a „befogadás” a kö­zegtől. már némj változás is átalakíthatja az értelmet, ha az adott alkotás túlságosan is kötődik a jelenhez. Ennek ellenére nagyon kellemesen tölthette az ide­jét az ember a képernyő előtt szerdán este. Ugyanis Ladiszlav Smoljak rendező hiteles figurákat szerepelte­tett. Kitűnő alak volt maga a főhős. Dalibor Vrána is, akit Josef Abrhám szemé­lyesített meg. Kopottsága belülről sugárzott, nem pe­dig külsőségekben nyilvá­nult meg. Még az is érthe­tővé vált, hogy örök mohó­sággal szemlélte a nőket, hiszen sivár életében más „mulatságra” nem nagyon tellett. A jellemek és a jó poé­nok mentették meg ezt a vígjátékot. Néhány olyan kidolgozott „patront” he­lyeztek el. amelyek láttán hasát fogta a publikum. Kár, hogy a félmúltunkban hagyott „pincérprobléma” ábrázolása már némi'eg ko­pottá, fakóvá tette ezt a filmet. Persze, sose rosszabbat! Ha csak ez lenne a lehető legsilányabb, bizony több időt töltenénk az eddiginél is a képernyő előtt. De h it. gondoskodni kell néha „el­vonókúráról’' is, s például Az Aphrodité-örökség erre kiválóan alkalmas volt Az első közösségi él­mény és vállalás egészen messzire, az 1940-es évek elejére, a Szocialista Mű­vészcsoporthoz vezet ben­nünket, mellyel mind a ketten kapcsolatban álltak, ha nem is azonos mélység­ben. Ezután már Vásárhely következik, ahonnan ugyan Kurucz lassan négy évtize­de elköltözött Budapestre, a Százados úti müvésztelep- re, Szabó Iván szomszéd­ságába, de amelyhez máig eltéphetetlen szálak kapcsol­ják. Először 1949-ben ö viszi, mint Szőnyi István tanársegéde a képzőművé­szeti főiskola növendékeit Vásárhelyre, Mártélyra, nyá­ri művésztelepi gyakorlatra, majd Szabó veszi át tőle a stafétabotot, és folytatja ezt a munkát három évtizeden át. Együtt bábáskodtak a vásárhelyi Őszi Tárlat szüle­tésénél, és segítik mind­máig a műhely ténykedését tanácsaikkal, közreműkö­désükkel és műveik által. A csak vázlatosan érintett ■közös élmények és elveik azonossága kovácsolta ösz- sze barátságukat. Ennek el­lenére igen régen volt már közös tárlatuk, ezért a hat­vani együttes szereplés külö­nös fontossággal, jelentő­séggel bír. Ki mit valósított meg ál­maiból, törekvéseiből? Ku­rucz a nagy elődök — Tor­nyai, Koszta, Nagy István — nyomdokain haladva újí­totta meg az Alföld festésze­tét. Részben úgy, hogy me­rített a művészettörténet év­százados hagyományából, fel­frissítve a tempera- (gesso) festést, de úgy is, hogy az absztrakt művészet for­mai lehetőségeit alkalmazta konkrét mondanivalója meg­jelenítésére. A táj két sáv­ra redukáltan. tőmondatos egyszerűséggel, föld és . ég foltjaiban jelenik meg nála. A föld formai gazdagsá­ga és az ég árnyalati fi­művei során. Portréi külső­ben magúikon viselik a tí­pus antropológiai ismérveit (Csikós, Gajdán szomszéd), jellemük, belső világuk azon­ban általános emberi érzé­sekről, sorsról, életútról val­lanak. Nem ment el érzé­ketlenül a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatban az ember és munka viszonyában bekövet­kezett alapvető változás mel­lett sem, miként erről egy­két fontos műve (Kombáj- nos, Aratás) jelen kiállítá­suk kapcsán is meggyőz. Szabó Iván is szilárdan támaszkodik az egyetemes művészet évezredes hagyo­mányára Vonzódik mind­ahhoz, ami szép és öröm­forrás az ember számára. Távol áll tőle minden, ami torz és beteges. Érzékle­tes aktjai egészséges eroti­kát sugároznak (Szerelem. Táncosnő), emlékműveiben, portréiban pedig a külső hasonlóságon túl erkölcsi tartást, az eszme szolgálatát igyekszik tükröztetni (Bar­tók, Radnóti, József Attila). Külön részt jelent munkás­ságában a legesztétikusabb emberi mozgás, a tánc vál­tozatos megfogalmazása. És ugyancsak a forma, a moz­gás esztétikuma indította arra, hogy egész sor művét szentelje az ember hű se­gítőtársa, a ló megjelenite- sének, légyen az plasztika vagy éppen kerámiatálak dí­szítőeleme. Fareliefjeiben ugyanakkor a népművészet tiszta forrásának, egyszerű­ségének, őszinteségének jel­képi hatását érjük „tet­ten". Itt kell