Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1986. március 15., szombat Akit várnak a fenyők Nem tartozom a cipőnyű- vök közé. Divatból sem szeretem váltogatni a lábbelit. Evek telnek el, amíg benyitok egy ilyesféle szaküzletbe. Azt mégis tudom, hogy a hatvani Lőrincz Ferenc a cipőkereskedelem egyik koronázatlan királya. Több okból megilleti ez a cím. Főtéri saroküzletét, vevőkörét szinte emberemlékezet óta szolgálja nemcsak a kuncsaftok, hanem a megyei vállalat vezetőinek nagy megelégedésére. Nála soha nincs üres fakk, illetve ha hiány mutatkoznék, szinte órákon belül pótolja. Boltjában a munkarend, a fegyelem, főként pedig az udvariasság úgyszintén példás. Mondják: leárazás, kiárusítás idején is, amikor őrül- tekháza ez a szűköcske csarnok. írásom alanya mind emellett — munkatársai tanúz- zák — pompás „nevelőszülőnek” bizonyult a viharzó évtizedek során. Nemcsak fiából faragott jó kereskedőt, de maga köré is olyan légkört, olyan felkészült, áldozatokra képes üzleti személyzetet kerekített, amelyből bárki átvehetné tőle a nagy forgalmú bolt irányítását. Azazhogy: már át is vette a leginkább vállalkozó szellemű! Mi okból az őrségváltás? Igaz, a távozó férfiember még fürge mozgású, és a hatvan esztendő az arcára sincs odaírva barázdákkal. Aztán a cég is fogta, tartotta volna annyiféle erénye alapján. Hanem hát belül, az idegekben, a szív alatt egyszer csak megmozdul valami. Csak megérzi mindannyiunk az időt. A figyelem, a tartás természetszerű ernyedését. Amikor a fáradtság csönget. S ahogy minap megjegyezte: ő is erre a jeladásra figyel- mezett. De erre volt tekintettel már akkor, amidőn négy nehéz ciklus után tavaly nem vállalta az ötödiket Hatvan város tanácsában, amely végül jegyzőkönyvbe foglalta érdemeit. Hetedik évtizedébe lépve megvált néhány további társadalmi funkciótól is Lőrincz Ferenc, amit szintúgy fájlalnak az érintett városi szervek. Ám elképzelhető, hogy az örökmozgó, a mindig tüsténkedő ember teljes passzivitásba zuhanjon, habár olykor szoboszlói vízzel kell kúrálnia derekát? Aki ismeri, kötve hisz ebben. És amikor szolgálatának szép jubileumán, s búcsúzában minderről szót váltunk, ki is bugy- gyan belőle; hát igen, a fiák, az unokák körül elkél még az ö szervezőkészsége, gondossága, máig tartó lendülete. Meg ott a városszél ...! A pár száz ölnyi parcella. A csemetekert. Amit néhány éve fenyőcskével telepített be, hogy remélt hasznából pótolja nyugbérét, netán szüksége lenne balamire a családnak. Igaz is, ott nem fújhat visszavonulót. Ott napjában visszavárják még a csemeték, a mind bujábby sudárabb, friss zöldben szalutáló fasorok. (moldvay) Hol tart a virágkertészet A szegfűt negyvenért, a gerberát ötven forintért kínálták a fővárosi boltokban a nőnap előestéjén. Kötöttek mellé egy szál szebb vagy silányabb zöldet, s máris 50—60 forintot fizetett a vásárló a csokornak aligha nevezhető virágért. Az ország többi részén valamelyest szerényebbek voltak az árak, Pápán például már 30 forintért is lehetett egy szál szegfűt kapni. Aligha kétséges azonban, hogy értékükhöz képest csillagászati magasságokba emelkedtek a nőnapi virágárak. S ez még nem is volna baj — vélekednek sokan —, hiszen évente egy- szer-kétszer kibírnánk a magasabb árat is, ha kedveskedni akarunk valakinek a virággal. Az igazi baj az, hogy nemcsak az úgynevezett jeles napokon szökik fel a virág ára, hanem szinte állandóan a magasságokban áll. A nőnapot követő napon a Franciskákat köszöntötték, az ő táboruk igazán nem nagy, a szegfű ára mégis csak 26 forintig csökkent a fővárosban. A téli hónapokban ez általánosnak is tekinthető, de aki húsz forintnál olcsóbban tud egy szál szegfűt vásárolni, szerencsés embernek mondhatja magát. Akinek drága a virág, ne vegye meg — fogalmaznak mások kissé lemondóan; beletörődve, hogy legfeljebb nem kapnak tarka csokrot. Az effajta gondolkodásban is lehet némi igazság, hiszen a virág nem tartozik úgy életünkhöz, mint a kenyér vagy a napi fölvágott. De annak is igaza van, aki az ilyen 'okoskodásra ingerülten válaszol, hiszen virág nélkül sivárabbá válna környezetünk, kevésbé választékos módon tudnánk kifejezni hálánkat, megbecsülésünket. Kell tehát virágot vásárolni, s a Belkereskedelmi (Szántó György felvétele) Kutató Intézet nemrégen megjelent tanulmánya szerint a virágforgalom világszerte — de elsősorban a fejlett országokban — emelkedik. S talán még a magas árak is elviselhetők, hiszen a virág vásárlására költött forintok aránvát csak ezrelékben lehet kite- jezni az egész fogyasztási szerkezetünket tekintve. Nyugodjunk bele a mostani helyzetbe? E kérdésre aligha lehet egyértelműen válaszolni, hiszen a vásárlók többségének eszébe sem jut a megnyugvás. Méltatlankodnak a magas árak miatt, s miután kellően fölbosszantották magukat, leginkább a termelőket szidják. Sokan úgy' gondolkodnak, hogy a termelők drágán állítják elő a virágot, s így csak drágán kínálhatják a kereskedőknek, s innét már egyenes az út a magas fogyasztói árakig. Tévednek, akik ilyen módon vélekednek. A statisztikák szerint a nagyüzemi virágkertészetek egy ■* szál szegfűt átlagosan 6—7 forintért állítanak elő, s évi átlagban a hasznuk is 10—15 százalék között változik. Ezt egyébként alátámaszt, ják a budaörsi nagybani piacon kialakult virágárak, a termelők többsége pedig ott értékesíti portékáját. Január 31-én például a nagybani piac nyitásakor a szegfű ára szálanként 10— 12 forint volt, záráskor egy-négy forintért is gazdára talált. Ennél persze vannak jobb és rosszabb napok is. Tavaly augusztus elsején nyitáskor is mindösz- sze 3—5 forintért kelt el a szegfű, május 9-én — ballagáskor — viszont v. nyitó ára 30 forint volt. A termelők tehát nem roskadnak össze a nagy haszon alatt, csupán olyan mértékű a kertészkedés jövedelmezősége, hogy még éppen érdemes vele foglalkozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a termelők saját házuk táján ne tudnák mérsékelni a költségeket. A kertészkedés termelékenysége gazdaságonként és növényenként változik ugyan, de a hazai gyakorlat 10— 50 százalékkal elmarad a nemzetközi élvonaltól. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a fölzárkózás csők. kenthetné a termelés költségeit. A kérdés csupán az, hogy ez jótékonya hatással lenne-e a fogyasztói árakra? A mostani kereskedelmi gyakorlatból ez ugyanis nem feltétlenül következik. A virág szabadáras termék, árát a mindenkori kereslet-kínálat egyensúlya határozza meg. Ez a piaci mechanizmus a budaörsi csarnokban működik is, ám úgy tűnik, a kiskereskedelemben már nem érvényesülnek ilyen következetesen a piac törvényei. A fogyasztói árak ugyanis már korántsem vál. toznak olyan tág határok között, mint a nagybani piaci árak. Ha így lenne, akkor a január 31-én, piaczáráskor egy-négy forintért megvásárolt szegfűt — száz- százalékos árrést feltételezve — legfeljebb kettőnyolc forintért lehetett volna árulni. Kétforintos szegfűvel a téli hónapokban pedig aligha találkozott emberfia. Pedig az olcsó szegfűt is megvette valaki, de a fogyasztói árat nem a beszerzési költséghez, hanem más boltok — drágábban vásárolt — virágainak áraihoz igazította. Tehát miközben a termelők éppen csak megélnek, a vásárlók és a beJ csületesen kereskedők panaszkodnak, néhányon érdemtelenül jutnak haszonhoz. s ezzel másokat jogosan ingerelnek. Persze, úgy általában a kereskedelmen sem szabad „elverni a port", hiszen minden bizonnyal a kereskedők többsége tisztességesen foglalkozik szakmájával. Az ő — valamint a termelők és a fogyasztók — érdeke egyaránt megkívánná, hogy a piacon manipulálok megkapják méltó büntetésüket. V. F. J. „Hazafias” pénzhamisítók A frankhamisítási per, amelynek tárgyalása hatvan esztendővel ezelőtt kezdődött el, méltán keltette fel annakidején a világ figyelmét, és említésre méltó még ma is. Pénzhamisításért, és • más, közönséges bűncselekményekért nem kisebb személyiség, mint egészen az ügy kirobbanásig hivatalban volt országos rendőrfőkapitány, Nádosi Imre ült a vádlottak padján, mellette a többi között herceg Windischgraetz Lajos, valamint egész sor fontos beosztású kormány- tisztviselő. A tárgyalást Töreky Géza vezette, a vádat Sztrache Gusztáv királyi főügyész képviselte. Valamennyien egy célt képviseltek a tárgyalóteremben is. A Horthy- rendszer bázisát jelentő Eksz (amit némely források Ex- nek lis írnak) titkos társaságnak, az Etelközi Szövetségnek voltak a tagjai. És bár a bírósági tárgyalás bővelkedett izgalmas jelenetekben, s azt sem lehetett elkerülni, hogy szóba jöjjön egy volt (és leendő) miniszterelnök, Teleki Pál neve, kénytelenek voltak tanúként megidézni a hivatalban lévő kormányfőt, Bethlen Istvánt is, az „igazságszolgáltatásnak” sikerült elkerülnie a „legrosszabbat”: az igazság, a teljes valóság napfényre kerülését. A jó urak ugyanis a magyar kormányzat, sőt Horthy Miklós államfő támogatásával hamisítottak ezer frankosokat. Elképzeléseik szerint a hamisított francia bankókkal az irredenta propagandához bőséges pénzforrást teremtettek volna, másrészt pedig rontották volna annak az országnak a pénzét, amely a legnagyobb befolyással rendelkezett az 1920- ban aláírt békeszerződés feltételeinek megállapításakor. Arra számítottak, hogy ez elősegítheti a határok megváltoztatását. Az egész akciót évekig készítették elő, mégpedig szélsőjobboldali nyugatnémet kalandorokkal egyetértésben. A hamisítás a magyar királyi központi fényképészeti intézetben folyt, amelyet akkor Teleki Pál volt miniszterelnök vezetett. Hárman, diplomáciai útlevéllel rendelkező magyarok — természetesen szintén Eksz-tagok — azonban Hágában 1925 decemberében, amikor be akarták váltani az első hamis ezerfrankost, rajtavesztettek. A Hollandiában kipattant botrány nyomán a francia kormány nyomozókat küldött Budapestre. És mert a holland rendőrségen a megbízottak vallottak, Bethlen István miniszterelnök nem látott más lehetőséget, mint hogy Nádosi feljelentse önmagát, és vele együtt vizsgálati fogságba vessék, majd bíróság elé állítsák azokat, akiknek nevét már az cdakinti eljárás során ismerték. A helyzetet bonyolította, ahogy n baloldali liberális ellenzék a Parlamentben követelte az ügy teljes tisztázását, mert alkalmat látott a kormány megbuktatására. Maga „István gazda”, ahogy a Horthy-rendszert a terroristák rémuralma után konszolidáló Bethlen grófot nevezték, sem lehetett biztos benne, hogy a királyi Várban az ügy kapcsán nem ejtik-e őt. Ezért is volt jelentősége minden mondatnak, amely a bírósági tárgyalóteremben elhangzott. A tárgyalás során mind a bírák és az ügyész, mind a vádlottak „hazafi módjára” viselkedtek. Ügy, ahogy ezt az Eksz és Bethlen elvárta tőlük. A miniszterelnök ugyanis a képviselőházban még a bírósági tárgyalás előtt nyíltan hazafiatlanság- gal vádolta mindazokat, akik nem támogatták a kormányt az ügy eltusolásában. Bethlen kijelentette: a haza sorsa függ attól, hogy a nemzetgyűlés a kormányt támogassa a frankhamisítás kapcsán. Az ellenzéktől is azt követelte, hogy segítsen a hamisítás letagadásában, keljen a kormány védelmére, ne vesse fel a kabinet felelősségét. Hozzátette: „ha volt is frankhamisítási ösz- szeesküvés, akkor van olyan is, amely a nemzet becsülete ellen irányul”. A frankhamisítási ügy kapcsán is bebizonyosodott, hogy a jó urak a nemzet becsületét a saját érdekeikkel azonosították. És sikerrel vívták meg a maguk csatáját. Hozzájárult ehhez, hogy a francia külügyminisztérium úgy döntött: nem kell forszírozni a dolgokat, nem szabad olyan ^látszatot kelteni, „mintha Franciaország újabb zavarokat szándékozna előidézni Közép- Európában”. Franciaország tehát, amely ellen az egész akció irányult, nem kívánta megbuktatni az akkori magyar rezsimet, és ezzel lényegében hozzájárult annak fennmaradásához. Azért valakit halálra ítéltek ebben az ügyben is. Hir Györgynek hívták, a Bethlen által irányított kormányzópárthoz tartozott, s telefonon valakinek elmondta: tanúvallomásában nem fogja kendőzni a kormányzat felelősségét. A telefonbeszélgetést lehallgatták. Hir aznap egy báfónál ebédelt, utána rosszul lett. A Rókus Kórházba szállították, ahol Töreky kihallgatta. Hir beszélt, s amit mondott jegyzőkönyvbe is vették. Amikor azonban a lényeghez, a veszélyes részekhez érhetett volna, ’’orvosi tanácsra,, félbeszakították tanúvallomását. Már nem folytathatta. Meghalt. A méreg, amelyet az ételébe kevertek, hatott. Töreky pedig meghozta ítéletét. Nádosi t és Windisch- graetzet négy-négy évi fogházbüntetésre ítélte, amelyet rendkívül „úri körülmények” között félig töltöttek le,' akkor „hazafias indítékaikra” való tekintettel kormányzói amnesztiában részesültek. Pintér István Áldomás Aligha találnánk széles e világon még egy olyan népet, amelyiknek annyi szólása, szállóigéje, közmondása kapcsolódna az italozáshoz, mint nekünk — magyaroknak, mert mi koccintunk születéskor és gyászkor, névnapon és ünnepnapon, csendítjük a poharat ha bánkódunk, vagy örülünk s „előre iszunk a medve bőrére, innunk kell ha meghalunk is, megisszuk a holnapot" — s sorolhatnánk még jó néhány mindenki által ismert strófát.. Sok mindent elárulnak ezek a „kiszólások" egy faj tulajdonságairól. Ám távol álljon bárkitől is, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le ezekből. Egy biztos, nem vetjük meg a különböző szeszeket. De mostanában nekem úgy tűnik mégis, mintha baj volna a poharazga- tás körül! Legalábbis az ivós szokásaink körül! Pár évtizeddel ezelőtt is leengedtük a torkunkon az itókát, csak a módja, formája volt más. Szénaillatú, don- gózsongású hajnalon bizony — különösen faluhelyen, vidéken — előkerültek az almárium mélyéről az oly sokszor emlegetett szilvóriumos üvegek, s a joviális házigazda megkínálta a vendéget früstök előtt egy, maximum két stampóvai — többet sohasem, hisz az akkoriban mo- dortalanságnak számított. Sőt összejöveteleken, bálokon is járta a rövidital, de csak egy kör! Manapság ez any- nyira fajúit, hogy hovatovább megszólják azt a vendéglátót, aki elteszi a röviditalos palackot, addig, amíg ki nem ürítették az utolsó cseppig. Nem gondolva arra, hogy ez a fajta viselkedés nemcsak zsebbevágó, hanem neveletlenség is! Legalábbis azok számára, akiknek az egy pohárka snapsz valóban élvezet vagy étvágygerjesztő, esetleg kedvcsináló. Sőt meg is szólják: ..Mi van — sajnálod a jobbfajta löttyöt” — hangzik ilyenkor már a kapatosabbak szájából. Veszélyes és kártékony pedig az a helytelen urizáló. hőzöngő beidegzés is, hogy csak az égetett szesz az italok netovábbja, s holmi borok és söritalok csupán „kísérők" ... Talán a helytelen, eldeformálódott, kifordult italozás! módozatok is ludasok abban, hogy élen járunk alkoholfogyasztásban. Ebből pedig egyenesen következik: az öngyilkosok, válások száma előkelő helyezést biztosít nekünk magyaroknak a világranglistán! Farizeus, álszent dolog volna azt állítani, hogy néha alkalomadtán nem esik jól elpoharazgatni, elbeszélgetni egy-egy jófajta kedvenc ital mellett. Sőt, még a kedves szalonspicc is megbocsátható, még a legszigorúbb feleség részéről is, ha nem naponta ismétlődik. Ám nem ártana azért jobban odafigyelni, hol, mivel, és mennyit emeljük poharainkat áldomásra! Soós Tamás
