Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
I.onvai István 5X eves. Két hete eg> elfagyott reduktor miatt levegő nélkül kellett menekülnie húszegynéhány méter mélyről Kiskörén, a vízlépcső alól. Egy hete az egerszalóki tó jégpáncélja alá merülve az Egri Dobó Könnyűbúvár Klub fiataljait oktatta — személyes példával. A ' llok a falu főterén, és bámulom a járókelőket. A férfiak és nők külön kis csoportokban, — még véletlenül sem párosán igyekeznek a kultúrház felé. Vas Zsiga, mint egy óriás áll a Petőfi- szobor előtt. A fejünk fölött tavaszt ígérő bárányfelhő-darabkák úsznak, és ahol lyukas az ég, ott bágyadtan előbújik a nap is, bár ragyogása erőtlen, mint az olyan ember, aki nagy, hosszú betegségéből lábadozik. Észrevesz Zsiga, és a „felkiáltójel” lassan elindul felém. Egy fejjel magasabb mindenkinél, nem nehéz követni a haladását. Vas Zsiga gépcsoportvezető a tsz-ben, szerelmese minden gépnek, motornak. Tavaly fegyelmit kapott, mert valakit kipen- derítétt a Rába vezetőfülkéjéből. — Süket vagy? Nem hallod, hogy ez a gép kínlódik, mert te lusta, disznó vagy, és nem segítesz a baján. Fenéken billentette és hazazavarta: — Mondd meg apádnak, küldjön el bivalyosnak ! Üdvözöljük egymást, aztán komótosan mi is elindulunk a kultúrház felé, ahol a farsangi dekoráció — szerencsére — még kitartott zárszámadásig. Egymás mellé ülünk, a fejünk fölött kanyargó színes papírkígyók alá, és nézzük a bársonyfüggönyt, amely mögött helyet foglal majd az elnökség. — Lesz-e országos vendég? Kik jönnek a megyétől? — kíváncsiskodom, mivel a sógortól tudom, hogy nagy vacsora lesz a vendéglőben, szőkébb körű bankett is közvetlenül a zárszámadás után . .. Zsiga feláll, és az oldalsó ajtón kimegy az udvarra: — Merci nincs! Ezerhatos se! Egy sárga ezerötöst látok mindössze, alighanem a tsz-szövetségtől... Először csak szállingóznak az emberek, aztán mind sűrűbben jönnek. Néhány veteránt a rendezők az első sorba tessékelnek, akik kabátosán, kucsmásan belehuppannak a moziszékbe, és sípoló tüdővel, köhécselve várják, hogy elhúzzák a függönyt. — Elöl is van hely asszonyok! Nem férünk be, ha mindenki középre, meg hátra húzódik ... Az én emberem ma nem beszédes! A szeme állásából, meg az elejtett szavaiból* azért tudok következtetni: — Sok szőlő kifagyott! Kétszer vert el bennünket a jég ... — És a jószág? — Pangás van a húspiacon! Ha nem indul be a lignit, akkor szerintem fejre állunk. Két asszonybrigádunk vasúti kocsikat takarít... A vezetőség beszámolója, amelyet az elnök terjeszt elő, Zsigát igazolja. Havas Pista nem kertel, még a papírt is leteszi a piros drapériára. — Nullán vagyunk, tisztelt tagság! Nyolcvanöt elvitte még azt a kis tartalékunkat is ami volt. Csőstől jöttek ránk a bajok, kapkodni kézdtünk, lazult a fegyelem. Olyan csend van a teremben, hogy ha egy kósza légy átrepülne a fejek felett, azt is hallani lehetne. Nagy dolog az, amikor egy elnök le meri tenni a kezéből a papírt, és csupán a szívéből beszél. Háromszáz ember vigyázó tekintetét érzi most magán. — Mi .lesz velünk? Senki sem kérdez semmit, az elnök önmagával beszélget: — Erősek az alapok! Kétségbeesésre nincs ok. A mi tagságunknak lesz ereje megint felkapaszkodni a csúcsra ... Csattanós taps szakítja félbe az elnököt. Akár be is fejezhetnék a zárszámadást. Fél tizenkettőkor már a könyvtárszobában koccintgatunk, csinos lányok hordják a hidegtálat, a bort, a sört. Kinek, kinek kívánsága szerint. — Estére elvárunk! Délután erősödik a napsütés, megjánkál- tatom magam a tágas falusi udvaron, ahol piros taréjú karátyáló tyúkok kapirgál- nak, fürdenek a homokban. A kerítés mentén sarjad a fű, zöldjét dugja kifelé az árvacsalán, a pince környékén parányi, tavaszt hozó zöldek bontanak szirmot. Séta közben érzem, hogy néz valaki, áll a hátam mögött. Havas Pista, az elnök, — harmadik vagy negyedik szomszéd — köszön rám, hív, hogy lépjek át hozzájuk itt a kertek alatt. — Neked ma nagy napod van! Vendégeid vannak, — menteném magam, de nem tágít. A kertek mifelénk nincsenek elkerítve, de a határ, a mesgye szent és sérthetetlen. A bágyadt napsütésben sétálunk az elnökkel a gyümölcsfák között, még a kabátunkat is kigomboljuk, pedig egy csöppet sincs melegünk. Ez már nem tél, de még nem is igazi tavasz. Az időnek csupán ahhoz van ereje, hogy haldokló vénembert csináljon a télből, aki fölött bármikor meg lehet kondítani a lélekharangot. A mezőkre, a kertekre ránevet a nap, és ettől könnyes lesz a tél szeme, elolvadnak a jégcsapok, és a fagytól felengedett földből langyos délutánonként jól illatú párák szállnak. — Szaga van a földnek! — Megjöttek a pacsirták is ... A kertben a gyümölcsfák rügyei duzzadnak a héj alatt, a mesgyék senkiföldjén halmot fúr a vakond. Nekigambolkózva állunk egymással szemben a kert végén, mélyen tüdőre szívjuk a korai tavaszt. — Nem tetszik neked valami! Ha akarnék sem tudnék hazudni ennek az embernek, hiszen úgy ismer, mint a tenyerét, aztán meg minek is tenném? Minek tagadnám el előle a lélek hárfahúrjainak halk, szomorú muzsikáját, amikor úgyis megismeri a nótát. — Az, hogy visszaestünk? — Nem egyedül vagytok. — Nem tetszett a beszámoló? — A sikertelen esztendő egyik nagy sikerének tartom! Feketerigók futnak előttünk a ribizli- bokrok alatt, a kertekig bemerészkedő nyu- lak dobálják felénk hátsó fertályukat.. — Szabad a gazda. — Nem tetszik a bankett, a nagy eszem- iszom, la mulatság. Ki tudja hová futó felhőfoszlányok takarják el a napot, sötétebb lesz egy árnyalattal, megszűnik a ragyogás. Az elnök összegombolja magán a kabátot, aztán vállát rántja: — Afféle vigasztalónak szántuk. Megszokták az emberek! Már ez sincs? — kérdezhetnék. Előbújik a nap, a kertünk között álló mesgyekövön egy gyík sütkérezik. Kike- verhetetlen színárnyalatok pompáznak hibátlan, szép testén. Mozdulatlanságunk nem zavarja, fának, ártalmatlan ismerősnek tart bennünket, vagy talán melegedő boldogságában nem is vesz rólunk tudomást. — Nem vitatom az igazságot! Ezek az emberek most úgy néznek rám, mint egy tengeren hánykódó hajó kapitányára. Némelyik még rám is kiált: — Csináljon már valamit! — Az első tett a mai volt. Tőlem kellett megtudniuk, hogy baj van. De azt is, hogy erős a fundamentum. Ha nem itt hallják, jönnek a suttogások, a rémhírek, növekszik a félelem, a bizonytalanság. Ez így nem volt a papíron! Ezt nem írta le senki, a számok özönébe volt elrejtve a valóság. Éreztem, hogy itt a tagság előtt nem lehet pingpongozni a milliókkal. Magamhoz ölelem Havas Pistát: — Az őszinteségedért bizalmat kaptál! Hűvös szellő érkezik a hegyek felől, a nap is végleg elbújik a felhők mögött. A megmetszett szőlőtőkék is a tavaszról álmodoznak éppen úgy, mint a kertek és az egész világ. Lihegve szalad elénk az elnök kisebbik fia: — Gyere gyorsan apu! Itt vannak a külföldi vendégek is. Kapuig kísértem az elnököt. Elbeszélgettük az időt, most aztán tényleg sietnie kell. — Ugye eljössz a vacsorára? Kereshetném a kifogásokat, de nem teszem. Kíméletlenül őszinte vagyok: — Majd jövőre Pistám! Amikor értelmet kap az ünneplés ... Szalay István