feljegyeznünk, hogy Kurucz D. István és Sza­bó Iván Kossuth-dijjal, Mun- kácsy-dijjai és Kiváló mű­vész címmel is fémjelzett munkássága nem ismeretlen Hatvan művészetpártoló kö­zönsége körében. Tizenöt esz­tendeje már hasonlóan kö­zös tárlatuk jelentette a helyi galéria első fontos lé­pését, a két alkotó azóta is szinte minden országos bi- ennálén — Magyar tájak, Arcok és sorsok — részt vesz munkáival, s nem egy­szer találtuk őket a díjazot­tak között. Mostani egyéni közös szereplésük mégis ki­emelkedő eseménye az intéz­mény idei rendezvényeinek, s bizonyára emlékezetes él­ményévé válik a művek címzettjeinek, a befogadók­nak, akikről egyikük sem feledkezik meg sohasem. Kurucz D. István Kossuth- díjas, Kiváló művész és Szabó Iván Munkácsy -díjas, Kiváló művész hatvani tár­latát egyébként március 23- ig tekinthetik meg az érdek­lődők. nomsogn ötvöződik t'gvb. Szabó Iván: Ifjúság Kurucz B. István: Vásárhelyi utca. (Szabó Sándor felvételei) (—mö—) Leiierjakab A leiterjakab nem sajtó­hiba — szakítottam félbe egy, a lapokat sajtóhibákért sza- puló barátomat. — A leiter­jakab értelemzavaró fordí­tásból ered, németből csa- ládnevesítette valaki hajda­nán a Jákob létráját — Ja­kob’s Leitert — Leiter Ja­kabbá. A sajtóhiba a nyom­datechnika és a figyelmet­len korrektúra (ellenőrző ol­vasás) következménye. A sajtó ördöge ott áll mind­kettő mögött. A baki mai ér­telemben már nyelvbotlás. Egy stencilezett előterjesz­tésben viszont nincsen sajtó­hiba, sokkal inkább hibás gépelés. Ettől függetlenül — a nyomtatás kezdete óta — akad mindannyiból elegendő. Már irodalma van, mini­könyv is született belőlük. Néhány kevésbé ismert (részben saját gyűjtésből) idézek. (Bösenwiller H raid, USA) A MEGÉRDEMLI T NYU­GALOM 50 ÉVES PLÉBÁ­NOSI SZOLGÁLAT UTÁN című híradásban a nyomda elemeit (összetördelt) két be­kezdést, így a hír emiatt így jelent meg: „.. .dél fe­lé járt az idő, amikor rit­kulni kezdtek a plébánost ünneplő hívők, majd vad száguldással iramodott vé­gig az avenuen. A város ünneplő közönsége riadtan tért ki útjából. Hirtelen a liget felé kanyarodott, ahol a játszadozó gyerekek lát­ható örömmel fogadták, ba­rátkozni kezdtek vele és egy rossz fazekat kötöttek a farkára. A fazék csöröm­pölésére még jobban meg­vadult és útját az állomás felé vette. Az állomáson a várótermen keresztül ro­hant. Az utasok a csomag­jaikra ugráltak, egymást fel­lökve tértek ki útjából Csapzott bundával a főka­pun keresztül rohant ismét a szabadba, ahol a rendőr egy jól irányzott lövéssel a földre terítette a veszett ál­latot.” ' A helyesbítés szövege nincs a birtokomban. (Pesti Hírlap, 1932) „Nagy Julianna varrónő szerelmi bánatában a Margit-hídról a Dunába ugrott, de kihúz­ták. Kihúztak ezen kívül több kisebb nyereményt is." (Zalai Hírlap) Az ötve­nes évek elején jelent meg nálunk is a kolorádóbogár. Gyufacímke nagyságú kli­sé készült az addig isme­retlen növényi kártevőről, alatta felhívás: „HA MEG­LÁTOD, JELENTSD A TA­NÁCSNÁL!” Ahol hely ma­radt a lapban, gyakran meg is jelent. Tudták a nyomdá­szok, ez töltelékanyag. Ak­kortájt dúlt a koreai hábo­rú. Főcímben szerepelt egy napon: az amerikaiak bak­tériumokkal fertőzött . legye­ket is bevetettek a háború­ban A hír alatt maradt egy gyufacímke nagyságú hely. . . A nyomdai mettőr két évig üit utána. Ezen' nem lehe­tett nevetni. A nyugati vi­lág kutyatulajdo­nos hölgyei az utóbbi időben fur­csa divatnak hó­dolnak. Azonos anyagból szabat- ják saját, vala­és a látottak „leg- szebbikét,, bemu­tatja, hogy olva­sóink is „gyönyör­ködhessenek" a di­vathölgyek fantá­ziadús, valóban feltűnő ötletében. Ehhez valóban a nyomda ördöge kellett. Benkő Károly Gábor László (Dél-Magyarország, 1961. május 27.) Bizonyosan többen én is saját gyűjteményemben őrzöm ezt a kis híradást. Kérem, majd az utolsó sort olvassák egybe. mint négylábú kedvenceik esté­lyi, illetve kime­nőruháját. A szem­füles riporter leg­újabban a frizu­rák hasonlatossá­gát is felfedezte

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents